"...élni úgy, hogy képesek legyünk nem bántani sem magunkat, sem a másikat"

2018. december 19. 18:53

A karácsony előtti napokban, december 22-én mutatják be Székely Csaba 10 című új darabját a Radnóti Színházban Sebestyén Aba rendezésében. Az előadás két szereplőjével, Kováts Adéllal és Vilmányi Benett Gáborral beszélgettünk önelemzésről, napi rutinjaink hasznáról, az önmagunktól való messzire kerülésről, a bennünket büntető magányról és és az egymással megosztani tudás felszabadító erejéről…

Melyikőtök mennyire szokta elemezgetni azokat az emberi történéseket, melyek napközben megestek vele?

Benett: Szeretem lejegyezni azokat a beszélgetésfoszlányokat, elkapott mondatokat napközben a telefonra, tabletre, amelyek valami miatt megfognak, sokszor tíz bejegyzés is születik ilyenekből naponta. Elkaptam például egy szóváltást a négyes-hatoson – egy roma pár veszekedett egymással, a nő mondta, mondta, a férfi csak hallgatta, és egyszer csak figyelmes lettem egy mondatra kettőjük között: „De hát én nem is szeretlek tégedet!”

Minden szereplő valamelyik parancsolattal kerül „összetűzésbe”, miközben a többiekkel érintkezik, és akarata ellenére is rákényszerül, hogy időről időre végiggondolja az élete eseményeit.

Adél: Napközben nincs időm erre, de lefekvés előtt tudatosan, rítusszerűen szeretem végigpörgetni az aznap történteket. Persze egy-egy felpörgetettebb időszakban nehezebb erre figyelni, de fontosnak érzem, akár a nap elején elcsendesedni, áldást kérni az aznapi dolgaimra, történésekre.

Vajon hogyan hatna rátok, ha ezek a napi rutinok elmaradnának, kikopnának a mindennapjaitokból?

Adél: Az az igazán nagy baj, ha ezeknek a dolgoknak az eltűnését már észre sem vesszük… mert ha ezek a rítusok elmaradnak, akkor a rálátás képessége veszik el, és hajlamosak vagyunk elhanyagolni a fókuszpontunkat, a saját belsőnkkel való kapcsolatot. De biztos van, akinek erre nincs igénye. Annyira felgyorsult a világ körülöttünk, hogy úgy érzem, erre kell időt szánnom, meg egyfajta „munkahelyi ártalom” is. Muszáj minden áldott nap „kívül“ és „belül“ is lennem egy picit.

Számomra az a magány: ha történik velem valami, mindegy is, hogy az most épp jó vagy rossz, de azt mégsem tudom valakivel megosztani. Ebben a darabban mindenki magányos, talán amiatt is, hogy valamilyen formában megszegik a parancsolatokat.

Benett: Talán kicsit kényszeres vagyok ezekkel a jegyzetekkel kapcsolatban, kétszer is ellenőrzöm, hogy elmentődtek-e. Hiányoznának ezek a feljegyzések, ha egyszer csak elmaradnának, hiányoznának; annak viszont, ha ez a kényszerességem megszűnne, biztosan tudnék örülni!

@Gyöngyösi Hunor

Székely Csaba 10 című darabjában is hangsúlyos, hogy az egymás mellett élő, elmenő szereplők mennyire gondolják át az életük egyes történéseit, nem?

Adél: Minden szereplő valamelyik parancsolattal kerül „összetűzésbe”, miközben a többiekkel érintkezik, és akarata ellenére is rákényszerül, hogy időről időre végiggondolja az élete eseményeit. Látod, Benett, hogy terád osztódott az első parancsolat karaktere, az most hasznos, és biztosan nem véletlen, hiszen az első parancsolat az elengedni tudásról is szól…

Érdekes és különös számomra ez a próbafolyamat, figyelni, hogy kinek-kinek hogyan köszön vissza a személyes sorsa az adott parancsolat kapcsán formált szerepében. Nem nagyon vagyok jóban az idővel, nem erősségem az időbeosztás. És itt pont a negyedik parancsolat az én szerepem mottója, az Úr napjának a megszentelése. A karakterem problémája a szerep szerint pont az őrületes megfelelési kényszer. Ebben az eszeveszett megfelelési hajszában elveszíti a gyerekét – az ő magánya innen ered. Az idő megszentelése, a megállni tudás, a saját bensőnkre való figyelés – ezek olyan aspektusai a saját életemnek is, amelyeken folyamatosan dolgoznom.

Persze a kényszerességnek – gondolva akár a parancsolatok kényszeres megtartására – lehet pozitív haszna is: rigorózusan rávehet minket olyan dolgokra, melyekkel magunktól talán nem foglalkoznánk…

Adél: Be lehet-e tartani a parancsolatokat? Nyilvánvalóan nagyon nehéz, már-már lehetetlen is, ám mégiscsak egy egészen más, jobb világban élnénk, ha sikerülne. Ha csak azt nem tennénk meg a másikkal, amit magunknak nem kívánunk…– már ennyitől is egészen más, élhetőbb lenne, amiben élünk. Élni lehet Isten nélkül, de meghalni nem, ahogy egy evangélikus lelkésztől hallottam. Ennek a darabnak a történeteiben szereplők nem egyszer önmaguktól, a saját isteni magjuktól, szeretetközpontjuktól kerülnek távol meghozva egy-egy döntést, ami miatt aztán lavinaszerűen kezd el sodródni az életük. Iszonyúan nehéz élni… élni úgy, hogy képesek legyünk nem bántani sem magunkat, sem a másikat. Azt érzem, hogy ehhez a lelki nyitottsághoz az ember önmagában kevés, bár rengeteget kell dolgoznunk magunknak is ezen.

Ebben a darabban a parancsolatokhoz való „helytelen” viszonyulásnak a következménye: a magány? Számotokra mit jelent a magány, magányosnak lenni?

Benett: Valami negatívat… Számomra az a magány: ha történik velem valami, mindegy is, hogy az most épp jó vagy rossz, de azt mégsem tudom valakivel megosztani. Ebben a darabban azért szegik meg a parancsolatokat, mert magányosak.

@Gyöngyösi Hunor

Adél: Érdekes és különös számomra ez a próbafolyamat, figyelni, hogy kinek-kinek hogyan köszön vissza a személyes sorsa az adott parancsolat kapcsán formált szerepében. Nem nagyon vagyok jóban az idővel, nem erősségem az időbeosztás. És itt pont a negyedik parancsolat az én szerepem mottója, az Úr napjának a megszentelése. A karakterem problémája a szerep szerint pont az őrületes megfelelési kényszer. Ebben az eszeveszett megfelelési hajszában elveszíti a gyerekét – az ő magánya innen ered. Az idő megszentelése, a megállni tudás, a saját bensőnkre való figyelés – ezek olyan aspektusai a saját életemnek is, amelyeken folyamatosan dolgoznom.

Be lehet-e tartani a parancsolatokat? Nyilvánvalóan nagyon nehéz, már-már lehetetlen is, ám mégiscsak egy egészen más, jobb világban élnénk, ha sikerülne. Ha csak azt nem tennénk meg a másikkal, amit magunknak nem kívánunk…– már ennyitől is egészen más, élhetőbb lenne, amiben élünk. Élni lehet Isten nélkül, de meghalni nem, ahogy egy evangélikus lelkésztől hallottam. Ennek a darabnak a történeteiben szereplők nem egyszer önmaguktól, a saját isteni magjuktól, szeretetközpontjuktól kerülnek távol meghozva egy-egy döntést, ami miatt aztán lavinaszerűen kezd el sodródni az életük. Iszonyúan nehéz élni… élni úgy, hogy képesek legyünk nem bántani sem magunkat, sem a másikat.

Benett említette: a magány az, ha nem tudok megosztani valakivel valamit. Mit jelent számodra: megosztani valamit?

Benett: Egy olyan bizalmi viszonyt, ami megnyugtatólag képes hatni. Megnyugtatólag, mert érzed, hogy szeretnek. Én épp most veszítettem el a legfontosabb „bizalmi viszonyt“, ami évekig körülvett. Most megpróbálom feldolgozni. Ehhez például sokat segít egy monológ, ami abban a darabban (szerk. Sarah Kane: Cleansed) van, amit a Színművészeti Egyetemen próbálunk Fehér Andrissal. Ebben minden benne van, amit a megosztásról érzek, gondolok, és ami most nagyon hiányzik.