Home / A függöny mögött / Interjúk / “…emberekről, az emberi sorsokról szerettem volna beszélni…” – interjú
“…emberekről, az emberi sorsokról szerettem volna beszélni…” – interjú

“…emberekről, az emberi sorsokról szerettem volna beszélni…” – interjú

2019. január 16. 17:18

Karácsony előtt mutatták be Székely Csaba 10 című darabját a Radnóti Színházban. Még a premier előtt beszélgettünk vele szabályokról, azok többféle szintjéről, beteljesítésükről, a darab “krimiszerűségéről”, a nézői figyelem átstrukturálódásáról, a magány egyetemességéről és a boldogság-szeletekről…

  • Ha azt hallod, hogy norma, szabály, mi jut eszedbe elsőre?
  • Valami olyan, amit meg kell szegni! Valami, ami útjában áll a szabadságnak – mindemellett benne van az is persze, hogy ezek helyezik keretek közé az életünket.
  • Persze lehetséges, hogy az ilyen parancsolatokat, normákat pont akkor lehet jól betartani, ha az ember áthágja őket…
  • Igen, ám nem a gonosztettek kapcsán való áthágásokra kell gondolni, hanem azoknak a szabályoknak a megszegésére, amelyeket azért hoztak, hogy kordában tartsák velük az embereket. Innen persze könnyű eljutni a raszkolnyikovi gondolathoz: vannak emberek, akikre nem vonatkoznak a normák, és ha nem szegnék meg őket, akkor nem lennének képesek beteljesíteni azt, amire hivatottak. Hogy ez tényleg így van-e, vannak-e ilyen emberek, az örök kérdés marad…

…ha kitalálod, hogy legyen a darabban tíz színész, és a keretét az egésznek a Tízparancsolat adja, akkor ez máris olyanná válik, mint egy norma, amibe mindig lehet kapaszkodni… Emberekről, az emberi sorsokról szerettem volna beszélni, és arról,  hogyan áll a mai ember Istennel és a vallással. Ettől aztán elkanyarodtam oda, hogy mit jelent ma a Tízparancsolat, hogyan szegjük meg annak a parancsolatait manapság.

  • …egy normának, szabálynak is több szintje létezhet. Lehetséges, hogy aki azt az adottat egy “alacsonyabb szinten” megszegi, ám ugyanazt a szabályt egy magasabb vagy mélyebb értelemben viszont beteljesíti…
  • Ebben teljesen igazad lehet, hogy több szintje van a normáknak. A katolikus egyházban a ne paráználkodj parancsolatát már a szemünkkel, akár gondolati úton is megszeghetjük, míg a református egyházban  cselekedetek által lehet véteni egy parancsolat ellen. Ebben a többlépcsős gondolkodásban  persze benne rejlik az is, hogy mikor is kezdődik egy törvény áthágása? Mikor kezdődik egy gyilkosság? Amikor először gondolsz rá? Amikor eltervezed? Vagy akkor, amikor a másik mellé lépsz, hogy elkövessed?

@Véner Orsolya

  • Benned hogyan, mikor kezdődött ez a darab?
  • Valamiképp a szabályokkal, keretekkel függ ez is össze. Hiszen ha kitalálod, hogy legyen a darabban tíz színész, és a keretét az egésznek a Tíz- parancsolat adja, akkor ez máris olyanná válik, mint egy norma, amibe mindig lehet kapaszkodni… Emberekről, az emberi sorsokról szerettem volna beszélni, és arról,  hogyan áll a mai ember Istennel és a vallással. Ettől aztán elkanyarodtam oda, hogy mit jelent ma a Tízparancsolat, hogyan szegjük meg annak a parancsolatait manapság. Rá kényszerülünk-e, hogy megszegjük valamelyik parancsolatot? Avagy mennyire tehetünk arról – az egyik darabbéli sor pont erről is szól, – hogy megszegjük ezeket a rendeléseket? Ennyi idő elteltével melyek azok a parancsolatok, amelyek fontosak maradtak, és melyek azok, amelyekről ma már jóformán nem is gondolunk semmit.
  • A darab “krimiszerűsége” mennyire volt az írás során szempont?
  • Kicsit olyan, mint egy filmsorozat, egymással összefüggnek a különálló történetek szereplőinek a történései. Kitaláltam tíz szereplőt a maguk történetével, illetve egy “ősbűnt”, amely több történetre is kihatással lesz majd a későbbiekben. Fontos volt, hogy ezek az árnyalt,  a mélyben ott rejlő összefüggések csak apránként, fokozatosan derüljenek majd ki – ez aztán azt eredményezte, hogy kicsit olyan, mintha filmsorozatot néznénk, ami egyfajta krimiként is hathat Amikor nekiültem, akkor persze ilyen hatást nem szándékoztam belecsempészni eredetileg.

…valószínűleg nemcsak a fogyasztási szokásaink változtak meg a terjedelemmel kapcsolatban, hanem a képességeink is a szövegekre való ráhangolódásra – a gondolkodni tudásunk is “zsugorodott”. Ma már nincs elég idő, vagy nem vesszük a fáradságot ahhoz, hogy azt a hosszú gondolati utat bejárjuk, ami egy-egy egyperces befogadásához szükséges lenne.

  • Mi volt a szándékod e darabbal?
  • Tíz egymáshoz is kapcsolódó történetet írni, és egy percig se gondoltam, hogy az egész egy krimihez fog majd hasonlítani – ám azt mondták többen, hogy ez jót tesz neki.
  • Te is így látod?
  • Igen, mert viszonylag hosszú,  és így könnyebb a figyelmet is jobban fenntartani. Persze  régente ennél jóval hosszabb darabokat is írtak, lásd akár a királydrámákat, de ma már nem bír el ennyit a nézői figyelem. Az összeálló puzzle darabok biztosítják a figyelmet és az érdeklődést, hogy a néző visszatérjen a második részre is.

@Véner Orsolya

  • Hogy érzed, a nézői figyelem milyen irányba tolódott, tolódik el?
  • Ez az “eltolódás” minden másra is igaz, nem csak a színházra. Nagyregényeket, hosszú elemzéseket ma már nem nagyon olvasunk, vagy csak átfutunk rajtuk. Csodálkozom, hogy az egypercesek nem jöttek ma újra divatba, holott az lenne a mai kor igazi műfaja.
  • … mert az egypercesek konzerv sűrítményessége mögött talán ott lehet egy hosszabb szövegek által kondicionált, azokon nevelkedett képzeleterő, ami ezekben az egyperces sűrítményekben egész univerzumokat képes ismét fölfedezni…
  • Igen, valószínűleg nemcsak a fogyasztási szokásaink változtak meg a terjedelemmel kapcsolatban, hanem a képességeink is a szövegekre való ráhangolódásra – a gondolkodni tudásunk is “zsugorodott”. Ma már nincs elég idő, vagy nem vesszük a fáradságot ahhoz, hogy azt a hosszú gondolati utat bejárjuk, ami egy-egy egyperces befogadásához szükséges lenne. A drámák esetében is az egy óra húsz perces előadások az ideálisak – beülünk, megnézzük, hazamegyünk, és ez így pont jó is.

Ez a szöveg eléggé univerzális, egyetemes, annak ellenére, hogy vannak utalások benne, melyek alapján egyik-másik helyszíne lehetne fiktíven akár Miskolcon vagy Budapesten is. Mégis bárhol működhet, mert a boldogulni vágyás, a halál elől való menekülés, az emberi sorkérdések bármelyike mindenhol jelen van, létezik.

  • Számodra is ideális ez így?
  • Nem foglalkozom ezzel, oldja meg a rendező, bár igyekszem nem túllépni azt a három órát. Ezen a téren magamból indulok ki: mi az az időtartam, ami számomra nem terhes, és ezért másokat sem terhelek meg ennél hosszabbal, többel. Persze ez műfaj- és színházfüggő: vannak színházak, ahol a két részben játszott darabok a népszerűek, és vannak olyanok, amelyekben a szünet nélküliek. Szereplőszám függő is ez, hisz ugyanazt a két, három szereplőt kevésbé szívesen nézi hosszan az ember, mint például egy tízszereplős előadást. Ebben a konkrét darabban ez a három óra még talán rövid is, hiszen tíz emberi sors van benne, átlagosan húsz percnyi idő jut egy-egy sorsra… Ha úgy nézzük, akkor ez igazságtalan, mert minimum egy óra kellene mindegyikre. Persze nem tudom, hogy a budapesti közönség mennyire fogja bírni, szeretni ezt az anyagot, a formát…lehet, hogy nem is fog tetszeni nekik…
  • A darabban a parancsolatok megszegése és az elmagányosodás egymásból következő állapotai között szándékos szükségszerűség húzódik?
  • Ez inkább  felfedezés volt. A parancsolatok megszegése és maga az élet is ezzel az elmagányosodással jár. Ha valamit elkövetek, az mennyiben lesz hatással arra, aki közel áll hozzám? Mint a pillangóhatás: mi lesz abból, ha megrebbenti a szárnyát. Érdekes, hogy bár minden mindennel összefügg,  annak ellenére, hogy amit te teszel, az hatással van az ország másik végében élőre, ti mégis egymástól teljes eltérő, külön, önálló entitás vagytok. Egymástól különálló részecskék, amelyek mégis össze-összeütköznek, aztán ismét széttartanak. Olyan kicsit ez, mint tíz csillag, amely egymás mellett ragyog.

@Véner Orsolya

  • …ebben az értelemben ez a magány nem is feltétlenül büntetés számba menő magány akkor.
  • Egzisztenciális értelemben vett magány inkább, az, amelyben a sorsomat magam próbálom jobbá tenni, ha sikerül. Ha meghalok, akkor nem halnak meg mások is velem együtt, hanem csak én, saját magam halok meg. Amikor végigjárom az utat a születés és a halál között, akkor azt én, egyedül járom meg. Ez lehet egyszerre jó is,  rossz is. Ha nincsenek dolgok, melyeket csak én és egyedül tehetek meg, akkor honnan tudhatnám, hogy mire is vagyok képes, mennyit érek? Ebben az értelemben van a magánynak egy pozitív oldala is: segít megérteni, hogy ki vagyok én!

Ebben a konkrét darabban ez a három óra még talán rövid is, hiszen tíz emberi sors van benne, átlagosan húsz percnyi idő jut egy-egy sorsra… Ha úgy nézzük, akkor ez igazságtalan, mert minimum egy óra kellene mindegyikre.

  • A darabot mennyire határozza meg, hogy hova, melyik színházba, mely nemzeti kultúra számára íródik?
  • Ez a szöveg eléggé univerzális, egyetemes, annak ellenére, hogy vannak utalások benne, melyek alapján egyik-másik helyszíne lehetne fiktíven akár Miskolcon vagy Budapesten is. Mégis bárhol működhet, mert a boldogulni vágyás, a halál elől való menekülés, az emberi sorkérdések bármelyike mindenhol jelen van, létezik. Nagyon elégedett vagyok azzal, amit Sebestyén Aba és a Radnóti Színház színészei kihoztak ebből a darabból, persze lehet, hogy a bemutatón én leszek az egyetlen, aki szeretni fogja, és a közönség kimegy – van bennem azért izgalom, hogy vajon tényleg jó lesz-e?
  • A darabban előkerülő és meg nem oldott problémákra mik lehetnek, lehetnek-e megoldások?
  • A “mindenki boldoguljon, ahogy tud” híve vagyok, a “ne árts” elvével kéz a kézben. Nagyon rövid az az idő, amit itt, ezen a bolygón töltünk, és e rövid időn belül még rövidebb az, amit arra fordíthatunk, hogy ezalatt megnyugvást találhassunk. Boldogság-szeleteket tudunk időnként elfogyasztani, tortaszeletekként. És csak törekedni arra, hogy minél több jót kóstolhassunk meg úgy, hogy közben ne ártsunk másoknak. Persze könnyű nekem ezt mondanom, hisz azzal foglalkozom, amit szeretek: utazom, írok, szép család vesz körül. Közben pedig, ahogy a darabban is, vannak emberek, akiknek nincs módjuk kitörni abból az eleve elrendelt nyomorból, amibe beleszülettek. Aki viszont mégis ki tud törni ebből,  nem biztos, hogy ettől szabad is lesz, lehet, hogy még rosszabb sors vár rá utána.

Csatádi Gábor

@Véner Orsolya

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: