Titán az üvegketrecben

2018. december 27. 20:31
A Leláncolt Prométheusz nem az a darab, amellyel egy színház nagy tömegeket készülne a nézőtérre csábítani. Túl az ógörög drámák színrevitelét egyébként is jellemző nehézségeken, Aiszkhülosz műve egyrészt nem nagyon cselekményes, másrészt erősen a lezáratlanság benyomását kelti, harmadrészt még a többi drámánál is jobban tele van olyasféle mitológiai utalásokkal, amelyek megértéséhez a klasszika-filológusokat leszámítva legtöbbünknek lábjegyzetekre lenne szüksége.
Nem nagyon cselekményes, hiszen a főhős, Prométheusz, mindvégig egy sziklához van láncolva, így ő maga nem cselekszik, ahogy látogatói is csak jönnek, aztán mennek. A konfliktusok csak a dialógusokban nyilvánulnak meg, de a dráma valódi konfliktusa már megtörtént: Zeusz megbüntette Prométheuszt, amiért az elvitte a tüzet az embereknek, amely addig csak az isteneket illette.

Mint minden görög dráma, a Leláncolt Prométheusz is egy trilógia része, és abban nyeri el értelmét, de mint a legtöbb görög dráma, ez is egymagában maradt fenn trilógiájából. (Kivétel ez alól éppen Aiszkhülosz Oreszteia-trilógiája, ahol mindhárom dráma megmaradt az utókorra.) A Leláncolt Prométheusz a Prométheia-trilógia valószínűleg első darabja volt, amelyet a töredékekben megmaradt Megszabadított Prométheusz követhetett (ezzel a címmel aztán az angol romantika költője, Shelley írt drámát 1820-ban, folytatva Prométheusz történetét). De míg a legtöbb fennmaradt görög dráma önmagában is teljes, a Leláncolt Prométheusz töredéknek tűnik. A darab végén Prométheuszt elnyeli a föld, de ez inkább tűnik filmszakadásnak, mint lezárásnak.
A Leláncolt Prométheusz már így sem kínálja magát igazán a modern színpadra, de ehhez még hozzájön a számos mitológiai utalás, amelyek a darab eredeti közönségének magától értetődőek voltak, nekünk viszont már egy mitológiai lexikonra van szükségünk, hogy mindet megértsük. Maga az alaptörténet középiskolai tanulmányainkból ismert: Prométheusz elviszi a tüzet az embereknek, mire Zeusz büntetésül egy kősziklához láncoltatja, ahol egy keselyű falatozik a májából (ez utóbbi motívum nem szerepel Aiszkhülosznál). Héphaisztosz és Hermész is még ismert mitológiai szereplők, de jóval kevesebbet tudunk Ókeanosz titánról (aki persze az óceánok titánja volt) és Ióról, a papnőről, akibe Zeusz beleszeretett, amiért felesége Héra, tehénné változtatta, és egy bögölyt is ráeresztett, amely folyamatosan a nyomában van, és csípéseivel kínozza.

Kérdés az is, milyen üzenetet tud hordozni egy olyan darab a ma számára, amely görög istenek konfliktusáról szól. Vajon töredékes tudásunkon túllépve meg tudja-e szólítani egy Prométheuszról szóló dráma a jelen közönségét? A Prométheusz-mítosz az újkorban hatalmas kultúrtörténeti karriert futott be. Prométheusz az ember és a természeti világ, avagy mitologikusan szólva az emberek és az istenek világa közötti szakadás szimbóluma lett. Az emberé, aki intelligenciája, tudása révén elszakadt a természettől, de akivel szemben a természet, az istenek még mindig ellenséges erőkként állnak szemben, akiket le kell győzni, vagy legalábbis fel kell lázadni ellenük. Vagyis Prométheusz alakja egyszerre szimbolizálja az embert mint a természettől elszakadt és ilyenként tudatossá vált lényt, és egyszerre az ember lázadását a természet, az istenek, végső soron mindenféle zsarnokság ellen.

A német idealizmus filozófusa, Schelling az előbbi aspektust emeli ki: „Prométheusz az a gondolat, amelyben az emberi nem, miután bensejéből megteremtette az egész istenvilágot, önmagához visszatérvén, saját magának és tulajdon sorsának a tudatára ébredt. Prométheusz az emberiség ama princípiuma, melyet szellemnek nevezünk; a szellemileg ínségesnek értelmet és tudatot nyújtott”. A forradalom filozófusa, Marx ennél tovább megy, nála Prométheusz az, aki az emberi öntudatot az istenek fölé emeli, és így lázad fel ellenük. Prométheusz, aki Aiszkhülosz drámájában Hermésznek azt mondja, „szolgasorsodért soha el nem cserélem gyötrelmes balsorsomat”, Marx szerint „a filozófiai naptár legjelesebb szentje és mártírja”.
Prométheusz tehát az újkori gondolkodásban egyértelműen pozitív szimbólum volt, ugyanakkor Aiszkhülosznál nem egyértelműen pozitív szereplő: fennhéjázó és gőgös, aki folyamatosan tetteivel dicsekszik. Ezt Tarnóczi Jakab rendezése és Dér Zsolt játéka is jól érzékelteti, mégis, Prométheusz bár gyarló hős, mégiscsak hős, aki alapvetően rokonszenvünket váltja ki. A drámában istenek, titánok és más mitológiai lények szerepelnek, de a konfliktus tárgya az ember, hiszen Prométheusz bűne az, hogy elvitte nekik a tüzet. Az előadás egy pontján, mikor épp az emberek kerülnek szóba, a szereplők ki is néznek felénk: lám, rólatok van szó. Prométheusz tehát a mi oldalunkon áll, így mi nézők – mint emberek – eleve rokonszenvvel kell viseltessünk iránta, és meg kell érintsen minket szenvedése. A görög tragédiák többnyire az emberi sorsról és az emberi szenvedésről szólnak, hiszen az istenek világa távol van tőlünk, és mivel halhatatlanok, szenvedésük csak viszonylagos. Prométheusz épp azért lehet egy tragédia szereplője, mert az emberért szenved, mert sorsa összefonódott a mi sorsunkkal.

A kérdés persze kérdés marad: mit lehet kezdeni a 2010-es évek végén Aiszkhülosz drámájával? Erre Tarnóczi Jakab markáns választ adott a Katona József Színház Sufnijában: a Leláncolt Prométheusz nem elsősorban az önmagából nehezen kihámozható, de az elmúlt évszázadokban mégis alaposan kihámozott üzenete(i) miatt érdekes, hanem mert izgalmas színházi kísérletezésekre ad lehetőséget. A Leláncolt Prométheusz kihívás: hogyan lehet ma színre vinni egy ennyire színre vihetetlen darabot? Hagyományosabb színházi megközelítéssel ugyanis valószínűleg semmire nem megyünk, ez már az avantgárd kísérletezések terepe.

Jól példázza ezt Prométheusz darabbeli helyzetének megjelenítése. Hiszen ahelyett, hogy műsziklával és láncokkal próbálkoztak volna, Tarnóczi Jakab, illetve Giliga Ilka díszlet- és jelmeztervező egy zárt üvegketrecbe tették a teljesen meztelen Prométheuszt, azaz Dér Zsoltot, amely elvontan, mégis nagyon konkrétan jelzi a titán leláncoltságát, szabadulni képtelenségét. A Kaukázus kietlen tájékát egy a falra elhelyezett fénykép mutatja, de van egy kistévénk is, amelyen nem akar bejönni az adás. Ió, vagyis Tóth Zsófia (illetve vele váltásban Józsa Bettina) korcsolyában csoszog be, az őt üldöző bögöly Vizi Dávid hangján szólal meg.
Rendezői eszközökben nincs hiány, ezek többnyire elidegenítő vagy absztraháló effektusok. Percekig látjuk és halljuk, ahogy Dér Zsolt egyre erőteljesebben püföli az üvegketrecet, végül artikulálatlan üvöltésben kitörve: olyan ez, mint egy hallgathatatlan zajzene, amely kellően elvont befogadói hozzáállással mégis erős hatást tud kiváltani a nézőben/hallgatóban. Az egész hatását még a nem tervezett körülmények is erősítik: az időnként alattunk elzúgó metró dübörgése mintha csak a mennydörgő Zeuszt jelenítené meg.

A színészek is remekelnek: mindnyájan a legnagyobb természetességgel mondják Aiszkhülosz veretes költői mondatait Trencsényi-Waldapfel Imre magyarításában, és jól értik az előadás experimentális nyelvét is. A kart egyedül megjelenítő Bodnár Erika és a Héphaisztoszt, Ókeanoszt és Hermészt is alakító Vizi Dávid játéka egyszerre pendül a tragédia és a komédia húrjain, de Dér Zsolt játéka sem nélkülözi a humort. Persze az ő feladata a legnehezebb, hiszen meztelenül kell játszania egy meglehetősen szűkös térben, de teszi ezt nagyon hatásosan, a titán személyében a gyarló és szenvedő embert ábrázolva. Hiszen „Prometheusz halhatatlan kínjá”-ban” (Vörösmarty) a nagyon is emberi mutatkozik meg.

(2018. december 23.)

B. Kiss Csaba