Home / Megnéztük / Én farkas voltam
Én farkas voltam

Én farkas voltam

2018. december 7. 16:10

November 20-án a Trafó Nagytermében tartották az Animal City című, Staféta-nyertes produkció ősbemutatóját, amit Szabó Veronika, Somló Dávid, Kliment János és Daoud Dániel közösen hozott létre. Bár az Animal City magabiztosan feszegeti a színház határait, de az elitizmusnak még csak a gyanúját sem kelti fel.

A résztvevők a terem előtt várják, hogy beengedjék őket, egyszer csak egy tigris jelmezbe öltözött személy ugrik fel a bárpultra, köszönti az egybegyűlteket, és szónoklatba kezd Animal City szabályairól, törvényeiről. A kávézó egyik üres falán levetítenek egy rövid természetfilm részletet. A film után a tigris instrukciókkal látja el az embereket, hogy mi is lesz a feladatuk, miután beléptek a terembe: az ingóságokat lerakni a bejáratnál, egy állatmaszkot és az ahhoz tartozó övtáskát felvenni és várni a további instrukciókra. Végül a Nagyterembe a hátsó bejáraton keresztül megyünk be és foglaljuk el helyünket.

@Bartha Máté

A fekete dobozban nincsen nézőtér, és nincsen színpad, a megszokott színházi felosztás hiányzik. Egyetlen tér van csupán. A földön papírcafatok, fatönkök és óriási faágak. Ülőhelyül szalmabálák és prémek szolgálnak, ezeken helyezkednek a rendkívül változatos állatmaszkok a táskákkal. Egy hangszóróból felvételről atmoszféra hangok (zajok, zörejek stb.) szólnak és instrukciók hangoznak el, melyek orientálják a résztvevőket az ismeretlen szituációban, környezetben.

Nehéz helyzetben van a kritika írója, mivel a produkció még csak esélyt sem hagy a jól megszokott fogalmak (előadás, színész, néző, színészi játék, díszlet stb.) használatára, sem pedig valamiféle objektív megközelítésre. Így hát erre nem is törekszem.

Nincsenek színészek vagy szerepek, legfeljebb szervezők, akik a teremben egyenrangúak a jegyet vásárlókkal. Résztvevők vannak, akiket egy hang, egy természetfilmbe illő narrátor, instruál. „Vegyél a kezedbe néhány darab papírt, és kezd el tépegetni, úgy, ahogy az az állat tenné, amelyiket segítségül hívnál, ha bajban vagy.” Nincsen kiemelt nézőpont: „Néz körbe a teremben, és keres valakit, aki hasonlít rád, akinek a maszkja hasonló, és menj oda hozzá!” és ehhez hasonlók. Aki akar, részt vesz a játékban, aki nem, az nem. Egy szabályt azonban mindenkinek be kell tartania: a játék során nincs beszéd, csak állathangok.

@Bartha Máté

A produkció a szubjektivitásra, a részvételre épül, ami egyfajta átlényegülést igényel az embertől, már csak azért is, mert állatokká kell átváltoznunk. Ezt a fajta átlényegülést hivatott segíteni a produkció megközelítőleg első fele különböző koncentrációs feladatokkal, mint a már korábban említett papírtépegetés, illetve a táskákban található tükrökkel véghez vitt fényjáték. Ezeknek köszönhetően az erre nyitott résztvevő állattá, állatiasabbá válik a produkció maradék részében. Egy állat mindennapjait éli. Hajléképítés, a betevő megszerzése, elrejtése és megvédése, az éjszaka és a vihar átvészelése.

Ez azonban nem megtestesítés, és legkevésbé sem lealjasodás. Sokkal inkább a romantikus felfogásnak megfelelően egy tisztább és őszintébb létezés, az etika, a morál és társadalmi szabályok megfelelési kényszerének a levetése magunkról. Felszabadulás. Önmagunk levetkőzése.

A valódi énünkké válunk egy-másfél órára. A hierarchia megszűnik, és nem számít, ki vagy. Színész, rendező, költő, diák egyenlővé válik, mivel csak a természet létezik, és pusztán túlélnünk kell. A főváros közepén egy épületen belül kivonulunk a társadalomból, és a legtökéletesebbet próbáljuk utánozni, ahogy csak tőlünk telik. Természetesen akármennyire is igyekszünk, mindez csak próbálkozás marad.

Minderre  rendkívül okosan, egyszerűen, egyszerre ironikusan és szarkasztikusan reflektálnak a szervezők. Amikor ugyanis vége a játéknak – játékról van szó, hiszen csak a játék képes a “nem vesszük komolyan”  élményével felszabadítani – és elhagyjuk mi, a résztvevők a termet, a kávézóban klasszikus zene és fogpiszkálókra szúrt apró falatok várnak bennünket. Ezzel fricskázva  a mindennapjainkat, amiket talán túl komolyan veszünk.

@Bartha Máté

Az Animal City nem állítja magáról, hogy darab, előadás vagy bármi komolyan vehető lenne. A produkció nem több és nem kevesebb, mint amit a szervezők állítanak: „Animal City egy klub, Animal City egy szövetség, Animal City egy létezés.” Animal Cityben nincs különbség játék és valóság között. A játék valóság lesz, és a valóságot játékként fogjuk fel. Az Animal City azt adja, amire a legnagyobb szükségünk van: a játék felszabadító élményét.

(2018. november 20.)

Győri-Drahos Martin

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: