Na’Conxypánban hull a hó

Gulácsyra a dráma hangsúlyozottan romantizált köntöst ad fel: a társadalmon kívül álló, esdeklő zseniét. E zseni itt leginkább antihős, a története a skizofréniába taszított avagy ugró emberé. Még ha a felelősség a világé is lehetne, azért nem a világé.

Érdekes a darabnak és hősének művészi közege. A függöny nem felemelkedik, hanem átlátszó – egy festményen látunk át, mely egy színpadrészt rejt maga mögött. Az álmok, az ideák, az őrület, a belső történések tereit egy szekunder tér, egy áttetsző festmény-színtér nyitja ki a színpad belseje felé. Ezt a nézői-színpadi eseményt összemossák a kiszaladások, a primer festmény előtt elvonuló, kiszóló színészek  – akik e momentumokban a színházi szerepekre is rákérdeznek, létrehozva így egy harmadik érdekes szintet. Negyedik szintként pedig ott a túlvilág – gyakoriak a szökellések e szférák között.

A művészeti ágak egymás mellé sorakoztatása jellemző a darabra. Gulácsyról éppúgy piktorként, mint authorként emlékezik meg, titkon azonban a  zeneiség kapja a legsokrétűbb műgondot. Maga a darab frissen elhunyt zeneszerzőjének, Melis Lászlónak ajánlott. Találkozunk itt tudatosan, viccesen rontott énekekkel, olasz áriákkal – ez a szándékos “rontás” néhol mégsem elég tudatos – bénácskán ható, szappanoperára hajazó repetitív zongorakísérettel.

Több szimbolizmust kíván e darab, mint amennyi van benne. Sok az érdekes, grandiózus kísérlet,  azonban a Gulácsy vátesz-szerep túl iskolás módon felfogott, ugyan a Gulácsy Lajos, “Luigi” fejében élő Na’Conxypán varázslatos élőlényeinek, csodás álomvilágának ellenpontja, s közben Itália és Magyarország világai között is vagyunk. Éppen abban lenne a darab nyelvén az előadás originalitása -csak épp elveszik a neki adott, jól eltalált hangsúlyok nélkül. A világba belehaló zsenit közhelyesen, túlságosan tónusosan fogalmazza meg – miközben egyébként az előadásnak egészében izgalmas szövetei vannak. A repetíciók bár tudatosak, és ekként eltaláltak is, egy ponton túl viszont kiüresítik az általuk gyakran és hangsúlyozott relatív, mégis graduális, egyirányú színpadi időt.

S a kulcs valószínűleg nem Gulácsy életrajzában, hanem a művészetében lenne, mely szimbolista, nem romantikus: a képiségben és a narrációban a szimbolizmus jobban kézen foghatná a drámát mozgató erőt s a Gulácsy alakot, mely kevéssé plasztikus, inkább leegyszerűsítően megragadó, romantikus. Jót tenne a színrevitelnek, ha az álomvilág a szimbolizmus színesebb nyelvén is elmesélődhetne.

Több olyan érdekes ötlet vihetné a drámát, mint Gulácsy sár-ágya, amibe amikor befekszik, akkor nem megpihen, hanem besározódik, s besározza társait az érintésével – a föld-ágya a halál-ágya is. Érezzük ugyan, hogy mi felé tart a dráma, mégsem rázkódunk meg az úton – amennyire bravúrosan implementálja a művészeti ágakat a darab,  a  skizofréniát azonban kevésbé frappánsan, kevés igazán emlékezetes momentumban jeleníti meg.

Ezek mégsem aránytalanul nagy bajok, hiszen Galambos Péter rendezésének erős alapja az általa tervezett díszlet, melynek alapstruktúrája lüktet tovább az azt betöltő színészi játék háromórás beleéltségében – azonban a romantikus beleéltség nem mindig szimbolista átéltség.  Ennek ellenére Imre Krisztián a főszerepben és a végzős ötödévesek (Bori Réka, Czvikker Lilla, Fáncsik Roland, Fekete Gábor, Jenővári Miklós, Kurucz Dániel, Mentes Júlia Virginia, Nagy-Bakonyi Boglárka, Széles Flóra) ügyesen játszanak.

(2019. január 9.)