2019. január 24 15:09

Ezt az önmagában egymást kizáró lehetetlenséget nevezzük életnek. Együtt vagy egyedül. Ám ennek sincsen különösebb jelentősége, hisz mindig mindegyikünk egyszerre van együtt és egyedül önmagával és a másikkal. A Horváth János Antal által írt és rendezett A kutya életbe, avagy Az ágy közös, a párna…munkacímű kétszereplős színdarab a Magvető Café nappalinyi terében pont ezt a lehetetlenséget aknázza ki kifinomul humorral, halálosan komoly komolytalansággal a végtelenségig, hisz valahogyan kezelni kell ezt a mindig – kétszemélyesen is egyszemélyes és egyszemélyesen is kétszemélyes – elviselhetetlenül is viselhető, egymáson és egymásból élő társas életet.
Körbe üljük a kávézó közepét, ez a hatméteres belmagasságút, ami egyetlen nappaliból álló lakás lesz, egy újonnan induló párkapcsolatnak a közös  otthona – az a bizonyos paradicsomi otthon. András (Baki Dániel) és Blanka (Réti Adrienn) hátizsákos pályakezdőként érkeznek e költöztető dobozoktól benépesült  térbe – lelkes álomittasságban, és  Blanka két lábbal a földön járó racionalitásával. Persze ez a mentalitásuk közötti különbség csak a sokadik perc és a sokadik párbeszédük után válik finoman árnyaltan érezhetővé. Az a „nem vagyunk egy hullámhosszon, de azért próbáljuk meg” típusú kapcsolat az övék, hisz ördög tudja, miért, de vonzódnak egymáshoz, mint a vas és a mágnes.

@Juhász Éva

Az improvizációjukból Horváth János Antal által írt darab az önmagába belefeledkezni képes alkotás ösztönös profizmussal működtetett szimbiózisa a színészet láthatatlan és az írás látható művészetének. Érzékeny és gyöngéd szimbiózisa. Olyan, melynél nem tudod eldönteni, hogy a szöveg volt-e  meg elébb, vagy a szituatív cselekvés, mert e kettő egyszerre, egymásból egymásba lélegzik. Mi pedig, mint varázstól megittasultak, csak nézzük – önmagunk varázsától és az övéktől. Civódásaik – a fogkefétől a rendrakásig, az életük és az életünk értelmét adó pénzkeresettől a minek is vagyunk a másikkal, mit is akarunk tőle – elvezetnek a mit is akarunk magunktól kérdéséig.

Egymást és önmagukat marcangolják, és ezt így csak nézni szebb – most van rá időnk, nekik meg van rá és ránk idejük. Hát igen, ezt a lehetetlenséget, az életet, az egymással és önmagunkkal élést sem tudjuk már saját kútfőből, a  még az éppen elviselhetőség határát súrolva, mégis annak az innenső térfelén maradva – csinálni. Már egymást sem tudjuk halálra sebezni szépen – ez a legfájóbb e rohanásnak nevezett mi a fenénkben.
Baki Dániel idealistán optimista, finom lelkű Andrása újból és újból “felkenődik” Réti Adrienn Blankájának folytonosan a lenni, nem lenni, tenni, nem tenni, akarni, nem akarni “falaira”. Jó nézni ezt a belülről szépülő, letörhetetlenül derűlátó „andrásságot”, amely csak szeretni akar. És bár nem mindig tudja előre a következő, vagy a kettővel későbbi közös lépésüket, tudja mégis ösztönösen, hogy a másikra figyelni azonos az önmagunkra figyeléssel. Persze szárnyalni is csak addig lehet, míg a másik folytonosan a falaihoz állító, szárnyaidat tudat alatt lenyesegető  igyekezete ellenére “regenerálni” tudod magad.

@Juhász Éva

Baki Dániel élni és szeretni akarása magával ragad és meg is szégyenít – tudjuk, hogy életképtelenség, ám ugyanezen pillanatban tudjuk azt is, hogy az, hogy  életképtelennek tartjuk, na, ez az, ami leginkább akadályozza az életet – az övékét és a mienket. András fáradhatatlansága arra csábít, hogy legalább tanuljunk meg szépen, kreatívan civódni, avagy épp az ilyen veszekedés-rohamokat  széppé formálni – művészet ez, ahol az élet és a színészet szétbogozhatatlanná válik.

Réti Adrienn Blankája Andráson keresztül tanulja önmagát, mint akinek minden egyes kötekedése, kötekedni akarása nem Andrással, hanem önmagával lévő gondját leplezi le. “Hálátlanabb” karakter az övé, hisz az örök “kontrázónak” sosem könnyű szívünkbe lopnia magát. Ám Réti Adrienn oly állhatatosan “támad”, hogy ezzel válik rokonszenvessé. Rokonszenves emberré, akiben meglátjuk az önmaga gyengeségét nehezen bár, de önkéntelenül mégiscsak  meglátót, olyat, aki a másik felé irányuló gyöngédsége által önmaga felé is gyöngéddé válik.

Terápia is lehetne ez a darab? Akár lehetne, de nem ez a célja. Csupán olyan, mint az élet: a lehetetlen önellentmondásai közepette igazán élhető. És bár a nyolcadik, hetedik jelenet a darab egészéhez mérten már inkább hat arányokat felborítónak – a tehetséges írók sosem tudják abbahagyni – mégsem borulunk fel, hisz a mi magunk – ki tudja, ki és mi által írott – élete sem tudja abbahagyni egykönnyen.

@Juhász Éva

A Horváth János Antal rendezte A kutya életbe… – merthogy ezt mondják szereplőink a “kurva életbe” helyett – megtaníthat szépen élni ezt a lehetetlen elviselhetetlenséget. Szépen egymásnak esni, civódni, veszekedni. Avagy megtaníthat, hogy ez a lehetetlen elviselhetetlenség az, ami miatt szép ez az egész, mert ebben a nagy semmi sem közösben rájövünk, hogy mégiscsak minden az, közös – és ha van valami, ami szép, akkor ez az.
(2019. január 22.)

Csatádi Gábor