"…az az ünnep, mikor megéled valakivel, valakikkel, hogy egymás közelségében vagytok"- interjú

2018. december 23. 20:51

Az esztendő utolsó napjain jólesik nem rohanni, lépéseinket lassítva ráérősebb és hosszabb beszélgetéseket olvasni… Az ünnepek előtt Fullajtár Andreával beszélgettünk  jó „minőségű emberkékről”, a kommunikáció leépüléséről, a színház e leépüléssel dacolni képes voltáról, a fiatal generáció közösséget építő új energiáiról, az önmagunkat is megdicsérni tudás erejéről és a megosztás, a másikra figyelés ünnepéről…

• Jólesően melengeted a kezeid a kávéscsészén: átfáztál?

• Nem, csak biciklizem, és ilyenkor kicsit elfagy…

• …a fagyról jut eszembe: mostanában szerinted mennyire sikerül odafigyelnünk egymásra?

• Nagyon különböző minőségűek a kapcsolataink… Akiben van belső igény erre, az a leglehetetlenebb körülmények között is megtalálja a lehetőséget, hogy minőségi módon beszélgessen, és odafigyeljen a másikra.

Amióta időben sikerül elkezdenem készülni, eléggé le tudok lassulni, hogy azokra figyeljek, akikkel vagyok. Ehhez nekem is meg kellett tanulnom, hogy ezt a figyelmet csak akkor tudom megadni, ha magamnak is elég időm volt felkészülni az ünnepre – különben az ember a környezetétől várja, hogy oldja meg már azt, amit ő maga nem tudott. Hát igen, ez is a korral jár: mikor az ember végre jól megtanulja önmagát, akkor kezd másokra is jól figyelni.

• Akiben nem tudatosul, hogy erre figyelnie kell, az baromi gyorsan elveszik ebben a digitalizált világban, és hihetetlen sebességgel épülnek le a kapcsolatai, és marad helyettük a közösségi médiával és a kütyükkel való kapcsolat. Ezt a tanítványaimon is látom:  jó “minőségű” emberkék, akiket nem visz el ez a kor, képesek figyelni, akarnak tanulni! Borzalmasan nyitottak, és ez kifejezetten örömmé teszi, hogy bejárjál hozzájuk, foglalkozz velük.

• Mi lehet annak az emberi titka, hogy nem tud elvinni a kor?

• Egyfelől megvan erre bennük a fogékonyság, másfelől pedig azokat az embereket keresik, akik szintén ezt a fogékonyságot erősítik bennük. Ez egyszerre külső és belső folyamat: mindig azon múlik, hogy kiket választasz magad köré.

• Mostanában milyen  kapcsolatminőségekből van körülötted több?

• Keményen küzdök mostanában én is a fiammal, a partneremmel való kapcsolatban, hogy ezek ne fertőződjenek meg a korunk pótcselekvéseitől. Hogy ne elégedjünk meg csupán azzal, hogy egymásra írtunk ma is a Messengeren, és ezzel ki is van pipálva aznapra a beszélgetés – ahelyett, hogy időt, minőségi időt töltenénk együtt. Rengeteg előnye van, hogy gyorsan tudunk egymással kapcsolatot teremteni, csak mi, emberek ezt is elkezdjük rosszul és rosszra használni: ha megkérdezzük a másikat chatelve,  hogy vagy, akkor ezzel azt  hisszük, hogy megtettük, amit kell, pipa. Arra egyénileg kell odafigyelnünk nagyon, hogy a kommunikáció formái egészséges arányban legyenek jelen az életünkben, segítsenek bennünket az életünkben, és ne építsék le a kapcsolatainkat.

Ennél a mostani osztályomnál látom, hogy a közösségteremtő igyekezetük erősebb.  Együtt keresni, megtalálni a közös utakat, az együttműködést. Nagyon hamar képesek összekapcsolódni, “mi”-ben gondolkodnak, kevésbé az “én”-ben. Ösztönösen többet tudnak arról, hogy a csapatmunka a közösség mellett az egyénnek is mennyivel többet képes adni. Ez azért is érdekes, mert sokféle helyről érkeztek, mégis, ahogy egymás mellé kerültek, elkezdett működni közöttük ez a fajta csapatdinamika. Van bennük valami olyan ösztönös fogékonyság erre, ami vagy megadatik vagy sem, ezt nem lehet tanítani – és ezt nagyon jó látni, boldoggá tesz!

• A fiatalabb és a saját generációdat látva: sikerül ellenállni ennek a leépülésnek?

• Mi  olyan szakmát választottunk magunknak, ami már önmagában is a leépülés ellen dolgozik. Mert a színház csak akkor él, működik, képes fennmaradni, ha  azt ott, jelen időben csinálják, a nézők is ugyanabban a jelen pillanatban nézik és élik meg. A színház ma is, ahogy kétezer évvel ezelőtt is,  iszonyúan erős kommunikációs csatorna. Abban a közegben – amelyben pont olyan emberekkel vagyok körbevéve, akik szintén ezzel és így szeretnének foglalkozni – egy fokkal nehezebb észrevenni azért ezt a fajta leépülést.

• A színház nem érintődött a kommunikációs leépüléstől?

• Érintődött, nyilván, hiszen minden előadás egy adott korban születik, magán viselve annak a lenyomatait, mégis nagyon érdekes, hogy a mi szakmánkat nem lehet digitalizálni! Mindig ember és ember között, jelen időben történik. Szerencsénk van, hogy ez a szakma “védettséget” ad  korunk ezen arculatával szemben, mert kifejezetten a kommunikációról szól, és az ember és ember, színpad és néző adok-kapokjába nem tud beépülni semmiféle digitális kütyü. Nagyon jó, újfajta energiákat látok, és egy-egy mesterségóra után, ahogy jövök be a színházba, érzem, hogy feltöltődtem a nálam húsz évvel fiatalabbak energiáival. Ahogyan ők gondolkodnak, próbálják a maguk nyelvén újrafogalmazni a problémákat, az iszonyatosan tud inspirálni és erősíteni: ez még ma, most is egy leépíthetetlen, “letörhetetlen” szakma! Teli új, fiatalos gondolattal, új látásmóddal arról, amiben élünk, arról, hogy milyenek is vagyunk mi, emberek.

@Szokodi Bea

• Amióta tanítasz, látsz  bármiféle tendenciaváltozást abban, ahogyan a fialok viszonyulnak a színészképzéshez?

• Magam még csak hét éve tanítok, ez még nem nagyon hosszú idő ahhoz, hogy tendenciaváltozásokat észrevehessek, ilyen változásokról inkább Gábortól (Zsámbéki Gábor – a szerk.) tudok, hisz ő már harminc éve tanít. Ennél a mostani osztályomnál látom, hogy a közösségteremtő igyekezetük erősebb.  Együtt keresni, megtalálni a közös utakat, az együttműködést. Nagyon hamar képesek összekapcsolódni, “mi”-ben gondolkodnak, kevésbé az “én”-ben. Ösztönösen többet tudnak arról, hogy a csapatmunka a közösség mellett az egyénnek is mennyivel többet képes adni. Ez azért is érdekes, mert sokféle helyről érkeztek, mégis, ahogy egymás mellé kerültek, elkezdett működni közöttük ez a fajta csapatdinamika. Van bennük valami olyan ösztönös fogékonyság erre, ami vagy megadatik vagy sem, ezt nem lehet tanítani – és ezt nagyon jó látni, boldoggá tesz!

• Mit jelent számodra tanítani?

• Bent is színházat csinálunk alapvetően. A színészmesterség óra tulajdonképpen színházcsinálás. A különbség  csak annyi, amikor próbálok, vagy amikor megpróbálom elmagyarázni, hogy mi mitől működik egy jelenetben, hogy magadat is tudnod kell újrafogalmazni, egy másik szemszögből ránézni a saját szakmai tapasztalatodra. És ez persze visszafelé is igaz: amikor próbálok, eszembe jut: jé, ez pont az, amiről két napja magyaráztam az órán! Folyamatosan nyitottnak  maradni, hogy a tanítás és a színházi munka megtermékenyíthesse egymást. Rettentően felszabadító, megtermékenyítő ennek a kettőnek a kölcsönhatása számomra!

Sokat lágyultam azért, azt hiszem. Lágyítottak a kudarcok, maga az anyaság, az, hogy életet adtam, és ezt az életet felelősséggel próbálom nevelni, irányítgatni. Az irányításmániát viszont félre kell tenned, mert nem döntheted el előre, hogy hogyan nevelsz fel egy gyereket. A gyerek személyisége az, ami a szülőt irányítja, neveli arra, hogy gyermekét hogyan kell nevelni…ez egy egészen más irányú folyamat,. Ahogy a kudarcok is nagyon-nagyon fontos tanítómesterei az embernek, hiszen mindig ott, abban vallasz kudarcot, ahol a személyiségednek van egy olyan része, ami csiszolásra szorul.

• Ezt a nyitottnak maradni tudást a színházi közegeden túl mennyire érzed magad körül?

• Ha azt nézem, hogy a kapcsolataimon keresztül mennyi új áramlik az életembe, akkor azt mondom, hogy ezen a téren törekszem a biztonságra. Igyekszem, hogy régi, erősen megszilárdult barátságaim ne sérüljenek, de nagyon nehezen kötök új barátságokat. Amennyire könnyen kommunikálok a színházban, annyira nehezen nyílok meg a magán kapcsolatokban. Emiatt aztán kicsi is a merítésem, tapasztalatom,  hogy mekkora is a nyitottság egyéb területeken. Másrészt viszont a fiam épp most gimnazista, kezd kinyílni körülötte a világ, ami az én életembe is hoz egy egészen másfajta létezést.  Ő élsportoló, focista, és a sport világa, ami  teljesen más közeg, most számomra  új világként nyílik ki. A rendszeres edzések, lemondások a sportban is éppen úgy mindent maguk alá rendelnek – alázatra tanít, ahogy a színházban való munka is, mégis jó rálátni így erre a másfajta világra, elfogadóbbá, nyitottabbá is tesz. Egy kamaszgyerek anyjának lenni eleve nyitottabbá, megengedőbbé  formálja szülőként az embert.

@Szokodi Bea

• Olyan alkat vagy, aki szereti a saját kezében tartani a dolgokat, vagy inkább átengeded másnak az irányítást?

• Abszolút irányító típus vagyok, olyan, aki szereti eldönteni, hogyan menjenek a dolgok. Aztán persze az élet mindig megmondja, hogy az úgy lesz-e vagy sem. Sokat lágyultam azért, azt hiszem. Lágyítottak a kudarcok, maga az anyaság, az, hogy életet adtam, és ezt az életet felelősséggel próbálom nevelni, irányítgatni. Az irányításmániát viszont félre kell tenned, mert nem döntheted el előre, hogy hogyan nevelsz fel egy gyereket. A gyerek személyisége az, ami a szülőt irányítja, neveli arra, hogy gyermekét hogyan kell nevelni…ez egy egészen más irányú folyamat,. Ahogy a kudarcok is nagyon-nagyon fontos tanítómesterei az embernek, hiszen mindig ott, abban vallasz kudarcot, ahol a személyiségednek van egy olyan része, ami csiszolásra szorul.

…az az ünnep, mikor megéled valakivel, valakikkel, hogy egymás közelségében vagytok – a szónak a legmélyebb, igazi értelmében, és nem csupán az úgy teszünk szintjén. Amikor azt érzed, hogy nem külön kis egók üldögélnek egymás mellett, hanem érzed közöttetek az áramlást – ezek azok a pillanatok, amelyek élete végéig megmaradnak az emberben. Az ilyeneket nem lehet hajkurászni – ha kergeted, akkor nem jön. Nem lehet elvárni, hogy ez így és így legyen – csak nyitottnak maradni arra, hogy megtörténhessen.

• Könnyen ment számodra ez a fajta tanulás?

• Volt, amikor ez nagyon könnyedén ment, és volt, amikor annál nehezebben. Ám azt hiszem, hogy e dologban a múlt időt felejtsük is el! Minden személyiségnek jó az, ha a karakterjegyeinek arányait folyamatosan változtatod, mert az soha nem jó, ha befejezettnek érzed. Van, mikor egy- egy dologban,  ha a tíz évvel ezelőtti önmagamra gondolok, látom, hogy mekkorát fejlődtem, ám van olyan is, amiben azt érzem, hogy hát ebben alig haladtam előre gimnazista éveimhez képest! Ezt érzem önmagammal, önmagunkkal kapcsolatban a legfontosabbnak: ne adjuk fel ennek a formálódásnak, változásnak tanulás részét. Engedjük meg ezt a tanulást magunknak:  “jé, ebben még mindig nem haladtam előrébb, de azt viszont már mennyire frappánsan meg tudom oldani!” Mint ahogy  jó szülő is akkor vagy, ha meg tudod dicsérni egy kis lépés kapcsán is a gyerekedet, amiről pontosan tudod, hogy az bármennyire kicsi is, de számára mégis mennyire nehéz, hatalmas lépés. Pont ugyanilyen fontos magadat is megdicsérni.

• Szokott sikerülni az önmagad megdicsérése?

• A színészek nagy százaléka maximalista, az a fajta ember, aki soha sem elégedett azzal, amit megcsinált, hanem még többet, még jobbat akar – magam sem vagyok kivétel. Szerintem jobban meg tudom dicsérni magam most, mint amikor kezdtem a pályát. Jobban meg tudom élni annak az örömét, ha valamit jól csinálok. De most is rajtakapom magam, hogy eluralkodik rajtam a kétség, az elégedetlenség, a magammal szembeni elvárástömeg. Olyankor le kell ülnöm beszélni magammal: nyuuugi! Az olyan embereknél, akik azt választják, hogy egész életükben saját maguk lesz a témájuk, abból dolgoznak, azt viszik színpadra, azoknál azt hiszem, hogy a maximalizmus vissza-visszatérő karakterjegy.

• …az önmagunk megdicsérésének öröméről jut eszembe: számodra az ünnep mit jelent?

• Számomra az az ünnep, mikor megéled valakivel, valakikkel, hogy egymás közelségében vagytok – a szónak a legmélyebb, igazi értelmében, és nem csupán az úgy teszünk szintjén. Amikor azt érzed, hogy nem külön kis egók üldögélnek egymás mellett, hanem érzed közöttetek az áramlást – ezek azok a pillanatok, amelyek élete végéig megmaradnak az emberben. Az ilyeneket nem lehet hajkurászni – ha kergeted, akkor nem jön. Nem lehet elvárni, hogy ez így és így legyen – csak nyitottnak maradni arra, hogy megtörténhessen.

Szerintem jobban meg tudom dicsérni magam most, mint amikor kezdtem a pályát. Jobban meg tudom élni annak az örömét, ha valamit jól csinálok. De most is rajtakapom magam, hogy eluralkodik rajtam a kétség, az elégedetlenség, a magammal szembeni elvárástömeg. Olyankor le kell ülnöm beszélni magammal: nyuuugi! Az olyan embereknél, akik azt választják, hogy egész életükben saját maguk lesz a témájuk, abból dolgoznak, azt viszik színpadra, azoknál azt hiszem, hogy a maximalizmus vissza-visszatérő karakterjegy.

• Az ünnepekkel kapcsolatban sosem volt magaddal szemben maximalista elvárásod?

• Elég régóta tudom magamról, hogy iszonyúan frusztrál a rohanás, az, ha nem készülök el időre valamivel. Emiatt aztán nagyon oda szoktam figyelni, hogy időben kezdjek el készülni, ne vonja el a figyelmemet az ünnep periódusában a kapkodás. Régebben képes voltam az ebből adódó stresszt ráterhelni a környezetemre: mivel én kapkodtam, ezért most ti adjátok vissza nekem azt, amit ez alatt a kapkodás alatt elvesztettem a nagy, ünnepi filingből. Amióta időben sikerül elkezdenem készülni, eléggé le tudok lassulni, hogy azokra figyeljek, akikkel vagyok. Ehhez nekem is meg kellett tanulnom, hogy ezt a figyelmet csak akkor tudom megadni, ha magamnak is elég időm volt felkészülni az ünnepre – különben az ember a környezetétől várja, hogy oldja meg már azt, amit ő maga nem tudott. Hát igen, ez is a korral jár: mikor az ember végre jól megtanulja önmagát, akkor kezd másokra is jól figyelni.

Csatádi Gábor