Egy egérlyuknyi senyvedés?

2018. november 16. 12:24

Ez csakis azon múlik, hogy mit értünk tespedés alatt. Illetve mihez képest tespedés az, amit annak titulálunk? Dosztojevszkij Feljegyzések az egérlyukból című kisregényéből az Ódry Klubjában Martinkovics Máté készített monodrámát, az Egérlyukból-t Zsámbéki Gábor segédletével. A nézőpontok oly könnyedén és közben mégis intenzív megéltséggel váltakoznak itt, hogy az őrület és a normalitás egymásról lefejthetetlenné lesz, így húzva minket is magával az elkerülhetetlen elgondolkodásra önmagunkról és a világunkról.
Abszurd helyzet és abszurd világ ez: egy alagsori helyiség sarkába húzódva kuporog egy ágyként használt dobogón Martinkovics Máté, szürke plédbe bugyoláltan, ütemesen csepeg a víz a piros bádogbögréjébe. A senki földje, a senki vidéke ez, szemközt pedig ott ülünk mi, jól vagy jobban szituáltak, mint ő. Így gondoljuk, és máris tévútra jutottunk, elhittük a szemünknek azt, amit a maga kézzelfoghatóságában lát.

Kár azonban elsietni itt bármit is. Mert  világok nyílnak e Dosztojevszkij-szövegből: a mélyen filozofikusnak, a szánalmasan kisszerűnek,  a pökhendien nevetségesnek és a lélek kikezdhetetlen belső tartásának  tágas, egymásból és egymásba nyíló világai. Martinkovics Máté mondat-eszmélései, megiramodó, majd a döcögős lassúságig visszavett mondat-vagonjai úgy  vezetnek hegyre fel, völgybe le minket, mint bekötött szemű fogócskázókat. Kezdeti ellenérzéseinket, melyek egy magába fordult, realitás érzékét elveszített, jobb híján beszédével önmagát vigasztaló szerencsétlen eszelősnek szólnának, felváltja a részvét, majd az érteni, megérteni és érezni vágyó csodálat.

Az, amelyben már nem mérlegeljük: őrült-e vagy zseni az, akire figyelünk, mert kisszerűnek tűnő történetmesélései mind a belülről megéltségről tanúskodnak. Martinkovics Máté szenvedélyes megszállottsággal, megkérdőjelezhetetlen objektivitással meséli a vele megesett, totálisan szubjektív semmiségeket. Elmosódik a határ a fantázia megéltsége, az elborult elme delíriuma és a realitás pár szóval távirati stílusban elsorolható eseményei között. Elmosódik annyira, hogy már nem is vesszük észre, nem is érezzük szükségesnek  magunk sem ezeket a különbségtételeket.

Mert az  e följegyzéseket elmondó  szürkeségébe belevesző jelentéktelensége és a mi totálisan átlagos, szürke egér létezésünk elkezd egymásba átjátszani. Azonossá válni és jelentőséget nyerni. Martinkovics Máté mesél,  mondja, csak mondja ezt a szövegfolyamot, melyben minden gesztus, vállrándítás, lefitymáló tekintet életre kel, és felerősödve a maga  jelentőségének kijáró helyet foglalja el. Ez betegesen paranoiás lenne? Olyan, ami kizökkent a normálitás hétköznapiságából? Meglehet, igen. Ám valóságos Dosztojevszkij-világ ez, az a mindent aprólékosan ízlelgető, akkurátusan emésztgető, mert mindezek mögött a mélyebb összefüggést kereső és találó önmegértés rejlik.

Martinkovics Máté fiatal lendülettel, az örök gyerek rácsodálkozásával  él benne e szövegfolyóban, és törekszik a bölcsek időtlenségének a megjelenítésére is. Bár minden igyekezetét  mesterien elfedi előttünk, az életkorából adódóan azonban a mindent értők, látottak bölcsessége, a kimozdíthatatlan szemlélődni tudás érzése mégis hiányzik. Mert tökéletesen elhisszük neki, hogy mindezeket egy maga korabeli fiatalember is megélhette, megharcolhatta, ám azt, hogy mindezt le is ülepítette, nyugvópontra is juttathatta  már magában, azt aligha.
Persze ennek a Dosztojevszkij-szövegnek nincsen az életkor felé “elvárása” a tekintetben, hogy mikortól is képes az egyén mindezen megéltségeket önmagában leülepítve életfilozófiává szublimálni. Csupán az  érzés, a benyomás marad őt nézve, hogy szemtelenül fiatal, az egzisztenciális kiábrándultság hiányzik még belőle.

És ez egyben az erénye, a titka is játékának. Ez a nagyon hajlékony, mindenre és minden irányba fogékony alapállapot. Martinkovics Máté senyvedésnyi egérlyuka az univerzum leképezésévé lesz ezáltal. A világ egérlyukká lesz, és az egérlyuk élhető, önmagára reflektálni akaró, vágyó világgá. És ez – mai állapotainkat elnézve – egyáltalában nem kisigényűség!

(2018. november 10.)

Csatádi Gábor