“…hol azelőtt az angyal állt a karddal, talán most senki sincs…”

2018. november 23. 19:22

…és ebben a Radnóti Miklós írta senki és semmi nincsben minden megtörtént és megtörténhet. Mert itt  lelki szegénység és sivárság van, de akkora, hogy már fel sem tűnik. Ezt a lelki nincstelenséget rendezte Rusznyák Gábor Kosztolányi Dezső Édes Annájának kapcsán vaskos fájdalmasságában is éteri érzékenységgel a Miskolci Nemzeti Színház Kamaraszínpadára – sajgó múlt és mostani századunk, mely annyira  feneketlen mélységek felé vitt és visz,  hogy  már rá sem eszmélünk, holott épp ideje lenne.
“Kun Béla repülőgépen elmenekült az országból…” – kezdi a snájdigul elegáns fehér öltönyében, kalapjában Kosztolányi (Feczesin Kristóf), és mesél, regél szinte végig a színen maradva. És erről a narrációról, amelyről azt hinnéd, hogy fölöslegesen zavaró többlet lesz egy dramatizált regény esetében, Feczesin Kristóf tehetségének, érzékeny színészi lényének köszönhetően kiderül, hogy úgy szervül eggyé az előadással, mint ennek a történetünkbeli, Attila úti háznak a falai a belőlük párolgó dohszaggal.

Mert itt minden látszólagos elegancia ellenére szegénység van, minden polgári enteriőr dacára is lelki nyomorúság honol, melynek persze idő kell, hogy orrunkig, lelkünkig érjen, ám kérlelhetetlenül megérezni. Szellős szorosságban áll minden egymás mellett a térben: ebédlőasztal a székeivel, a szalon szófájával, foteljaival, a konyha kredencével, vaságyként az összecsukható kempingágyával és hátrébb a forgón gördíthető hatalmas üvegvitrinben a hálószobai nagyággyal (díszlet: Khell Zsolt).

Rusznyák Gábor időt hagy nekünk ebben a térben, a történet “mesélésében” e szellős szorosság által, hogy magunk is a szereplők mellett, mögött belépdeljük ezt a teret, és az orrunkkal és a bőrünkön érezzük ezt a múlt századi Magyarországot, amelynek nem akar most sem vége lenni. Mintha súgná: Kosztolányit nemcsak érteni, hanem érezni is kell, mert a szenzitív érzés-értés lesz igazi megértésévé ennek a két résznyi gyilkosságnak. Mert a gyilkosságnak, mint olyannak a fizikális ölés csupán elenyésző, bevégző része.

Vízy Kornél (Görög László) tanácsosékhoz új cseléd szükségeltetik, mert Vízyné Angéla (Nádasy Erika) megelégelte az előzőnek, a tűzről pattant, magát semmiért nem szégyellő Katicának (Varga Andrea) a hányavetiségét. Persze inkább arról van szó, hogy Nádasy Erika Vízynéjének senki és semmi nem elég jó. Az önmagát nem szerető, saját magán uralkodni nem tudó, nem is akaró tanácsosné  olyan cselédre vágyik, aki öntudatlan gépként veti alá magát a szeszélyeinek. Abból pedig van épp elég neki.
Vízyné mégsem tűnik  abnormálisnak, mert a mindeme úri hóbort mögé bujtatott lelki, érzelmi deformitást Nádasy Erika kegyeket gyakorló lelki felsőbbrendűséggel példaértékű normalitásként tálalja. Igazi dilemmát teremtve a felszínes emberismeretnek – és ez által a mesteri kettősség által lesz képes áthatóan láttatni  lelki szegénységének mélységes bugyrait.

Mert ahol lelki szegénység van, ott lelki szegénység van, és minél inkább  normalitásnak tekintik ezt, annál evidensebb lesz ez a lelki sivárság. Átható szagként hatol itt mindenki bőre alá, legyen az az úri modorban talpat nyaló Ficsor (Fandl Ferenc), a házmester vagy a jogvégzett Vízy-bérlő, a frusztráltságát tudálékos felsőbbrendűségével bebugyoláló Duma Szilárd (Lajos András).

 Itt mindenki sok még önmagának is, ám ezt a politikai rendszerek támogatása vagy épp megvető lenézése mögé rejtve, mégis képes elviselni, túlélni. A Tihanyi Ildi tervezte vörös és fehér árnyalatú ruhák tökéletes eleganciával, jólfésült stílusossággal simulnak ehhez a bal- és jobboldali diktatúrákban önmaguk létét megtalálni akaró, bábokhoz méltó igyekezethez. Végül is igaz: ha már élni nem, akkor legalább túlélni tudjunk. Az pedig itt már sokaknak pazarul megy.

Görög László Vízy Kornélja, a Tanácsköztársaság négy hónapja alatt mellőzött főtanácsosa, mint zászlóvivő, vezeti a sort, tudtán kívül irányt és menlevelet ad mindenki másnak is a rangkórságos lenézésre, az urizálós kivagyiságra. Mint egy falat kenyér, úgy hiányzik ez a hatalomátvétel számára, hisz saját kútfőnyi tehetségéből (nem adatott neki sok) másra nemigen futja – a mások előtt való  hajbókolásból viszont annál több. Egészen emberi lehetne, ha mindezekhez, mint létét jelentő biztosítékokhoz, nem ragaszkodna annyira. Persze örök költői kérdés: mindeme jellemcafrangok nélkül létezne-e ő egyáltalán?

Ide, hozzájuk érkezik Mészöly Anna Édes Annája, halk szavú, önmaga világában élő, öntudatlan együgyűje. Mint a pillangó szárnyrebbenései, olyan a léte ebben a színpadnyi házban, angyali gyámoltalansága felkiáltójel, szavak nélkül a lehető legtöbbet elmondva arról, ami volt, van ebben az egész nemzetnyi Vízy-házban. Játékában, mint nagyító tükörben, élesebbé, kontrasztosabbá válik a többiek játéka is: fájóan szívszorítóvá.

Mindenki rúg belé egyet, rúg akkor is, ha nem tud róla, hisz a jellemet és karaktert pótló pökhendiség már nem is tudna efféle önkéntelenül is bántó megnyilvánulások nélkül létezni. Vízyék rokona, Patikárius János (Bodoky Márk) míg négy napra egyedül maradnak Annával a házban, azalatt vele hál és közben bele is szeret. Persze neki is, mint az őt körbevevő “nagyoknak”, csupán játék ez az egész, ha terhes lesz tőlünk, akkor még azt is  az állathoz is méltatlan módon próbáljuk “kikúrálni”, hisz a cseléd az csak cseléd. Bodoky Márk játékából emblematikusan megértünk egy ma sem igazán másmilyen Magyarországot: a cseléd, a szegény lenézendő, csak azért kell mifelénk, hogy mi uraknak érezhessük magunkat –  időtlen tartozéka egyszerre szánni és szeretni való. fennhéjázó századainknak.

Telnek a hónapok, múlik az idő – a darab szereplői apránként szedegetik, bontják le a “Fegyverbe! Fegyverbe!” 19-es plakátot, ami alól egyre jobban elősejlik a királyi vár és az alatta elterülő Várkert Bazár húszas évekbeli óriási fotója – hisz az idő telése-múlása közben semmi sem változik, mondja a rendezés, mint ahogy rendületlen telése-múlása ellenére azóta sem. A szín közepére egyetlen gázégős csillárt imitáló lámpatest lóg alá, mint egy örökmécses. E világítás ott “fenn” és Anna létének öntudatlansága “lent” lesznek állandó kísérő fényeivé az előadásnak, mint ahogy Kosztolányi mesélése is. Ezektől válik végtelen szomorúvá, szívfacsaróvá  ez a nemzetnyi „Vízységünk”. Ez, ahol még az idő is úgy telik és múlik, hogy közben egy jottányit sem  fejlődik, halad előre.

Vízy Kornélból főtanácsos lesz, amit estéllyel ünnepelnek, melynek végén Anna, a tökéletes cselédként mutogatott Anna – akit Vízyné hisztériája sikeresen eltántorít attól hogy férjhez menjen egy gyerekes kéményseprőhöz, és otthagyja a cselédsort – megöli a munkaadóit: Vízyt és feleségét. Önkéntelen, öntudatlan ez a gyilkosság, mégis több szeretet és jóval kevesebb szeretetlenség van benne, mint mindabban, amit Anna kapott az elmúlt kilenc hónapban tőlük. Mert errefelé nem hidegvérű gyilkosok vannak, hanem áldozatok. Áldozatai mások vagy önmaguk lelki szegénységének.
Rusznyák Gábornál Vízy Kornél Bíróvá (Görög László) és Vízyné bírói írnokká (Nádasy Erika) testesül Édes Anna tárgyalásán, ahol a hintalovon – mely pár jelenettel korábban Horthy bevonulását volt hivatva jelezni a körbeforgó zongora tetején – most az Ügyész (Simon Zoltán) ül, aki kötelet, míg a Védő (Bodoky Márk) felmentést kér a vádlottra. Briliáns tótágast állítás, amelyben csak még visszavonhatatlanabbá válik a végső ítélet: egyre elviselhetetlenebb az a fájdalom, amelyben  éltünk, élünk, amelyet egymásnak és magunknak teremtettünk és teremtünk.

És a többi? A többi már csak szükségszerű végkifejlet: minden szereplő hófehérben a vitrinszobába lépve körbeforog megdicsőülve, míg a történetet befejező Kosztolányit három színpadszéli fehér ballonkabátos lekommunistázza, fizetett bértollnoknak nevezi – hátha ez segít a közízlésből való végleges kitöröltetésében. Persze a körbekerengő, zsúfolásig megtelt vitrinünk falán még ott van Vízyék vére. Anna Márianosztráról – a szekrény tetejéről néz minket. Hová lesz az angyal, kezében a kés-karddal? Egyre kevesebb a fény, egyre sűrűbb a lelki sivárság. Legalábbis ezt érezzük, talán mert egyedül  az „örökmécses-csillár” marad csak égve…

(2018. november 21.)

Csatádi Gábor