Home / A függöny mögött / Interjúk / “…a naturalizmus és a szürrealizmus két világa közötti átjáró…” – interjú
“…a naturalizmus és a szürrealizmus két világa közötti átjáró…” – interjú

“…a naturalizmus és a szürrealizmus két világa közötti átjáró…” – interjú

2018. december 11. 15:45

Most pénteken, december 14-én mutatják be a Trafóban az Eltűnő ingereket Pass Andrea rendezésében. Az előadás egyik szereplőjével, Hajdu Szabolccsal beszélgettünk szürrealizmusról, a film és a színház naturalizmusáról,  a magyarországi alkotás sajátosságairól, a gátlástalan felszabadultságról, a színházról mint szervátültetésről és a naturális és a szürreális elegyéből születő új minőségről…

  • A szürrealitásról mi jut elsőként eszedbe?
  • Elsőként Bunuel és a szürrealisták, aztán Alejandro Jodorowsky, David Lynch,  Magyarországon pedig a Buharov-testvérek életműve, játékfilmjeik, rövidfilmjeik, nemrég játszhattunk családilag is az egyikben. És persze nap mint nap a való életben is találkozni olyan helyzetekkel, melyek bátran nevezhetőek szürreálisnak.

Az ember megél egy történetet, és a többiek segítségével egy másik sűrítettebb, absztraktabb szintre helyezi – ehhez meg kell találni a megfelelő formát, kifejezési módot. Ebben a konkrét előadásban például rettentő tág spektrum nyílik ki, olyan, melyben már nagyon sok mindent szavakkal nem is biztos, hogy ki lehet fejezni, csupán mozdulatokkal. Az előadás, a rendezés a naturálisnak és a szürreálisnak a találkozásával játszik, és azzal, hogy e kettőnek a találkozásából mi az, ami egy új, harmadik minőségként születik.

  • Rád hogyan hat, mit indít el benned?
  • Nem áll távol tőlem, a munkáimban a kezdetektől fogva nagyon  sokat használtam a naturalizmus és a szürrealizmus két világa közötti átjárót. A Bibliotheque Pascal, a Macerás ügyek vagy a Tamara mind stilizált, abszurdba, szürrealizmusba hajló filmek. Persze a színház egészen más eszköztárral dolgozik. A színházban bármi megengedett, bármi –  végtelen a stilizációs mező. A film ehhez képest nagyon konkrét, és ezek között a konkrét keretek között lehet használni – ha igényli az adott téma –  a szürrealizmus kellékeit.
  • Az alkotás során van igazi jelentősége éles határt húzni a naturális és a szürreális között?
  • Nem árt, ha az ember eldönti magában, vagy némileg tudatosítja, hogy merre az arra, melyek azok az eszközök, amiket a kifejezés érdekében használni szeretne. Amikor nekikezdünk a munkának, folyamatosan záporoznak az ötletek, és egy idő után lassan elkezd kirajzolódni,   az adott alkotás stilizációs foka, amit egy idő után mindenki érez: mi az, ami még belefér, mi az, ami nem. Andi (Pass Andrea író, rendező – a szerk.)  ebben a darabban az asszociációnak nagyon tág határokat enged, már eleve a szöveg is magában hordozza ezt, és mi színészek igyekszünk a lehetőségeinkhez képest ezt maximálisan ki is aknázni. Nagy a dinamika, a legegyszerűbb naturalista jelenetektől az egészen szélsőséges szürreális víziókig ível az előadás. 

@Gyöngyösi Hunor

  • Ebből az  anyagból, ebből a témából mit lehet így kihozni?
  • Érzésem szerint nagyon sok mindent, és természetesen mindenki azon van, hogy a lehető legtöbbet hozza ki belőle. Ez egy olyan történet, aminek bizonyos pontjain ki kell tárni egy nagy kaput, és át kell lépnünk egy másik dimenzióba, ahol az asszociációk és jelentések tárháza végtelen. Jó pár dolgot annak ellenére, hogy le tudjuk írni, hogy kb. miről van szó, mégsem lehet a naturalizmus eszközeivel pontosan kifejezni. Ez az előadás folyamatosan, jelenetről jelenetre – a színészekkel és a rendezővel – arra tesz kísérletet, hogy ezeket a nagyon nehezen megfogható történéseket az érzékiség és a szürrealizmus segítségével kitapinthatóvá tegye.
  • Ez a szöveg, az Eltűnő ingerek személy szerint benned mit indít el?
  • Ez az előadás nagyon leegyszerűsítve egy apa elvesztéséről és ennek feldolgozásról szól. Tulajdonképpen maga a próbafolyamat is egyfajta feldolgozása ennek a témának, hiszen ez Andi személyes története. Szublimáció: egy a valós életben is lejátszódott dráma a színház és a színészek finom szűrőjén keresztül átfolyatva. Vannak pillanatok, amikor személy szerint én is feldolgozásként élem meg, mert a stációk a processzus, ahogy a saját édesapámat elveszítettem, nagyon hasonló volt ahhoz, amit Andi ebben a darabban megírt.

A művészetben ez a fajta gátlástalanság nagyon sokat képes lendíteni a dolgokon, ám ehhez a gátlástalansághoz, felszabadultsághoz az kell, hogy mindezt érzelmileg és szellemileg szabad emberek kommunikálják felénk. Ezt nem lehet imitálni. Félelem nélkül – szerzőnél és színésznél egyaránt. Abban a pillanatban, ahogy a félelem nem érződik, a néző rögtön megérzi ennek az erejét: úgy képes ránézni általa egy történetre, ahogyan  arra magától nem lenne képes tekinteni. Ez a művészek és művészet nagy lehetősége, hogy ezt lehetővé teszi a közönség számára.

  • Te magad is hasonlóképpen nyúltál volna ehhez a témához?
  • Fogalmam sincs, erre színészként nem látok rá. Azt viszont belülről is érzem, hogy van ebben az előadásban valami nagyon mély érzékenységgel vegyített humor, amit én mindig szükségesnek, sőt elengedhetetlennek tartok, hogy egy ilyen súlyos és nyomasztó téma befogadható legyen. Ez az attitűd hozza végső soron létre az előadás finom szépségét is, ami pont ez által a humor által képes megnyilvánulni.
  • A halállal való elvesztés már témaként is  erős, mély dráma, ehhez az előadásban formálódó dráma mit tud még unikálisan hozzátenni?
  • Egyfajta jó értelemben vett gátlástalanságot, ami nem tudom, miért, de rendkívül szórakoztató. A szabadság gátlástalansága, amelyben a színésznek adott a lehetőség,  hogy hozzáfűzhesse az egyes jelenetekhez a saját értelmezéseit is. Andi rendkívül demokratikus szisztémában dolgozik,  hagyja beszivárogni  a különböző színész személyiségekből következő ötleteket – és az egészet egységbe kovácsolja. Ezért is gondolom, hogy a téma ellenére mégis borzasztóan szórakoztató ez az egész.

@Gyöngyösi Hunor

  • A “gátlástalanság” – bár blaszfémiaként hathat most itt – az, ami helyretesz, rendet vág, értelmet ad?
  • A művészetben ez a fajta gátlástalanság nagyon sokat képes lendíteni a dolgokon, ám ehhez a gátlástalansághoz, felszabadultsághoz az kell, hogy mindezt érzelmileg és szellemileg szabad emberek kommunikálják felénk. Ezt nem lehet imitálni. Félelem nélkül – szerzőnél és színésznél egyaránt. Abban a pillanatban, ahogy a félelem nem érződik, a néző rögtön megérzi ennek az erejét: úgy képes ránézni általa egy történetre, ahogyan  arra magától nem lenne képes tekinteni. Ez a művészek és művészet nagy lehetősége, hogy ezt lehetővé teszi a közönség számára.
  • A hazai alkotókban ez a fajta felszabadultság, gátlástalanság mennyire van ma jelen, hogy érzed?
  • Ez személyfüggő, egy-egy személyen belül pedig periódusfüggő: olykor képes erre, máskor pedig tele van gátlásokkal – fél a véleményektől, a megítéltetéstől. Fej simogatást szeretne, meg akar felelni, kiszolgálni szeretne. Az biztos, hogy itt, Közép-Kelet-Európában az iskoláztatottságunkból adódóan és mindenféle rossz tradíció miatt sokunkba bele van nevelve a főhajtás, a megfelelés vágya. Megfelelés a szakma valamiféle mintáinak a követésében, ezért aztán nehezen is tudjuk elhinni, hogy amit önmagunkban csinálunk originálisan, az egyáltalán jó is lehet, vagy akárcsak érdekelhet másokat is.

Általánosságban azt gondolom, hogy nincsen “túl” személyes vagy “személytelen” téma sem, amit ne lehetne elmondani. Ennek az előadásnak a témája  nagyon-nagyon személyes. Ebben a próbafolyamatban Andi saját magáról, az édesapjáról, a saját családjáról mesélt, mert azt szerette volna, hogy megértsük, integráljuk magunkba ezt a privát univerzumot, hogy aztán általánossá tágítva adjuk tovább.

  • Ez a fajta megfelelni vágyás gátja az alkotásnak?
  • Ez egyensúlyi kérdés: a szakmai tudás, amit mindenki elvár, és aminek megfelelni akarunk, és az elvárások semmibe vevésének érzékeny egyensúlya.
  • Egy ilyen egyensúly segít az alkotásban?
  • Igen. A mostani munkáim kapcsán már nem a saját képességeinknek a megmutatása a cél. Fiatalon ez persze erős motiváció. Mi egy ideje, ha a saját munkáinkat nézem, a probléma megosztására helyezzük a hangsúlyt. Megosztani egy problémát úgy, hogy arról beszélni tudjunk – és ennek a megosztásnak a kifejezési módjai mind ennek a megosztani akarásnak rendelődnek alá. Ahogy most ennek az előadásnak a kapcsán is számomra az a fontos, és arra törekszem színészként, hogy azok témák, amelyek itt előkerülnek, eljuthassanak a megoszthatóság, a részesedés fázisába. Olyan ez, mint egy szervátültetés: kimetszünk magunkból, belülről valamit, és az előadás ideje alatt átültetjük a közönségbe. Aztán persze az, hogy ezt a “szervet” hogyan fogadja be, vagy egyáltalán befogadja-e a néző szervezete, az már nem a mi dolgunk, de maga az átültetés folyamata mindenképpen megtörténik. Azt hiszem, ez majdhogynem szakrális műveletként is értelmezhető.

@Gyöngyösi Hunor

  • Az Eltűnő ingerek kapcsán: mi az, ami színpadra való, és mi az, ami nem vagy kevésbé?
  • Ezt mindig a rendező dönti el, ez esetben Andi. Általánosságban azt gondolom, hogy nincsen “túl” személyes vagy “személytelen” téma sem, amit ne lehetne elmondani. Ennek az előadásnak a témája  nagyon-nagyon személyes. Ebben a próbafolyamatban Andi saját magáról, az édesapjáról, a saját családjáról mesélt, mert azt szerette volna, hogy megértsük, integráljuk magunkba ezt a privát univerzumot, hogy aztán általánossá tágítva adjuk tovább.

Megosztani egy problémát úgy, hogy arról beszélni tudjunk – és ennek a megosztásnak a kifejezési módjai mind ennek a megosztani akarásnak rendelődnek alá. Ahogy most ennek az előadásnak a kapcsán is számomra az a fontos, és arra törekszem színészként, hogy azok témák, amelyek itt előkerülnek, eljuthassanak a megoszthatóság, a részesedés fázisába. Olyan ez, mint egy szervátültetés: kimetszünk magunkból, belülről valamit, és az előadás ideje alatt átültetjük a közönségbe. Aztán persze az, hogy ezt a “szervet” hogyan fogadja be, vagy egyáltalán befogadja-e a néző szervezete, az már nem a mi dolgunk, de maga az átültetés folyamata mindenképpen megtörténik. Azt hiszem, ez majdhogynem szakrális műveletként is értelmezhető.

  • Az ember megél egy történetet, és a többiek segítségével egy másik sűrítettebb, absztraktabb szintre helyezi – ehhez meg kell találni a megfelelő formát, kifejezési módot. Ebben a konkrét előadásban például rettentő tág spektrum nyílik ki, olyan, melyben már nagyon sok mindent szavakkal nem is biztos, hogy ki lehet fejezni, csupán mozdulatokkal. Az előadás, a rendezés a naturálisnak és a szürreálisnak a találkozásával játszik, és azzal, hogy e kettőnek a találkozásából mi az, ami egy új, harmadik minőségként születik.

Csatádi Gábor

@Gyöngyösi Hunor

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: