"...akár a félelemmel együtt is muszáj beleállni dolgokba"

2019. január 10. 14:43

Az elmúlt év végén mutatták be Jeanne d’Arc – a jelenidő vitrinében c. darabot a Katona József Színház Kamrájában. A rendezővel, Hegymegi Mátéval beszélgettünk vitrinekről, a divatból nem kimenő forradalomról, öncezúraként működő félelmeinkről, a szikrát jelentő beleállásainkról, zászlókról, kardokról és a fehérség jelentésárnyalatairól….

Egy vitrinről mi jut eszedbe?

Körülállunk valami régi dolgot, és megvizsgáljuk kellő távolságból egy kiállítási térben. Azért jutott ez a megoldás az eszünkbe, mert itt van egy régi sztori, amelyet nem akartunk úgy maivá tenni, hogy közben az eredeti környezetéből kiszakítsuk. Ennek az embernek a történetét színházilag úgy akartuk vizsgálni – ezért a Pilinszky-idézet is, a jelenidő vitrinében, – hogy legyen egy távolságot teremtő fal mögé zárva mindez, mégis hozzánk roppant közel.

Nem tudunk úgy nézni egy történetet, hogy ne keressük az analógiát a jelenünkkel. Ez a történet azért is erős, mert nem kell keresni, ott vagyunk benne, velünk történik, miközben egy real storyt nézünk hatszáz évvel korábbról. Amennyiben sikerült elhúznunk a vitrin üvegét Jeanne elől, leléptetni őt a talapzatról, akkor ezek az idősíkok összefonódnak, és nem kell külön kezelnünk őket.

“Amiként kezdtem, végig az maradtam…”- e Pilinszky-sor sejteti, hogy amit mondani szeretne ez a sztori, az sosem válik időszerűtlenné…

Szeretek úgy nyúlni klasszikusokhoz – és jó érzés volt most is ezt megtapasztalni a próbák alatt, – hogy miközben megmarad a történetnek a maga kora, közben az adott színházi nyelv segítségével egészen közel is kerül hozzánk, ezért nem érezzük vitrinbe zárt, idejétmúlt dolognak mindezt.

A forradalmiság kezd vajon kimenni a “divatból”?

Ezt nem tudom, de úgy látom, mintha a szikrája pont most gyúlna – időről időre fel-felüti a fejét. Inkább ezt a lánglelkű elhivatottságot látni egyre ritkábban – ami persze Jeanne d’Arc esetében a túlkapásokig is elmegy, – amelyben mindig kockáztatunk, kockáztatjuk, hogy mindez áldozatokkal jár.

©Szokodi Bea

A lánglelkű nekilódulást nemigen lehet megóvni attól, hogy olykor túl ne szaladjon bizonyos határon…

Ott vagyunk a százéves háborúban, amelyben harminc éve nem történik változás, és egyszer csak jön egy alig tizennyolc éves lány, aki hitet gerjeszt az emberekben, és mellé állva, vele együtt mások is képessé válnak arra, hogy véghez vigyék azt, amit addig nem sikerült. Nagyon érdekes, hogy mi az a kis szikra, gyújtós, ami aztán maga körül lángra lobbant mindent és mindenkit – aztán ez a tűz később őt magát is elemészti.

Mi lehet, mi lehetett ez a szikra?

A félelem legyőzése! Ahogy Jeanne d’Arc is elmondja sokszor, ő maga is fél, ám a félelemből nem születik semmi új. A félelmeinken túl kell lépni, vagy akár a félelemmel együtt is muszáj beleállni dolgokba. Mert az öncenzúra már az elején, csírájában megfojtja azt, hogy bármi is történhessen.

Az ő fegyvere elsősorban a zászló volt. Az előadásban kiállított tárgyként van jelen a zászló is és a kard is. Leemelheti, kezébe veheti bárki… A kérdés csupán az, hogy kinek a kezébe kerül, és mire használja aztán? Egyáltalán nem véletlen az, hogy más ennyire kiemelt, hangsúlyos tárgy nincs is az előadásban.

Oly sokszor a saját megszokásaink lesznek cenzorainkká…

Így van, még mielőtt kiderülne, hogy mi is történhetne… Ilyen a kényelemből való legyintés is, ahogy ezt a király is teszi… Lehet alkudozni, megalkudni…- Jeanne d’Arc azonban pont ezt a megalkuvást szeretné elkerülni.

Jeanne d’Arc-ok vannak, avagy mindannyiunkban lakik egy Jeanne d’Arc – vagy igaz lehet mindkettő egyszerre?

Hogy Jeanne d’Arc-ok lennénk, az szerintem erős túlzás. Jeanne d’Arc nagyon jó példa – egy-egy hasonló felbukkan nagy ritkán, de nem gondolom, hogy rendkívül sok lenne belőlük. Története megmutatja, hogy mit is képes elindítani egy ilyen személyiség, illetve azt, hogy mennyire könnyű kilépni mögüle, mert nekem már elég, nem akarok még egy “kört futni”, vagy mert már nem hiszem el ezt az egészet. Ám a bennünk lévő Jeanne d’Arc-ságra való igényt egy-egy ilyen alak fölébresztheti, mert szeretnénk mi is kiállni magunkért- ettől azonban még nem feltétlenül pattanok fel a lovamra, úgy, hogy közben hátra sem nézek, jön-e utánam valaki.

©Szokodi Bea

A jelen társadalmaiban működhet-e ez a Jeanne d’Arc-effektus?

Azt hiszem, de természetesen nem gondolom, hogy mindez egy az egyben megfeleltethető lenne. Nem hiszem, hogy lovon bevágtatva halomra kellene kaszabolnunk karddal egymást, mint ahogy Jeanne d’Arc is nagyon nehezen tud elszámolni azzal, amit tett, ami a kezéhez tapadt. A Kohlhaas Mihály-i analógiára: egy cél, amelyet magunk elé kitűzünk, az nagyon gyorsan megmérettetik aszerint, hogy azt milyen áron értük el. Nehéz ebben igazságot tenni, én sem tudom erre a választ, ám az, hogy ezek között a dolgok között mérlegelni kell, látva mindegyik összetevőjét ennek a folyamatnak, az egészen biztos.

Apropó karddal halomra kaszabolni mindenkit…: kard vagy inkább zászló?

Zászló! Az előadásban is a kard az, ami jóval kevesebbet van Jeanne d’Arc kezében, mert nem az kellett ahhoz, hogy előrébb jusson.

A tér maga Jeanne, a tisztaságával, az érintetlenségével, amelyet ez alatt a rövid idő alatt tönkre is tesznek, bemocskolnak, élhetetlenné változtatnak, majd a lényegi részeit a végén eltüntetik.

Elnézve Mészáros Blankát, mintha lelkileg is, fizikailag is megterhelő lenne számára emelgetnie…

…ez egyáltalán nem véletlen. Az Inkvizítor szembesíti is vele, hogy az hogyan, miért is volt ott a kezében? Ahogy maga is vívódik azon, hogy vajon megölt-e ezzel a karddal valakit ott a csatában. Jeanne d’Arc akkor törik össze, mikor feldereng előtte, hogy az önérzete előrébb helyeződött, mint az elérendő cél. Ilyenkor már nehéz utólag kontrollálni, hogy helyes és igaz volt-e , amit ilyen módon tettem.

…és mintha jobban is állna az ő kezében a zászló…

…mert igazabb ahhoz, amit ő állít. Ahhoz, hogy elöl megyek, hogy hitet ébresszek, hogy az emberek merjék a vágyaikat szavakba önteni, miközben képesek lesznek saját félelmeiken átlépni. Az angoloknak többször megüzente – micsoda naivitás, – hogy adják meg magukat, mert veszíteni fognak, és csak miután ezt az angolok nem tették meg, azt követően rontottak rájuk karddal. És ennek a karddal való berontásnak a jogossága még mindezek után is kérdéses maradt számára… Az ő fegyvere elsősorban a zászló volt. Az előadásban kiállított tárgyként van jelen a zászló is és a kard is. Leemelheti, kezébe veheti bárki… A kérdés csupán az, hogy kinek a kezébe kerül, és mire használja aztán? Egyáltalán nem véletlen az, hogy más ennyire kiemelt, hangsúlyos tárgy nincs is az előadásban.

©Szokodi Bea

A vitrinnel kezdtük: van-e értelme a múlt, jelen, jövő idősíkjait szeparálni egymástól, avagy lehet-e igazán?

Szeparálni nem lehet. Nem tudunk úgy nézni egy történetet, hogy ne keressük az analógiát a jelenünkkel. Ez a történet azért is erős, mert nem kell keresni, ott vagyunk benne, velünk történik, miközben egy real storyt nézünk hatszáz évvel korábbról. Amennyiben sikerült elhúznunk a vitrin üvegét Jeanne elől, leléptetni őt a talapzatról, akkor ezek az idősíkok összefonódnak, és nem kell külön kezelnünk őket.

…nem gondolom, hogy mindez egy az egyben megfeleltethető lenne. Nem hiszem, hogy lovon bevágtatva halomra kellene kaszabolnunk karddal egymást, mint ahogy Jeanne d’Arc is nagyon nehezen tud elszámolni azzal, amit tett, ami a kezéhez tapadt. A Kohlhaas Mihály-i analógiára: egy cél, amelyet magunk elé kitűzünk, az nagyon gyorsan megmérettetik aszerint, hogy azt milyen áron értük el.

Itt ülünk a díszletben: a fehér mint ridegség, vagy a fehér, mint a hó tisztasága?

Mindkettő. A tér maga Jeanne, a tisztaságával, az érintetlenségével, amelyet ez alatt a rövid idő alatt tönkre is tesznek, bemocskolnak, élhetetlenné változtatnak, majd a lényegi részeit a végén eltüntetik. Nincs más szín, csak az egyházi emberek színes pompája, miközben Jeanne d’Arc az egyszerűségében áll velük szemben.