Home / Megnéztük / Na’Conxypánban hull a hó
Na’Conxypánban hull a hó

Na’Conxypánban hull a hó

2019. január 21. 14:46

A Na’Conxypánban hull a hó széles, háromórás drámafolyama a negatív fejlődésé. A regresszív személyiség, akin keresztül magunkba látunk, Gulácsy Lajos festő-költőé, olykor a magyar nemzet egészéé mindig-újfent keserűségében. Az ígéretes multitalentum, a fiatal művész sikerei egyre inkább elmaradnak, miközben magát és környezetét hibáztatva a halálba hajszolja magát.

Gulácsyra a dráma hangsúlyozottan romantizált köntöst ad fel: a társadalmon kívül álló, esdeklő zseniét. E zseni itt leginkább antihős, a története a skizofréniába taszított avagy ugró emberé. Még ha a felelősség a világé is lehetne, azért nem a világé.

Érdekes a darabnak és hősének művészi közege. A függöny nem felemelkedik, hanem átlátszó – egy festményen látunk át, mely egy színpadrészt rejt maga mögött. Az álmok, az ideák, az őrület, a belső történések tereit egy szekunder tér, egy áttetsző festmény-színtér nyitja ki a színpad belseje felé. Ezt a nézői-színpadi eseményt összemossák a kiszaladások, a primer festmény előtt elvonuló, kiszóló színészek  – akik e momentumokban a színházi szerepekre is rákérdeznek, létrehozva így egy harmadik érdekes szintet. Negyedik szintként pedig ott a túlvilág – gyakoriak a szökellések e szférák között.

@Éder Vera

A művészeti ágak egymás mellé sorakoztatása jellemző a darabra. Gulácsyról éppúgy piktorként, mint authorként emlékezik meg, titkon azonban a  zeneiség kapja a legsokrétűbb műgondot. Maga a darab frissen elhunyt zeneszerzőjének, Melis Lászlónak ajánlott. Találkozunk itt tudatosan, viccesen rontott énekekkel, olasz áriákkal – ez a szándékos “rontás” néhol mégsem elég tudatos – bénácskán ható, szappanoperára hajazó repetitív zongorakísérettel.
Ehhez a gazdagsághoz képest a festményeké inkább strukturális gazdagság, néha pompás festmény-öltözékekké, képszerű akciókká lesznek, de kevésbé érezni ezeket igazán szabadnak. Beszéd, sőt költői beszéd is van persze, de mégsem egészen – mert ez leginkább csak a repetíció által él, mond valamit. A narráció-kép-zene sora bravúros sor – ám e sorban titkon mégis a zenére esik a legnagyobb kísérletező erő.

Több szimbolizmust kíván e darab, mint amennyi van benne. Sok az érdekes, grandiózus kísérlet,  azonban a Gulácsy vátesz-szerep túl iskolás módon felfogott, ugyan a Gulácsy Lajos, “Luigi” fejében élő Na’Conxypán varázslatos élőlényeinek, csodás álomvilágának ellenpontja, s közben Itália és Magyarország világai között is vagyunk. Éppen abban lenne a darab nyelvén az előadás originalitása -csak épp elveszik a neki adott, jól eltalált hangsúlyok nélkül. A világba belehaló zsenit közhelyesen, túlságosan tónusosan fogalmazza meg – miközben egyébként az előadásnak egészében izgalmas szövetei vannak. A repetíciók bár tudatosak, és ekként eltaláltak is, egy ponton túl viszont kiüresítik az általuk gyakran és hangsúlyozott relatív, mégis graduális, egyirányú színpadi időt.

@Éder Vera

S a kulcs valószínűleg nem Gulácsy életrajzában, hanem a művészetében lenne, mely szimbolista, nem romantikus: a képiségben és a narrációban a szimbolizmus jobban kézen foghatná a drámát mozgató erőt s a Gulácsy alakot, mely kevéssé plasztikus, inkább leegyszerűsítően megragadó, romantikus. Jót tenne a színrevitelnek, ha az álomvilág a szimbolizmus színesebb nyelvén is elmesélődhetne.

Több olyan érdekes ötlet vihetné a drámát, mint Gulácsy sár-ágya, amibe amikor befekszik, akkor nem megpihen, hanem besározódik, s besározza társait az érintésével – a föld-ágya a halál-ágya is. Érezzük ugyan, hogy mi felé tart a dráma, mégsem rázkódunk meg az úton – amennyire bravúrosan implementálja a művészeti ágakat a darab,  a  skizofréniát azonban kevésbé frappánsan, kevés igazán emlékezetes momentumban jeleníti meg.

@Éder Vera

Ezek mégsem aránytalanul nagy bajok, hiszen Galambos Péter rendezésének erős alapja az általa tervezett díszlet, melynek alapstruktúrája lüktet tovább az azt betöltő színészi játék háromórás beleéltségében – azonban a romantikus beleéltség nem mindig szimbolista átéltség.  Ennek ellenére Imre Krisztián a főszerepben és a végzős ötödévesek (Bori Réka, Czvikker Lilla, Fáncsik Roland, Fekete Gábor, Jenővári Miklós, Kurucz Dániel, Mentes Júlia Virginia, Nagy-Bakonyi Boglárka, Széles Flóra) ügyesen játszanak.
(2019. január 9.)

Gyöngyösi Hunor

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: