Èrezhetetlen ölelések

2018. december 17 14:42

Érezhetetlenül hidegek, távoliak, csak a vágyakozás messzisége izzik bennük – nincs is ezzel baj, csak ne kelljen ezek ölelésében létezni, élni. Henrik Ibsen John Gabriel Borkmanját Valló Péter rendezte az érzelmek távolságtartó kimértségében a reménytelenül ölelni vágyóknak  ridegségében csörömpölő drámájává a Pesti Színházban.
Kimért, katonásan precíz, rideg, kopottas szoba, megfakult textiltapétán színevesztett virágokkal (díszlet: Horváth Jenny), egy-két székkel. Mindenből csak pont olyan és pont annyi, amennyi feltétlen muszáj. Mert itt pont ez az épp csak annyi, amennyi feltétlen muszáj az, ami csörömpölően kiabál ránk. Nincs semmiből sem annyi, amennyi kellene a minőséggel élhető élethez, az érzelmekkel gazdagon kibélelt boldogsághoz, mindenből csak pont annyi, hogy máról holnapra elvegetáljunk belőle – üzeni nekünk ezzel az Ibsen-olvasattal Valló Péter. Mintha a metronóm folyamatos, gépies pulzálása lenne mindez…  A ridegség , a lehetetlenségig vitt ridegség drámájával üzen nekünk a rendező. Minden zsigeri tiltakozásunk ellenére sem tudjuk nem megkérdezni magunkat: hát mi is ilyenek lennénk?

Ilyenek, mint a svájci óra pontosságával járó-kelő-érző John Gabriel Borkman (Hegedűs D. Géza), akinek a cipőkopogását akkor is halljuk, mikor nincs is a színen, aki a látszat ellenére leginkább csak eleven halott.   A bukott bankár, aki érzelmeit, ha ugyan vannak, gépies cselekvések mögé rejti, aki a szeretője, Ella Rentheim (Börcsök Enikő), a felesége, Gunhild (Hegyi Barbara) és a fia, Erhart (Vecsei H. Miklós) iránt tökéletesen egyforma, rezzenéstelen távolságtartással viseltetik. Mindent meg tud okolni, mindenre van egy jól kimunkált, kíméletlen szenvtelenséggel megindokoló magyarázata.

Hegedűs D. Gézától most nem látunk heves érzelemáradatokat, csak hideg szervilizmust, már-már sátánian számító, érinthetetlen magabiztossággal kinyilatkoztatott pragmatizmust. Sehallselát Dömötörként  önfelmentő igazságait szajkózza, rugóra járó bábként, hogy közben e mögé a paravánszemélyisége mögé elrejtőzhessen az a mákszemnyi megmaradt másik, az az emberi.

Mintha itt, ebben a térben, az Ibsen-szobában ennek  a “csak azért is”, ha „te így, akkor én is”-nek a mintájára működne ösztönösen mindenki más is. Hegyi Barbara Gunhildja oly szálegyenes szigorral tartja magában a gyógyíthatatlan mélységű megcsalatottságának fájdalmát, hogy igazi talány: az érzelmi elárultság női szenvedése avagy a befolyással már nem bíró feleség gyötrő fajdalma a nagyobb, oldhatatlanabb benne. Ám mindezeken túl: nézve, hallgatva őt nem tudjuk nem megérezni a mindent a saját vállán meg- és egybetartani akaró kérlelhetetlen, sziklatömbszerű, emberfeletti igyekezetét.

Egyetlen ember igyekszik talán csak itt érezni – tehetetlenül, önmagán túllátásra persze szintén képtelenül: Börcsök Enikő Ellája. Rajta persze ugyanúgy átgázolt Borkman, mint a feleségén, Gunhildon, mégis önmagát megvakítva ragaszkodik a bankár szeretőjéhez. Hiába Borkman aprólékos kíméletlenséggel előadott magyarázata Ella elhagyására, ő a lelki megrögzöttek görcsös kapaszkodásával markolja John Gabrielt, vagy legalábbis azt, amiről azt gondolja, hogy neki őbelőle még megmaradt. Hisz a maga mellé vett és felnevelt Borkman-fiú, Erhart már kirepült tőle. Börcsök Enikő Benedek Mari remek eleganciával tervezett, finom zöld árnyalatú kabátjában és az attól egy árnyalattal szolid igényességgel eltérő sáljával a kiradírozhatatlanul szeretni akaró, vágyó reménykedés maga.

Az új generáció boldogságkeresője, boldogság után loholója Vecsei H. Miklós Erhartja. Önmaga érzései, vágyai után fut, ám azokat elérni nem tudja, tán nem is igazán akarja. Tudja, mit szeretne, ám mintha rövidlátóan nem a vágyai beteljesülését, hanem csupán csak e vágyak beteljesülésének a látszatát ragadná meg, mintha számára látszat is tökéletesen olyan lenne, mint annak a keresett-kergetett boldogságnak az igazi kiadása. Lánglelkűnek látszó ifjú,  űzött boldogságkutató, aki mindeközben kínosan igyekszik, hogy önmagától jó messzire távol tartsa saját magát.

Erhart nem veszi fel  nevelőanyja, Ella családnevét, mint ahogy nem marad anyjánál, Gunhildnál sem, inkább Fanny Wiltonnal (Balázsovits Edit) megy, akiről azt hiszi, azt akarja hinni, hogy maga a megtalált szerelmi boldogság. Itt azonban  csak olybák és annak tűnő villanások vannak a keresett célok, boldogságok terén. És azok is, mint karnisukról leszaladt drapériák, tűnnek el a semmibe – a szoba tapétázott fala ledőlvén utat enged Borkmannak, Ellának az Ibsen-szobán kívüli világba, ahol tél van, és havazik.

Valló Péter rendezésében szép lassan meghal, megdermed,  belemerevedik a hidegbe az ember. Az, akinek éreznie kéne. A rendezés és a színészi játék távolságtartó decenssége elsőre elrémiszt. “Élvezhetetlenségében” nem találunk kapaszkodókat, ám pont ez az ördögi gondossággal idelopott bravúr, ez az érezni nem tudás az, ami hátborzongatóan mai Ibsen valóságából. 1896 vagy 2018 – egyre megy: érezhetetlen ölelések ott is, itt is.

(2018. december 12.)

Csatádi Gábor