Home / Megnéztük / Karddal vagy zászlóval?
Karddal vagy zászlóval?

Karddal vagy zászlóval?

2018. december 27. 19:58

Mármint, hogy mivel érdemes egy forradalomba indulni, egy felkelés élére állni? És ez nem csak egy régmúlt történelmi esemény szemlélésekor lehet lényeges szempont. Hegymegi Máté Jeanne d’Arc-ot rendezte meg a Garai Judit által írt történet alapján a Kamrában a jelenidő vitrinében, elegáns, távolságtartó hévvel, a történelem “parodisztikusságával” határozott bátorsággal bánva, tudva, hogy a múlt-jelen-jövendő mindig az itt mostjában válik élővé – a kérdés csak az: tud-e valóban élővé lenni?

Egyöntetű, egyetemes, steril fehérség vesz körül, a tér közepén, a négy irányból induló és középen kereszteződésben találkozó utak jelentik egyben a színpadot, a játékteret is (díszlet: Fekete Anna). Mint egy divatbemutató egyetlen pontban összetalálkozó kifutói: bemutatnak, közszemlére tesznek, ránk osztva a figyelem, a megemésztés, elgondolkodás feladatának oroszlánrészét. Mert itt egy 1431-es rouen-i per, Jeanne d’Arc (Mészáros Blanka) pere zajlik. Szárazon, tárgyilagosan, kronológikus sorrendben elénk rakva.

©Szokodi Bea

És ettől a ridegen tiszta, tárgyilagos távolságtartástól, a történelem messzi eseményei közé visszakalandozó utazástól akaratunk ellenére is szöget kezd ütni a fejünkbe valami. Hegymegi Máté nem aktualizál, nem keres megszállottan a hazai belpolitika eseményeivel szoros párhuzamot. Elénk tesz egy lassan hatszáz éves eseményt a maga napnál is fénylőbb, fehérebb történeti valóságában. Nincsen párhuzam, nincsen, mert fölösleges: ebben élünk, mozgunk, vagyunk. Ebben a mindig jelen idejű vitrinben, ahol a jelen és a múlt elválaszthatatlanná lesz a mostban.

Tiszta fekete, rockeres renitensségben, alázatos kíváncsisággal, mintegy prológusként, kijön közénk Mészáros Blanka Jeanne d’Arc-ja, és kérdez hitről, elszántságról, eltökéltségről. Filozofikusan magasröptűnek is tűnhetnének a kérdései, ahogyan a gyermeki őszinteség nyitottságával, szemkontaktusunkat keresve, bátortalan tétovasággal nekem, neked, nekünk szegezi őket. Mert hát a történelem egyetemleges, nem egy régmúltban lezajlott, befejeződött valami, hanem folyamatosan velünk élő, bennünket kérdező jelenvalóság. A Pilinszky-sorokkal tűzdelt tudakolódásai, önvallomásai kérlelhetetlen, az elodázni akarást megzavaró fényeket gyújtanak – gyermeki tisztasággal, mániákussággal kérdező, kérő szavai láthatatlanul magukhoz és Jeanne d’Arc-hoz kötnek.

Ez a “kötelék”, kapocs marad ezt követően az egyetlen azonosságunk vele, hisz pere felelevenedő részleteinek sodrásában az egymást követő események  el is szakítanak, távolítanak bármiféle azonosulni akarástól. Per ez, ahol ebben a fehér szenvtelenségben elsorjázik előttünk a Jeanne d’Arc-ot elítélő egyházi hatalmasságok egész sora: az önmaga tehetetlen tenni akarását, lelki nyugalmát politikai lavírozással menteni akaró Cauchon püspök (Kocsis Gergely), a felforgató eretnekséget rögeszmés elszántsággal Jeanne d’Arc-ra bizonyítani vágyó Ügyész (Elek Ferenc), vagy a szava tekintélyébe biztonságot, hatalmat belesűrítő Inkvizítor (Rába Roland).

©Szokodi Bea

A Kálmán Eszter álmodta színes bársony eleganciájú előkelőségükben e fehérség közepette egyszerre lesznek a rangjuk komolyságának és komolytalanságának a történelem lapjairól ismert  emblematikusan időtlen alakjai. Felsőbbrendűség tudatuk kivagyisága parodisztikus és vérszegényen gyenge Jeanne d’Arc lánglelkűségéhez, sebezhetően áttetsző őszinteségéhez képes. Olybá tűnik, mintha a színészi karakterformálás erőtlen, unott lenne, ám a rendezés aprólékosan megkomponált, kidekázott gondos profizmusa ez:  általa minden és mindenki önmaga és egymás szánalmasan gyenge utánzatává lesz Jeanne d’Arc mellett.

Mert a történelem nemcsak hőseivel az itt és most tanítómestere, hanem mutatványosok színpada is, ahol minden szánni valóan nevetséges, röhejes is, és pont így, ezáltal tanít kérlelhetetlenül a tükör tartásával – vési a tudatalattinkba Hegymegi Máté. Az unhatóságuk nem kontrasztelem, hanem az egész előadás szerves része, alkalom, hogy rácsodálkozzunk az emberi gyengeségekre, és alkalom arra, hogy önmagunknak a kardot vagy zászlót kérdését folyamatos feltegyük.

Hisz a kard is, a zászló is ott hever, ott szúratik le ebben a kereszteződési pontul szolgáló dobogós vitrinben. Mészáros Blanka a középkori toszkán városok zászlódobóinak magabiztosságával játszik a fekete zászlóval, míg a karddal, mint ólomsúlyú nehézséggel birkózik csak – nem a test gyönge, hanem a lélek túl gyöngéd, gyengén erős csak ahhoz, hogy a kard erőszakkal rendet, csatát eldönteni akaró küzdelmében vele szolgáltasson igazságot.

©Szokodi Bea

Itt minden hatalmi igazság eleve csak látszat fölényre, diadalra van ítélve. Nézd meg VI. Károly (Dankó István) zöld öltönyös, rózsaszín strandpapucsban csatázó királyát, amint a Jeanne d’Arc irányítása mellett győzedelmeskedő seregei után csoszog. Ez a látszólagos fölény képes ugyan arra, hogy máglyára “juttassa”  az orleans-i szüzet, de ettől e“hatalmi fölény” csak annál szánni valóbb – a kardhoz nemcsak fizikai, hanem lelki erő is kellene, ám az a legritkább esetekben szegődik társul a látszólagos fölényhez, hatalomhoz.

Ahogy a zászlólengetést sem lehet távolból eltanulni, értelmetlen messzi, biztonságot adó tétlenségből csodálni – mert a teljesen tehetetlen, sóvárgó impotencia látványaként hat. Bármennyire is lojális, szerelmesen epekedő Mészáros Béla Ladvenu barátja Jeanne d’Arc iránt. A férfias bátorság nemtől függetlenül lelkialkat kérdése, és bizony ezt sem lehet fotelből nézve elsajátítani, karakterünk részévé tenni, ahogy jól példázza ezt a férfiúi tetszést avagy a csodálatot fölényes kényszerességgel magában elnyomó angol diplomata, Warwick gróf (Tasnádi Bence).

Pont olyan impotensen kéjsóvár, mintaadásra képtelen, mint ahogy Jeanne d’Arc magát nyeregben érző molesztálója (Máté Gábor) – minden látszat fölénye mellett is csupán az életre gyenge, nagyravágyó nyálcsorgatók millióinak egyike marad.

©Szokodi Bea

A forradalmat, az irányítást magára vevő, vállán cipelni kívánó erő nem férfiasság, nem kard kérdése – súgja állhatatosan a lelki füleinkbe, lényünk bátorságra rendelt részét kitartóan ébresztgetve ez a rendezés. Nem kard, hanem zászló kérdése. Nem az megy előttünk, aki ezt viszi, mi meg majd őt követjük.

Ez nem annak zászlónak a kérdése csupán, amit máglyán el lehet égetni, vagy szentté lehet avatni, ahogy ezt Jeanne d”Arc-kal is tették. Mert ahogy a zászló, úgy Jeanne d’Arc sem előttünk, hanem inkább bennünk van, mi magunk vagyunk. Hegymegi Máté a történelem átlátszó plasztik vitrinjén keresztül szemlélteti velünk a Jeanne d’Arc-történetet, hogy tudatosítsa: a történelem mindig az itt és mostban, bennem, benned, bennünk lesz, lehet csak történelemmé.

(2018. december 18.)

Csatádi Gábor

©Szokodi Bea

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: