2019. január 21. 14:46
A Na’Conxypánban hull a hó széles, háromórás drámafolyama a negatív fejlődésé. A regresszív személyiség, akin keresztül magunkba látunk, Gulácsy Lajos festő-költőé, olykor a magyar nemzet egészéé mindig-újfent keserűségében. Az ígéretes multitalentum, a fiatal művész sikerei egyre inkább elmaradnak, miközben magát és környezetét hibáztatva a halálba hajszolja magát.
Érdekes a darabnak és hősének művészi közege. A függöny nem felemelkedik, hanem átlátszó – egy festményen látunk át, mely egy színpadrészt rejt maga mögött. Az álmok, az ideák, az őrület, a belső történések tereit egy szekunder tér, egy áttetsző festmény-színtér nyitja ki a színpad belseje felé. Ezt a nézői-színpadi eseményt összemossák a kiszaladások, a primer festmény előtt elvonuló, kiszóló színészek – akik e momentumokban a színházi szerepekre is rákérdeznek, létrehozva így egy harmadik érdekes szintet. Negyedik szintként pedig ott a túlvilág – gyakoriak a szökellések e szférák között.
Ehhez a gazdagsághoz képest a festményeké inkább strukturális gazdagság, néha pompás festmény-öltözékekké, képszerű akciókká lesznek, de kevésbé érezni ezeket igazán szabadnak. Beszéd, sőt költői beszéd is van persze, de mégsem egészen – mert ez leginkább csak a repetíció által él, mond valamit. A narráció-kép-zene sora bravúros sor – ám e sorban titkon mégis a zenére esik a legnagyobb kísérletező erő.
Több szimbolizmust kíván e darab, mint amennyi van benne. Sok az érdekes, grandiózus kísérlet, azonban a Gulácsy vátesz-szerep túl iskolás módon felfogott, ugyan a Gulácsy Lajos, “Luigi” fejében élő Na’Conxypán varázslatos élőlényeinek, csodás álomvilágának ellenpontja, s közben Itália és Magyarország világai között is vagyunk. Éppen abban lenne a darab nyelvén az előadás originalitása -csak épp elveszik a neki adott, jól eltalált hangsúlyok nélkül. A világba belehaló zsenit közhelyesen, túlságosan tónusosan fogalmazza meg – miközben egyébként az előadásnak egészében izgalmas szövetei vannak. A repetíciók bár tudatosak, és ekként eltaláltak is, egy ponton túl viszont kiüresítik az általuk gyakran és hangsúlyozott relatív, mégis graduális, egyirányú színpadi időt.
Több olyan érdekes ötlet vihetné a drámát, mint Gulácsy sár-ágya, amibe amikor befekszik, akkor nem megpihen, hanem besározódik, s besározza társait az érintésével – a föld-ágya a halál-ágya is. Érezzük ugyan, hogy mi felé tart a dráma, mégsem rázkódunk meg az úton – amennyire bravúrosan implementálja a művészeti ágakat a darab, a skizofréniát azonban kevésbé frappánsan, kevés igazán emlékezetes momentumban jeleníti meg.