Home / A függöny mögött / Interjúk / “Nem adunk semmit, soha nem adunk semmit, mert adni bizony fárasztó” – interjú
“Nem adunk semmit, soha nem adunk semmit, mert adni bizony fárasztó” – interjú

“Nem adunk semmit, soha nem adunk semmit, mert adni bizony fárasztó” – interjú

2018. november 26. 14:46

Októberben mutatták be Kosztolányi Dezső Édes Annájának színpadi adaptációját  a Miskolci Nemzeti Színházban Rusznyák Gábor rendezésében. A darab Annájával és Vízynéjével, Mészöly Annával és Nádasy Erikával beszélgettünk lelki szegénységről, az önmagát megfojtó sivárságról, a kiszolgáltatottságról és az arra való “igényről”, a színészet lelki szegénységgel művelt módjáról, a klisék nyújtotta “menedékekről” és az önmagunkba zápulásról…

  • Melyikőtöknek mi villan be elsőre, ha azt hallja: lelki szegénység?
  • Anna: Az érzelmi intelligencia hiánya. Több olyan szituációra emlékszem az életemből, amikor az én döntéseimet és a környezetem reakcióját is erősen befolyásolta ennek az intelligenciának a szintje. Ilyenkor nagyon érdekes megfigyelni, ki hogyan reagál például egy szélsőséges helyzetre
  • Erika: A lelki szegénység az valami olyan, amit nagyon nehéz érteni, elfogadni, felvenni a fordulatszámát. Az Édes Anna szövegében ott lévő lelki szegénység  már sivárság. Egy érzelemmentes, vagy épp elnyomott érzelmek szülte életmód, amelyik aztán egy tragédiában csúcsosodik ki. Addig, addig nyomják el ebben a lányban  az emberi minőséget, amíg ő maga is azt nem kezdi érezni: ha én nem vagyok ember, akkor rendben van, de ti sem vagytok azok. Sokat beszélgettünk erről a pillanatáról a regénynek Rusznyák Gáborral – kicsit őrült is már az a helyzet, amelybe pont úgy belefér akár az is, hogy ez a leszúrás tán csak egy ölelésnek indult. Addigra már őrületbe kergetik, kergeti magát ez a lány a kezében maradt késsel… Lehet, hogy épp csak megölelni akarta…

Azt hiszem, hogy Anna nemcsak a társadalmi helyzeténél fogva kiszolgáltatott Vízynének, hanem lelkileg is  olyan alkat, aki ha összetalálkozik egy Vízynével, akkor annak magától, önként is alárendeli magát, meg akar neki felelni.

  • Anna: …de megijed!
  • Erika: …mert nem tudja kifejezni magát, nem tudja, miképp reagáljon – és mindezekből aztán ilyen tragédia lett!
  • Miért?  Vízyné vajon mit tud artikuláltan, érthető, érezhető módon kifejezni mindabból – a Piroska lánya elvesztésén túl, – ami az ő lelkében zajlik?
  • Erika: A Vízyné-féle nagyságáknál is az alapok hiányoznak, melyek segítségével ki tudná fejezni magát, fel tudná dolgozni az őt ért traumákat. Hisz nem attól lett nagysága, hogy önmagát kiművelte, vagy a kulturális és társadalmi nevelést megkapta volna ehhez, hanem csupán beleszületett valamibe. Lusta, nem képzi magát, csupán azt érzi, tudja, hogy csak akkor képes jól érezni magát, ha valaki felett uralkodhat. A férje felett nem tud, gyereke már nincs – ez is lehet egy szimbólum: még egy kisgyerek is belehal az olyan nevelésbe, amit egy Vízyné képes adni. Nyilván először Katicát próbálja uralni, ám egy tenyeres-talpas parasztlányt – aki mindjárt odavág bármit, ha valami  nem tetszik neki – nyilván nem lehet. Ez a nő teljességgel alkalmatlan az életre – mint ahogy a szöveg is a kor urizálni akaró miliőjét szembe állítja a valósággal, azzal, hogy ez valódi  érzelmekre, életre képtelen létezési forma.

©Éder Vera

  • Az Annádat nézve, mintha benne is jóval mélyebb, több lenne, mint puszta naiv öntudatlanság…
  • Anna: Azt hiszem, hogy Anna nemcsak a társadalmi helyzeténél fogva kiszolgáltatott Vízynének, hanem lelkileg is  olyan alkat, aki ha össze- találkozik egy Vízynével, akkor annak magától, önként is alárendeli magát, meg akar neki felelni.
  • Szolgalelkű lenne?
  • Anna: Nem, nem szolgalelkű, ám mégis szívesen alárendeli magát a másiknak, mert az ő szeretni akarásába ez is belefér. Ő így akarja a szeretetet, a szerelmet is megérteni, megtanulni, mert ezekben korábban semmi része nem volt. Ám ezt nem tudja megfogalmazni, kifejezni, mert nincsenek hozzá szavai.
  • Ez a naivsága lehet  egyfajta nyitottság, nem?
  • Anna: Nem, semmiképp. Ő nem  felfedező alkat, hanem valaki, aki sodródik a dolgokkal! Sorra érik a meglepetések…
  • Erika: Ő inkább az, aki befogad, elfogad… “Azért vonják meg maguktól a cselédek a finom falatokat – ahogy a Doktor mondja, – hogy ne fájjon nekik!”

…én a színházba, a színészetbe a külsőségei miatt szerettem bele. Szerettem magát azt, ahogy a színház működik, ahogy a büfében ülnek a színészek, és szájtátva, kicsit megszeppenve hallgatja őket az ember. Megtapsolják őket, az utcán összesúgnak a hátuk mögött. Mert az ember erre is vágyik. (…) Aztán ott az amatőr színjátszás környékén, amikor elmondasz egy verset, és érzed, hogy ezzel hatottál a nézőkre, megfog az a miliő, ahogy mindez rájuk és rád is hatással volt – na, atájt kezd megfogalmazódni benned, hogy akkor ebből jobb lenne több, jó lenne  ezt folytatni még!

  • Anna: Ám ez sem tudatos döntés eredménye, hanem mintegy magától érthetődően születik meg benne. Mindezek épp ezért nem is okoznak neki fejfájást,  ezekért ugyan fel nem idegesítené magát, mint  Katica.
  • A lelki szegénység mellett ezt a társadalmat terheli a sablonokban, klisékben való gondolkozás is.  Anna ezektől szintén mentes, nem?
  • Anna: De, azt hiszem, ez mindannyiunkra jellemző. Ha hamar meg szeretnél ismerni valakit, akkor egy-kettő aggatsz rá általánosságokat. A nyitottság azért is hasznos, mert akkor megmarad a másik felé forduló kíváncsiságod, amellyel meg akarod őt ismerni. Ez nagyon jellemző ránk, kortól függetlenül: “ő harsány!, “ő csendes!” – és azért ennél mindenki jóval összetettebb.
  • Milyenfajta szeretetre vágyhat Anna, és milyenre Vízyné vajon?
  • Erika: Vízynéből nyilván hiányzik az a fajta szeretetadási képesség, illetve ennek az elfogadása is, amit egy anya a gyermekével összefüggésben tapasztalhat meg. Ő egy szerencsétlen bábfigura, és ennek jobbára ő maga az oka. Egy lufihoz nehéz viszonyulni!
  • Anna: Anna az önzetlen, egyszerű, őszinte emberi szeretetre vágyik. Arra a fajtára, amely csak úgy jön, mindenféle előzetes megfontolás nélkül.
  • Erika: Ne felejtsük el azt sem, hogy ő  olyan paraszti környezetből szakadt ki, ahol a dolgok természetesen, magukból érthetődőleg történnek meg, Vízyéknél viszont egy hideg, rideg, életidegen környezetben találja magát.

©Éder Vara

  • A gyilkolása is ilyen tiszta, ártatlan és áttetsző marad…
  • Anna: …és váratlan…önmaga számára is.
  • Erika: Valami, amibe, más eszköze nem lévén, “belefutott”.
  • Anna: Ott van számára az a távoli, megfoghatatlan Bandika – egy anyáskodó, gondoskodó szeretet – ilyesmi lehet az, amit Anna kereshet…
  • Ha már a keresés, megértésre vágyás: melyikőtökben mi munkált annak idején, amikor a színészet felé indult?
  • Erika: Most mondhatnék elvont szép dolgokat, de  ahogy visszaemlékszem: én a színházba, a színészetbe a külsőségei miatt szerettem bele. Szerettem magát azt, ahogy a színház működik, ahogy a büfében ülnek a színészek, és szájtátva, kicsit megszeppenve hallgatja őket az ember. Megtapsolják őket, az utcán összesúgnak a hátuk mögött. Mert az ember erre is vágyik. Kevéssé juthat eszébe valakinek tizennyolc évesen az, hogy én akkor most valami nagy, mély gondolatot szeretnék közölni a színpadról – hiszen akkor még jóformán nincs is gondolatod. Csak valahogy oda szeretnél keveredni, mert érzed, hogy valami van benned, és te ott jól érzed magad! Aztán ott az amatőr színjátszás környékén, amikor elmondasz egy verset, és érzed, hogy ezzel hatottál a nézőkre, megfog az a miliő, ahogy mindez rájuk és rád is hatással volt – na, atájt kezd megfogalmazódni benned, hogy akkor ebből jobb lenne több, jó lenne  ezt folytatni még!

...ám akik egy kicsikét érzékenyebbek, cizelláltabb gondolkodásúak, azokat nem lehet az orruknál fogva vezetgetni! Azok az emberek nehezek. Nehezek a hatalomnak, a társadalomnak, mert nem zabálnak meg minden hülyeséget. Nem vevők a maszlagra, a trutyira. Érdekes, kétélű, csiki-csuki helyzet ez…

  • Anna: Kiskoromban nagyon sokat voltam a nagypapám mellett, aki lakatos volt a kecskeméti színházban, sokszor szöktem be a páholyokba az előadásokra, emlékszem, már a színház épülete maga is megfogott valamiért. Aztán tizennyolc évesen a felvételi idején, és azután  egészen máig kezdett tisztulni bennem – és ez még ma is folytatódik,-  hogy mi is ez a csoda, ami a színház!
  • Lelki szegényen lehet huzamosabb ideig színészként létezni, színházat csinálni?
  • Anna: Egészen biztos!
  • Erika: Lehet! Millió példát látunk rá: ugrál ide-oda a színpadon, és a néző, sajnos, sokszor észre sem veszi, hogy itt egy lelki szegény ugrál előttem, és próbál úgy tenni, mintha… Ezt évtizedekig lehet így csinálni! Sőt, ma már az ilyeneknek színházat adnak!(felnevet) Lelki szegények, akik meghatározzák a színházkultúra mibenlétét manapság.

©Éder Vera

  • A kultúra jó esetben mégiscsak azért van, hogy akaratlanul is finomítson, érzékenyítsen azon, aki közé keveredik, nem?
  • Erika: Jó, jó, ám akik egy kicsikét érzékenyebbek, cizelláltabb gondolkodásúak, azokat nem lehet az orruknál fogva vezetgetni! Azok az emberek nehezek. Nehezek a hatalomnak, a társadalomnak, mert nem zabálnak meg minden hülyeséget. Nem vevők a maszlagra, a trutyira. Érdekes, kétélű, csiki-csuki helyzet ez…
  • Azok nem tudnak – még ha eltérő árnyalatban is – csak vörös vagy csak fehér ruhát viselni, mint az előadásbeliek… Gyakran, néha, mindig azt érzem, hogy itt nálunk tényleg nem tud, nem akar változni semmi: meg tud bármitől is menteni az, ha főműsor időben magunkra erőltetjük ez efféle érzelmi sivárságot, lelki szegénységet?
  • Anna: Nyilván nem lehetünk mindig totálisan empatikusak, mégis az a jó, ha az alapvető hozzáállásunkat az élethez  ez határozza meg.

Millió példát látunk rá: ugrál ide-oda a színpadon, és a néző, sajnos, sokszor észre sem veszi, hogy itt egy lelki szegény ugrál előttem, és próbál úgy tenni, mintha… Ezt évtizedekig lehet így csinálni! Sőt, ma már az ilyeneknek színházat adnak! Lelki szegények, akik meghatározzák a színházkultúra mibenlétét manapság.

  • Erika: Emögött én  lustaságot, ha tetszik, közönyt látok. Ne kelljen nekem ezzel azonosulnom, ne kelljen megértenem, foglalkoznom vele! Itt vagyok, mint egy darab tuskó, és kész. Így kevesebb kellemetlenséget, szenvedést okozunk  magunknak. Azt látjuk a társadalomban, hogy nem vagyunk hajlandóak versenyezni, odatenni magunkat. Csak kapni akarunk, csak semmi ne kerüljön nekünk erőfeszítésbe! Kizsákmányoljuk a természetet, egymást, csak veszünk, veszünk, veszünk el mindent – csak nekünk ne kelljen semmit se adnunk! Nem adunk semmit, soha nem adunk semmit, mert adni bizony fárasztó. Ez a fajta lelki szegénység elvesz mindent tőlünk, amiért érdemes élni! A lehető legizgalmasabb szerintem, ha mindenben benne tudsz lenni, oda tudod magad adni tetőtől talpig. Meggyőződésem, hogy mindannyiunkban egyszerre ott van az összes tulajdonság – a jók és a rosszak is. Mindenki, attól függően, hogy milyen helyzetbe csöppen épp: okos, csúnya, jó szándékú, gonosz, nagylelkű, fukar… Nekünk, színészeknek az a dolgunk, hogy saját magunkon átengedve, megjelenítve ezeknek a tulajdonságainknak éppen valamelyikét megmutassuk, hogy ez is én, te, mi vagyunk. Lelki szegénység az is, ha valaki ebből a benne élő gazdag érzelmi skálából beéri eggyel: ez van, én csak ennyi vagyok, ennyi szeretnék lenni! Ez az, ami szerintem felháborító, mert dög unalmas!(nevet)    

Csatádi Gábor

©Éder Vara

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: