Home / Megnéztük / “…addig kell ébresztgetni, amíg föl nem ébrednek…!” – interjú
“…addig kell ébresztgetni, amíg föl nem ébrednek…!” – interjú

“…addig kell ébresztgetni, amíg föl nem ébrednek…!” – interjú

2018. december 31 15:49

Óév-új év fordulóján Molnár Áronnal beszélgettünk a rap számai köztelevízióban való lejátszásáról, a dühből formálódó kreatív energiákról, a személyes érintettség vs. exhibicionizmus, önazonosság elválaszthatatlanságairól, a büfében, posztokban való pufogásról és a nyílt szerepvállalásról, a művésztársadalom szerepéről, a dudálgatás forradalmáról és a meg nem szűnő ébresztgetni tudásról…

  • Milyen érzés lenne arra hazaérned, hogy a köztévé épp leadja  a Levél a Mikuláshoz c. klipedet?
  • Sok egyéb mellett azt érezném, hogy elértem a célomat. Mert az, hogy az ellenzéki média használja, csak fél siker. Az igazi siker az lenne, ha bemehetnénk vele a Petőfi Rádióba, az Echo TV-be, a Hír TV-be, az MTV 1-be egy beszélgetésre, ami arról szólna, hogy mi szerepel ebben az anyagban, milyen kritikák hangzanak el benne, és erre mik lehetnének a megoldások. Ha vita lenne mindezekről,  azt gondolnám, hogy a célomnak egy részét elértem!
  • A célról jut eszembe: mi volt az elindító első, személyes szikra a legelső videód létrejöttéhez?
  •  Színházban színészként mindig “problémákkal” foglalkozunk, egy szerep kapcsán terápiaszerűen mindig valamit átgondolunk, újraértelmezünk a saját életünkben. Egy idő után azonban azt kezdtem érezni, hogy annál azért komolyabb a baj, mintsem megengedjem magamnak, hogy másfél hónapig próbáljak egy darabot, aztán bemutassam, és jó esetben eljut egy évben harmincezer emberhez. Ennél komolyabb a baj, és sokkal nagyobb közönséget kell megszólítani! Ekkor megéreztem, ha a zenét és az internetet választom mint csatornát, akkor szélesebb körhöz képes eljutni egy problematika, és  gyorsabban elérem a célomat. Ez lehet a megoldás kulcsa! Mindemellett nagyon sok volt bennem a düh, a harag – ahogy most is, – és ez hatalmas felhajtóerő. A csalódás, a düh – mind-mind negatív élmény –  velem együtt még sokakban szintén ott van – én viszont megpróbálom ezeket  kreatív energiákká átfordítani. Magamban átalakítani, hogy ne csak pufogás, kattogás legyen, hanem hogy ezektől az energiáktól valami érdemben változzon is meg!

A klipben én írom a szöveget! Nem Shakespeare, nem Brecht – amit kimondok, az az én gondolatom, nem pedig egy pár száz évvel ezelőtt leírt mondatot próbálok jelenidőbe helyezni. Hanem olyan mondatot, amelynek én néztem utána, amit én írtam le, és amit magam adok elő – ez innentől kezdve  roppantul önazonos dologgá tud lenni!

  • Mindezek mellett konkrét, személyes érintettségeid, tapasztalataid is voltak ezekben a témákban?
  • Minden eddigi számhoz kötött valami személyes érintettség. Nehezen tudnék számot írni a halászok problémáiról a Földközi-tengeren, mert nem ismerem az ottani halászokat,  a problémáikat sem, ám ha érdekelne a dolog, akkor biztos elmennék a Földközi-tengerhez, megismerkednék a halászokkal, hogy megismerjem az életüket, gondjaikat. Az Ébresztő című kliphez a személyes érintettség: mi Szerbiából jöttünk át Magyarországra – mégsem ez volt számomra a valódi felhajtóerő, habár az életem egy szakaszát alapvetően meghatározta, hogy menekültnek csúfoltak az iskolában. De ez csupán élményanyag, amit elraktározol magadban. Az igazi felhajtóerő az volt , hogy megláttam a plakátokat, amelyen szerepeltek az ide érkezők számára a szabályok – külföldieknek magyarul! – hogy mit is csinálhatnak, mit kell csinálniuk, ha hozzánk érkeznek. A média által sulykolt, iszonyatosan gyűlöletet keltő kampány adta a kliphez az igazi lökést. Mérhetetlen haragot és hihetetlen bűntudatot okoznak ezek a dolgok bennem, mert nekem szegezik a kérdést: hol és hogyan reagálok ezekre, és mit teszek ezek ellen? Ez a legfontosabb kérdés: mi az, amit én tehetek?

@Szokodi Bea

  • …és gyanítom, hogy mindezen propagandában a szándékos mellébeszélés lehetett – az előbbi szavaid hallva – a legbicskanyitogatóbb…
  • A félreinformálás…az volt a legfélelmetesebb – amiről azt gondolod, “oké, páran becumizzák majd, de azért nagy tömegek mégsem veszik  be…- és de! Bekajálták! Ha valamit sokszor ismételsz, az előbb-utóbb az emberek fejében valósággá válik – ennél már csak egy agyafúrtabb létezik: ha a hírekben  veszélyekről beszélsz, akkor arra a hallgatóságod gyorsabban, élénkebben reagál, mint egy jó hírre – az evolúciós törzsfejlődésünk, a fajfenntartási ösztönünk ezt így alakította ki bennünk. A kormány pont ezt a zsigeri reflexünket lovagolta meg: veszélynek állította be ezt a helyzetet. Ám ez nem  veszély, hanem  probléma, amiről beszélnünk kell! Ez egy világprobléma, amire közös megoldást kell találnunk. Az oktatással kapcsolatos klip esetében pedig: magam is voltam diák, gimnazista, részt vettem a diáktüntetéseken,  utána leültem beszélgetni a résztvevőkkel – ami aztán egy idő után már olyan személyes érintettséghez vezetett, ami miatt már nem engedhettem meg magamnak, hogy kibújjak a téma alól. A Fogjunk össze! című klipet egy hír generálta: egy színes bőrű lányt leordibáltak a buszról: “Te büdös migráns, takarodj vissza, ahonnan jöttél!” – és amikor ez az atrocitás megtörtént, néma csendben ültek a buszon! Tökéletes példa ez arra, hogy hogyan “veszi ki a részét” a társadalom életéből annak polgára.
  • A Levél a Mikulásnak kapcsán mennyire volt fontos számodra, hogy képbe helyezd magad az utcán élők mindennapjai felől?
  •  Mindannyian találkozunk hajléktalan emberekkel, és kialakul velük kapcsolatban egy “viszonyod”. És aztán a kormány egy törvénnyel  egyszer csak reflektorfénybe állítja ezt a dolgot. Ott van a személyes élményed, ami már eleve indukál benned egy indulatot, de nem biztos, hogy ezen túl bele is látsz az adott problémába. Ezért a legfontosabb számomra, hogy szakértőkkel találkozzak. Szakértőkkel, akik egész életüket  arra tették fel, hogy abban az adott témában elmélyedjenek, hogy azt kutassák! Megállapításaik segítenek abban, hogy az álláspontom megerősödhessen, vagy épp elvetésre kerüljön, ha valamiért mégsem helytálló.

A színészet pont az a foglalkozás, ahol mindenhez érteni kell egy kicsit, mindenhez! Kicsit tudni kell fúrni-faragni, egy kicsit tudni kell, milyen gyilkosnak lenni, egy kicsit tudni kell, milyen karmesternek lenni – mindent tudni kell, mindent. Nagyon gyenge, áttetsző kibúvó az, ha azt mondjuk, hogy négy fal között látnak minket – ahol jó esetben megnéznek minket hatszázan, ezren.

  • Számodra ezt a fajta dühöt miért könnyebb kreatív energiákká formálni egy klipben, mint egy színpadi szerep kapcsán, mitől hatékonyabb neked az egyik, mint a másik?
  • A klipben én írom a szöveget! Nem Shakespeare, nem Brecht – amit kimondok, az az én gondolatom, nem pedig egy pár száz évvel ezelőtt leírt mondatot próbálok jelenidőbe helyezni. Hanem olyan mondatot, amelynek én néztem utána, amit én írtam le, és amit magam adok elő – ez innentől kezdve  roppantul önazonos dologgá tud lenni! Ettől annyival lesz személyesebbé, amennyitől aztán sokkal konkrétabban tudok fogalmazni, mint a színpadon. A színházban is erről szól az a másfél hónap: hogyan tudod úgy kimondani azt az akár kétszáz évvel ezelőtt leírt mondatot, hogy a te mondatoddá, a te problémáddá legyen. Itt viszont nem kell ezen külön dolgoznod,  hisz a te szöveged, aminek a dramaturgiáját is te alakítottad. Ebben az esetben nincsen subtext, mert egy-egy rap szám egy-másfél oldalát megelőzi ötven oldalnyi kutatás, amit magadba építesz, hogy megszülessen az az egy-másfél oldalnyi szöveg. A “hogy fejlődjön a szegények kreativitása, ha csak két százalékuk jár felsőoktatásba” mondat mögött húsz-harminc sornyi kutatás van.

@Szokodi Bea

  • Lehetne ezt a fajta alkotói folyamatot jótékonyan alkalmazni a színházi alkotói folyamatokban is?
  • Nem a rap alkotói folyamatának kell jótékonyan megtermékenyíteni a színház alkotási mechanizmusát, hanem a színházi alkotóknak kellene felfogniuk, belátniuk, hogy most egy sokkal radikálisabb és kardinálisabb kérdésben kellene döntést hozniuk, azok helyet, amelyek arról szólnak, hogyan fogok próbálni, előadást csinálni, hogyan világítom be a teret, vagy hogyan éneklem a következő hangot. Abban a kérdésben kellene dönteni, hogy bemegyek-e a színházba? A nagy kérdés ma szerintem: kell-e ma színházat csinálnunk? Nem kell-e inkább minden művésznek kimennie az utcára? Nem kell-e inkább választani mindegyik művésznek egy civil szervezetet, amelyik mellé odaáll és támogatja? Vállalva azt a felelősséget, hogy nekünk az ismertségünk révén igenis van véleményformáló képességünk abban, hogy ennek az országnak a sorsa hogyan alakul! Ha valamivel nem értünk egyet, akkor ne posztokban nyilvánuljunk meg! Ne a büfében két üveg sör és három unikum után mondjuk el a nagy igazságokat, hanem legyenek azok a nyilvánosság előtt mikrofonba kimondva, rögzítve videóban és kiposztolva, avagy egy tüntetésen megjelenve. Kell, hogy e dologban a színészek, sőt, a teljes művész szakma észbe kapjon! Könnyű kommentelni annak, hogy miért nincsenek apák, anyák, gyerekek kint a tüntetésen, aki csak azért nem tudja, hogy vannak anyák, apák, gyerekek a tüntetésen, mert ő maga nincsen ott kint!  A TAO-probléma körül is mi ez az orbitális csönd? Meg akarjuk úszni, hátha az minket  nem érint majd?! Bízva abban, hogy Tarlós István főpolgármester  azt  a 37 milliárdot majd visszaosztja, szép lassan becsorgatva a kasszákba? Mi van akkor, ha  a kőszínházak ugyan megkapják ezt,  de azok a függetlenek viszont nem, akiknek az egyetemen az osztályfőnökei, mesterei egykoron a mostani kőszínházak vezetői voltak? – hisz a volt diákjaik nagy százalékban a független szektorban helyezkedtek el. Az ő jövőjükkel mi lesz?

Négy-öt évvel ezelőtt sokkal jobb kedvem volt. Benne voltam egy társulatban, ellavírozgattam – aztán rájöttem, hogy ez művészileg számomra nem biztos, hogy annyira jó. Aztán független lettem, megtapasztalhattam, hogy az is izgalmas dolog! – nagyon jó dolgok történtek velem, nagyon élveztem. Ám azóta, hogy megcsináltam a noÁr-t, azóta mérhetetlen rossz kedvem van. Sokszor  rossz a kedvem azok miatt az ügyek miatt, amikkel foglalkozom, azonban iszonyú jó dolgok is történnek a noÁr kapcsán, félre ne érts!

  • Akkor nem jogos, érettnek tűnő ellenvetés mindezekre, hogy más a színház, és más a rappelős aktivistáskodás műfaja, feladata?
  • Ez egy óriási hülyeség! A színészet pont az a foglalkozás, ahol mindenhez érteni kell egy kicsit, mindenhez! Kicsit tudni kell fúrni-faragni, egy kicsit tudni kell, milyen gyilkosnak lenni, egy kicsit tudni kell, milyen karmesternek lenni – mindent tudni kell, mindent. Nagyon gyenge, áttetsző kibúvó az, ha azt mondjuk, hogy négy fal között látnak minket – ahol jó esetben megnéznek minket hatszázan, ezren. Ahol az előadás végén lehet tapsolni, a bemutató után meg koccintani, és ha esetleg mégsem egészen jól sikerült az előadás, akkor ott meg lehet beszélni – illedelmesen, tiszteletköröket megfutva, – hogy hát miért is nem sikerült teljesen jól megcsinálnunk. És? Mi változik? Beszélsz a közönséggel,  elvileg interpretálsz számára egy problémát? Figyelsz-e arra, hogy be tudják-e fogadni, eljutott-e hozzájuk? Miért nyűg egy közönségtalálkozó sokszor? Pedig a közönségtalálkozó elvileg  rohadt fontos dolog, hisz ott kristályosodik ki, hogy mi az, amit neked sikerült átadnod! Ám legyen, rendben, a színész maradjon színész! De akkor nincsenek politikai posztok, nincsen pufogás – mindenki menjen haza a családjához, és ne hallgassuk egymás fröcsögéseit a büfében. Ne olvassuk egymás kirohanásait a Facebookon, mert akkor ez csak azt erősíti, hogy igenis van ott felhajtóerő, ami előhozhatná ezeket a problémákat, amikről van is mit mondanunk – csak éppen nagy a csönd, mert mindenki nagyon vigyáz arra, nehogy valami történjen! Bár mindenki azt óhajtja, vágyja, hogy bárcsak valami történne! És akkor mit csinálnánk, beállnánk mögé? – ez nagy kérdés.
  • Hallgatva mindezt nem is igazán kérdés, hogy miért hagytad ott a társulati létet….
  •  Mert nem tudtam azonosulni vele. Nagyon szeretek csapatban dolgozni, imádom a csapatjátékot, ám csak akkor, ha mindenki a maga ügyének tekinti. Amikor független színésszé váltam, akkor láttam rá a társulati létre, és megértettem, hogy nem is szeretnék része lenni egy társulatnak. Ugyanaz kicsiben, mint nagyban az ország: megvannak a kis pufogások, zsörtölődések, de senki nem mondja ki, nem mondja el a másiknak, inkább szépen hazamegy – kinek jó ez? A színház  érdekes dolog:  bár az életben nem vagyunk  őszinték egymással, ám a színpad egy tök jó platform lehetne arra, hogy ott viszont beolvassunk egymásnak! Igen, de ott sem az történik, hanem sokszor  mázzal van leöntve a konfliktus. A színészek közötti konfliktus, ami a magánéletben nincs kibeszélve, az a színpadi konfliktus kapcsán is csak óvatoskodva, finomkodva kerül kimondásra.

@Szokodi Bea

  • A klipek mögött szimpla exhibicionizmus van vagy a szent düh exhibicionizmusa inkább?
  •  Amikor fél évvel ezelőtt elkezdtem ezeket a klipeket, akkor nem tudtam volna úgy elkészíteni őket, hogy majd más áll ki és adja elő. Ezek a problémák engem foglalkoztató problémák, én akartam róluk beszélni, vállalva az arcomat és azt, hogy ezek olyan kardinális, engem foglalkoztató dolgok, amiken változtatni szeretnék. És kutatom,  hogyan lehet rajtuk változtatni – mert lehet rajtuk változtatni! Szerintem ezt nem lehetett volna nem exhibicionista módon megcsinálni. Hogyan? – állítsam oda a húgomat? – nem lenne önazonos. Négy-öt évvel ezelőtt sokkal jobb kedvem volt. Benne voltam egy társulatban, ellavírozgattam – aztán rájöttem, hogy ez művészileg számomra nem biztos, hogy annyira jó. Aztán független lettem, megtapasztalhattam, hogy az is izgalmas dolog! – nagyon jó dolgok történtek velem, nagyon élveztem. Ám azóta, hogy megcsináltam a noÁr-t, azóta mérhetetlen rossz kedvem van. Sokszor  rossz a kedvem azok miatt az ügyek miatt, amikkel foglalkozom, azonban iszonyú jó dolgok is történnek a noÁr kapcsán, félre ne érts! Az év embere díjra jelöltek – de bár rettenetesen megtisztelő, a noÁr nemcsak én vagyok, hanem mindenki, aki teljesen ingyen dolgozik, a feleségem, a húgom, az operatőrök, a vágók – hihetetlen megtisztelő, hogy eljuthattunk erre a pontra.

Szeretném, ha a művésztársadalmunk végre felébredne, mert azt hiszem, ők iszonyú nagy falatot lennének képesek kiharapni a változás tortájából. Mert  azt látom a plakátokon, hogy Mága Zoltán mellett ott van Molnár Piroska, Szacsvay László, Bodrogi Gyula, Tordy Géza, Haumann Péter –  mindőjüket nagyon tisztelem, – és megcsinálják a szilveszteri show-t, de vajon miért nincsenek kint egy plakáton, amelyiken ez lenne: “Nem értünk egyet azzal, ami velünk történik!” 

  • Abban az értelemben is mindenki, hogy ezekben a klipekben egy egész ország benne van: mindenki!
  • Pontosan! Mert ez is a cél! Rengeteg gyakorlati visszajelzés, ötlet, tevőlegesség születik ezekből a klipekből. Mégis – amikor megtudtam, hogy Mészáros Lőrinc lett az ország leggazdagabb embere – akkor ettől egész napra rossz kedvem lett, és hiába próbáltam megnézni egy filmet, intézni más, halomnyi dolgot, nem sikerült, mert azon járt az agyam, hogy mindezt hogyan kellene megfogalmazni… Sokszor kérdezik, hogy ezek a rap számok nem csak annak az ellenzéki rétegnek készülnek-e? Miért vannak benne idegen szavak? Ilyenkor nagyon szívesen újból és újból elmagyarázom, hogy ezek mindenkinek készülnek: a bizonytalanoknak, azoknak, akik nem értenek ezzel egyet, akik nem akarnak erről vitatkozni, akik megingathatatlanoknak tartják magukat. Ám hátha találunk valami olyan formát, amelyen keresztül mégis sikerül ezekből valamit számukra is elmagyarázni. Miért vannak bennük idegen szavak? Azért, hogy tanuljunk idegen szavakat! És nem azért vannak bennük, mert én azzal szeretnék villogni, hogy milyen eszméletlen jó idegen szavakat tudok, hanem azért, hogy a közbeszédbe, a rapbe is belekerülhessenek olyan szavak, melyeket nem használunk.  Miért használjuk a tüntetésre, hogy tünti? Elveszi az erejét. Miért nem használjuk azt a szót például, hogy releváns? Ezek a kifejezések nem véletlenül vannak bennük, ahogy az sem véletlen, hogy mindegyik számban van költészet is – versutalások, hogy megkeressük ezeket a verseket!
  • …mert ahogy a színház nem maradhat csak a színháznál, úgy minden más műfajnak is folyamatosan át kell járnia egymást…
  • Egyetértek! Mindannyian hatunk egymásra: ha megnézek egy tánc előadást, egy Frida Kahlo kiállítást, ha olvasok egy verset, mindből egyszer csak hopp!: teremtődik egy új gondolat!
  • Valahol említetted: “…és aztán nem történik semmi.” Minek kellene történnie? Mi lenne a noÁr számára a jó, eredménynek mondható történés?
  •  Az, hogy a tüntetéseken szólnak a klipek, az szuper érzés – de ez még kevés. Ezeket el kell kezdeni dúdolgatni, rappelni, gondolkodni kell a szövegeken, és utánanézni azoknak a dolgoknak, amikről szólnak ezek a szövegek. Felháborodni azon, hogy ezek a történetek hol tartanak, és aztán odaláncolni magunkat különböző helyekre. Nem bemenni a munkahelyekre, megbénítani, leállítani a magyar gazdaságot, úgy, ahogy van. Meg kell állítani egy olyan hihetetlen gyűlölettel teli és félinformációkat közlő társaságot, ami nagyon kártékony. A legfontosabb pedig: új narratívát kell kialakítani. Ami nem arról szól, hogy mindig beszélünk valami ellen, ám közben nincs új alternatíva. Szakmai alapon szerveződő csoportosulásra van szükség, amely szakmai alapon szervezi újjá az oktatást, az egészségügyet, a gazdaságot és a társadalmunkat. Mert itt nem csupán egy-két dolog az, ami nem működik, hanem kardinálisan nem működik semmi. Gyönyörű ez az ország – ez a külcsín, mindeközben pedig egyre nagyobb a társadalmunkon belüli szakadék.

@Szokodi Bea

  • A dúdolásról jut eszembe: Antonio Skármeta Szivárványos napokjában úgy bukik el egy népszavazáson a diktátor és a rezsimje – a népszavazást maga melletti bizalmi voksolásnak szánja a vezető, – hogy az ellenzék kampányának a vezetője egy dalt írat, amit a nép apraja- nagyja elkezd dúdolni, mint egy szignált, és aztán a népszavazás is nem várt eredményt hoz a legfőbb vezető számára…
  • Jó egy hónapja  Babits négy során gondolkozom, amit Halász Judit énekel: “Mindenik embernek lelkében dal van,/ és saját magát hallja minden egyes dalban./ S kinek lelkében szépen szól az ének,/az hallja mások énekét is szépnek.” E négy sorból, e négy sor köré valami hihetetlen jó rapet lehetne írni az összefogni tudásról, a saját hangunk meghallásáról, komolyan vételéről…

Ám legyen, rendben, a színész maradjon színész! De akkor nincsenek politikai posztok, nincsen pufogás – mindenki menjen haza a családjához, és ne hallgassuk egymás fröcsögéseit a büfében. Ne olvassuk egymás kirohanásait a Facebookon, mert akkor ez csak azt erősíti, hogy igenis van ott felhajtóerő, ami előhozhatná ezeket a problémákat, amikről van is mit mondanunk – csak éppen nagy a csönd, mert mindenki nagyon vigyáz arra, nehogy valami történjen! 

  • Szeretném, ha a művésztársadalmunk végre felébredne, mert azt hiszem, ők iszonyú nagy falatot lennének képesek kiharapni a változás tortájából. Mert  azt látom a plakátokon, hogy Mága Zoltán mellett ott van Molnár Piroska, Szacsvay László, Bodrogi Gyula, Tordy Géza, Haumann Péter –  mindőjüket nagyon tisztelem, – és megcsinálják a szilveszteri show-t, de vajon miért nincsenek kint egy plakáton, amelyiken ez lenne: “Nem értünk egyet azzal, ami velünk történik!”?  Iszonyúan fontos lenne, hogy ezek az emberek, akiknek joggal rangos, komoly súlyt jelent a nevük, akik elképesztő dolgokat tettek le szakmailag is az asztalra, megnyilvánuljanak magánemberként is. Nyilvánosan, többször is. Mert nem elég egyszer azt mondani, hogy valami nem működik. Nem elég kétszer azt mondani… Addig kell folyamatosan mondani, hogy nem jó valami, és azt is,  hogyan kellene csinálni – addig kell ébresztgetni, amíg föl nem ébrednek…!

Csatádi Gábor

@Szokodi Bea

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: