Home / Megnéztük / Pőrén, mint egy ruhafogas
Pőrén, mint egy ruhafogas

Pőrén, mint egy ruhafogas

2019. január 7. 15:18

Védtelenül, sebezhetően és egyszersmind mindennel dacolni képesen. Kiszolgáltatottan, mégis szilaj bátorsággal. Kovács Ádám rendezte Ödön von Horváth Don Juan visszatér című drámáját a Jurányi színháztermébe – sejtelmes, borzongóan bizonytalan finomsággal és lecsupaszított emberséggel megmutatva, hogy az emberi lelkek – legyenek nők vagy férfiak – vezeklése, Canossa-járása egyszerre értelmetlen és célját meglelő.

Sosem tájakon bolyongunk igazán elveszetten, hanem az emberi kapcsolatok, viszonyok ismerősen ismeretlen emlékei között. A Jurányi nagytermének játéktere megannyi, különböző magasságban fellógatott ruhafogason függő nyári ruhák, férfi és női kabátok, egyrészesek erdejévé lesz (díszlet: Schnábel Zita). Erdő rengetege, nagyváros házdzsungele – ismerős és ismeretlen embereknek, emlékeknek a torlaszává, elveszejtő rengetegévé nőtt ez a közeg, sűrűn átjártatva füsttel, pár reflektorral átvilágítva. Avagy kihalt, pusztítás utáni vidékként hat, ahová ritkán vetődne ember a maga jószántából.

©Petrucz Kristan

Csak az vetődik erre, akit nem a józan ész, hanem a nyughatatlan, fogódzókat kereső lelke hajt, mint Klem Viktor Don Juanját. Megrettent gyermekként, belső  bizonyosságaiba kapaszkodva bolyong e térben, háborúból visszatérve a menyasszonyát, vagy legalábbis a szerelmét keresi, azt, kihez szíve akaratlanul is hozzáláncolta magát. Keresi egy bérházban, ahol csak Kerekes Éva pusztulás után is élni akaró házmesternéjébe botlik, aki a keresett lány helyett vidéken élő nagyanyjához való költözésének hírével tud csak szolgálni neki.

Ezen a vidéken, legyen az nagyváros, vagy vidéki temető, avagy bérelt szoba, csak nőket talál (Kerekes Éva, Nagy Mari, Sztarenki Dóra, Hajdu Lujza, Török-Illyés Orsolya), akik egymásba lelkileg-testileg átjáró karaktereket alakítanak. Nők, akik férfiak nélkül maradtak, a háború által kiábrándított, rideggé és gyanakvóvá tett nők, kik pont annyira vágyódnak melegségre, érintésre, kötődésre, mint az egy szem férfi, a közöttük ide-oda lézengő Don Juan.

Kocsis Ádám olvasatában az elhagyás, az elidegenedés, a bizalomvesztés bűneitől majdhogynem egyformán sújtott itt a férfi is és a nők is – mintha egymást kölcsönösen “taszítanák” egyre mélyebbre a elveszettség, a bizonytalanná válás megbocsájtás után sóvárgó bűnében. Mert itt a nők épp oly megkérgesedettek, számítóan a maguk jussát elvevők, mint a legendás szívtipró, akinek sablonosan az ilyenfajta szerepet tulajdonítani szokás.

©Petrucz Kristan

Itt a nők és a szerelme utáni bolyongásba beleszédülő, -betegedő, egyre gyengülő Don Juan egymást hajszolják csillapíthatatlanul. Öntudatlan, ösztönös “hajkurászás” ez, amelyben minden női elégtételt venni akarás alól felsejlik a saját, a Don Juanéval szinte teljesen azonosan megsebzett léleknek a kiszolgáltatott esengése. Persze a felszínen  a “nőuralom” terepe ez, ahol most Don Juannak a választási szabadsága pont annyi, mint a társaihoz csapódó billiárdgolyónak.

Klem Viktor tántoríthatatlan keresője nyughatatlanul, mint űzött vad, keresi szerelmét, és ebben a keresésben lesz kiszolgáltatottá. Olyannyira, hogy már a felkutatás kézzelfogható célja is egyre inkább áttetsző megfoghatatlansággá kezd szublimálni.

Az öt nő a húsz szerepben ennek a háború utáni sehol sincs, mindenhol van világnak a teljes panoptikumát felvonultatja, de nem csupán Don Juannak, hanem mintegy önszembesítésként önmagának is. Mintha ízlelgetnék általa a gonosz, rideggé vált, megedződött nő létállapotát is. Ötük egymásba fonódó, észrevétlenül egymásba csúszó karakterformálásai glóbuszt teremtenek – a férfiak nélküli, férfiprincípiumokat is megtestesíteni igyekvő férfias nők, a mindent magabiztosan irányítani képesek glóbuszát.

©Petrucz Kristan

Don Juan rálel szerelmére – az eldugott, lassan behavazott falusi temetőben. Miért hagyta el egykoron egy háborúért? Megbocsáttatik-e neki ez az elhagyás, és ő meg tudja-e ezt bocsátani önmagának? Nagy Mari körbejár, leoldja a fogasokról a ruhákat. Csak a csupasz, pőre, fellógatott fogasok árválkodnak, tanúskodnak, állnak jót a behavazódó Don Juan sírnál lecövekelő alakja körül.  Kovács Ádám senki szájába nem ad megbocsájtást sejtető szavakat – mert azt nem a másiktól, nem kívülről kell várni. Az efféle megbocsájtás csakis a pőreségét is vállalni és szeretni tudó önmagunkban rejlik, árván lengedező magunkra maradottságunkban, akár egy ruhafogas.

(2019. január 4.)

Csatádi Gábor

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: