A mi osztályunk egyik előadása után Koltai Róberttel beszélgettünk Abram karaktere kapcsán  öt évtizedes színészi pályájáról, főiskolás vizsgaelőadásáról, filmezésről, a sikerhez, vágáshoz értő Andy Vajnáról, kültelki csatornatöltelékekről, a tavaly ősszel megjelent könyvéről és a színház boldogság-ketrecéről…

Ezzel a korábbi interjúnkkal kívánjuk e helyről is: IstenÉltesse Gazdagon Koltai Róbertet 80. Születésnapján!!

  • Hogy érzed, a te életed és A mi osztályunk Abrámjának élete – aki szinte végigélte elejétől a végéig a múlt századot – mennyire azonos?
  • Még nem igazán eszméltem rá, de tulajdonképpen a legnehezebb időszakban születtem – ’43 decemberében. Voltak teljesen reménytelen szakaszok a főiskolán a kezdeteknél… Néha az volt az érzésem, hogy minket, fiúkat azért tartanak, hogy a lányoknak legyenek gyakorló partnereik. Pártos Géza tanár úr negyedik év végén szerette volna, hogy a három fiúnak is legyen  értékelhető vizsgája, ezért pótvizsga gyanánt kérjük meg Zsámbéki Gábort, a végzős rendező hallgatóját, hogy rendezze meg nekünk A gondnokot, az addigra már világhírű abszurd darabot. Emlékszem, a fűtetlen Ódry Színpadon próbáltunk decemberben, januárban éjjelente, de volt egy pont, amikor Zsámbéki nagyon szépen megköszönve, de nem vállalta tovább a rendezést. Történt ugyanis, hogy Pártos tanár úr pillanatnyi szórakozottságból, ellentétesen osztotta ki a másik két férfikaraktert, ezért aztán egyáltalán nem haladtak a próbák, ezért Zsámbéki azt mondta Pártos tanár úrnak, hogy a Koltainak jól áll ez a Davies, de a másik két fiatalnak, Micknek és  Aston-nek viszont egyáltalán nem megy. Pártos megkérdezte: miért? Ekkor derült ki, hogy  véletlenül fölcserélte a szerepeket, tévesen osztotta ki. Én ilyet tettem?! Ez borzasztó! – aztán vissza cserélték a szerepeket, repülni kezdtek a próbák! Talán jót is tett ez a darabunknak, hisz így mind a ketten mélyen megismerték egymás szerepét, és innentől kezdve lubickoltak benne.

Belekerül az ember egy ilyen boldogság-ketrecbe, ami a színház, ahol jó meghallani a partnert, jó meghallani a közönséget, a csendjeit, a nevetését…- ez maga a működés! Idősebb koromra elérkezett az az idő, amikor már csak ez az egyetlen szenvedélyem, a szerencsejáték úgy, ahogy volt, teljesen elmúlt.

  • Ehhez hasonló lehetetlen próbaidőszakok később is elkísértek?
  • Minden próbaidőszak lehetetlen, egytől egyig! Most mutattuk be Hunyadi Sándor Lovagias ügyét Gaál Ildi rendezésében a Zenthe Ferenc Színházban, és még két nappal a premier előtt nem lehetett elhinni, hogy ebből lesz egyáltalán bemutató?! Mert ha egy tragikomédiában a tök üres nézőtérről a legfinomabb megoldásokra, árnyalt poénokra sem kapsz a próbák alatt visszajelzést, akkor nehéz ráülni, játszani. A bemutatón  aztán már egy cseppet sem izgultam, mert a közönség az én legeslegjobb partnerem!
  • …a film ezzel szemben iszonyú hosszú ideig készül ahhoz képest, hogy csak nagyon sokára lesz közönsége…
  • Egy film speciális valami… Másfajta koncentrációt kell felépítened. Épp A miniszter félrelépben történt meg az, hogy tilos volt nevetgélni a stúdióban, mert hasznos hangot akartak felvenni. Akkor már negyvenedszer játszottuk a József Attila Színházban – azóta már majdnem négyszázszor – Kern Andrissal, és megszoktuk, hogy a közönség nevet, bár a kritika ezt a fajta nevettetést nem fogadta kitörő örömmel. Ezért aztán nem is volt olyan érzésünk a felvételkor, hogy ez biztos siker lesz. Csak amikor az egyik jelenetnél  Csámpi bevágta a fejét az asztalba, akkor, bár tilos volt, az egész stáb felröhögött – akkor, ott kezdtük megérezni, hogy ennek a filmnek tényleg sok jelenetén lehet majd nevetni. Filmezés közben a közönség reakcióját “el kell képzelnünk”.

@Szokodi Bea

  • …ehhez képest A miniszter félrelép lett a legnézettebb film az elmúlt harminc évben…
  • Persze, nem kell komolyan venni, amit mondok…hiszen az embernek van, lesz érzéke arra,  hogyan kell egy csöppet megemelnie egy jelenetet…és persze a poentírozásba nagyon sokat segít a vágás…! Mert az igazi poén a filmben nem az, ha én mondok valamit, és a néző nevet, hanem az, ha attól a Kállainak éppen abban a pillanatban lecsúszik  a gatyája, és ráadásul  közben még néz is az ő jellegzetes nézésével!
  • Andy Vajnát már korábbról is ismerted?
  • Nem, én nem ismertem, csak  Bunyik Béla barátom, aki kint létrehozta a magyar filmfesztivált Los Angelesben, ő hozta el Vajnát a színházba megnézni a darabot. Az előadás hétkor kezdődött, és fél tízkor Vajna már azt mondta: ebből film lesz, és ti ketten, az Andrással fogjátok rendezni és játszani – akkor még nem volt szó arról, hogy mi fogjuk írni is. Látta a Sztracsatellát, a Sose halunk meg!-et, és ránk bízta, mert bízott bennünk.

…a főiskola első két évében nem is vállalhattunk külsős munkákat, csak főigazgatói engedéllyel. Eltelt még két év, és a sikertelen Lőrinc barát után A gondnok –  amiben én egy nyolcvanéves csatornatölteléket játszottam – nagy siker lett, ám a színházaknak eszükbe se jutott, hogy egy nyolcvanéves csatornatölteléket szerződtessenek. Emlékszem, alig tudott engem elsózni a főiskola annak idején.

  • Volt érzéke a színházhoz is?
  • A sikerhez volt érzéke! Bunyik mesélte, hogy mikor beült a színházba a Miniszterre, akkor persze nevetgélt ő is, de abszolút a nézőket figyelte.
  • Ez a szívvel-lélekkel vagy sehogy habitus a kezdetektől a sajátod volt már?
  • Ez nem én bennem, hanem apukámban volt meg igazán! Ő volt igazából lelkes, magával ragadó sportvezető. Ma este például fáradtan jöttem be, és mégis az előadás alatt valahogy föllelkesültünk egymástól…- most kellene nekikezdeni bárminek, most már jól vagyok!

@Szokodi Bea

  • A könyved is ilyen: ma épp csak bele akartam olvasni az interjú előtt, hogy up-to-date lehessek valamennyire abból is, aztán a vége az lett, hogy hónom alá csaptam, és mentem vele a pénztárhoz. Abból is ez a hihetetlen svung jön át…
  • Gaál Ildi kérdezte tőlem: miért nem írsz egy könyvet?  Akkor nekikezdtünk, és a benne szereplő sztorikat diktafonra mondtam, majd annak az ömlesztett leiratát  Ildi tovább szerkesztette könyvvé – vannak, akik szerint olvasva még a hangom is hallatszik. A történeteknek a tizedét mondtam csak el, hisz ez nem életrajzi könyv, csupán pattogzások… Nem is tudom, hogy például A gondnokról van-e benne szó?
  • Engedelmeddel, még azért nem olvastam végig.
  • Mert egy csomó nagy sztori bele sem került, így is ráment egy nyár…

Nem tartom magam filmesnek – a filmnél a vágószobában lehet igazán csodákat csinálni! Nem a forgatáson, a forgatás véget ér, és te max. verheted a fejed a falba, hogy ezt vagy azt csinálhattad volna másképp.

  • A fülszövegen szereplő történet bevezetőjében megragadott egy félmondat:  a“ főiskola nyári szünetében nem adott szerepet a kutya se…” – ilyen sokszor előfordult veled azt követően is?
  • Ez normális volt, hisz a főiskola első két évében nem is vállalhattunk külsős munkákat, csak főigazgatói engedéllyel. Eltelt még két év, és a sikertelen Lőrinc barát után A gondnok   amiben én egy nyolcvanéves csatornatölteléket játszottam – nagy siker lett, ám a színházaknak eszükbe se jutott, hogy egy nyolcvanéves csatornatölteléket szerződtessenek. Emlékszem, alig tudott engem elsózni a főiskola annak idején. Zsámbéki Gáborral, akinek ott volt a vizsgarendezése, mentünk le Kaposvárra. Pécsi Sándor, amikor kiváló művész lett,  Vitraynak azt nyilatkozta a van-e szerepálma kérdésre, hogy látta a főiskolások A gondnok című darabját, melyben azt a nyolcvanéves csatornatölteléket,  Daviest szeretné egyszer majd eljátszani. Csak az istennek se jutott eszébe ott a tévében a nevem.  Honnan is kellett volna eszébe jutnia? Aztán a Madách Színházban statisztáló osztálytársamtól megtudta a nevemet, majd később egy Film, Színház, Muzsika- interjúban ezt nyilatkozta: “Szeretném eljátszani Harold Pinter A gondnok című drámájának öreg csavargóját. Láttam a főiskolások hamvas, friss, kitűnő előadását. Amennyire vágyom a szerepre, annyira érzem azt is, hogy mennyire hiányoznak már belőlem azok a jóféle, kültelki vagány ízek, amelyek Koltai Róbertben, fiatal kollégámban elevenen élnek még. Az idő múlásával, ahogy az ember hullajtja a haját, lassan-lassan elpolgáriasodik.” Mi egyébként az életben soha nem találkoztunk, csupán egyszer, Pécsett, akkor még ott rendezték a filmszemléket. A Király utcán vett észre egy stáb buszból, miután elhaladtak mellettem, az utcán gyalogló mellett, és akkor hátrafordult, és hevesen integetni kezdett nekem.
  • A gondnok sikere után ez a karakter valamelyest végig is kísért a következő öt évtizedben, nem?
  • Azért az teljesen más volt – hisz rám azt szokták mondani, hogy csetlő-botló kisembereket játszom igazán jól, – ahogy Nádasdy Kálmán mondta egyszer, aki bejött az egyik próbánkra: ez a csavargó egy feltartott kezű, menekülő Zeusz – ilyeneket szoktak mostanában a migráns-plakátokra tenni. Igen, mondjuk, már akkor is öregebbet játszottam – nem voltam egy Rómeó. Bár volt egy szerepem, Monori Lilivel játszottunk a Tizenegy több mint háromban – egy Galgóczi Erzsébet novellából készült filmben, amivel Arany Prága-díjat is nyertünk. Ebben én voltam Lili szeretője, a fiatal srác – a legjobb férfi alakítás díját én kaptam. Ez valamikor a Bakterház előtt lehetett, ’73-‘74–ben, de emlékszem, alig vártam, hogy már ne kelljen fiatal srácot játszanom.

@Szokodi Bea

  • Vajon mi miatt érezted már akkor ezt?
  • Mert lehet, hogy már akkor ösztönösen éreztem, hogy annak, amit én csinálok,  valami súlyosabbnak kell lennie – ez a poénokra is és a drámára is igaz. Nekem talán az a specialitásom, hogy lassabban érek el ahhoz, amihez mások esetleg hamarabb. Viszont azt követően is próbálom fejleszteni, mert nem lehet ezt csak úgy, mintha a műsorodat adnád le.

…nagyon sebezhető ember vagyok, így ha egy öt- fős jelenetben ketten a saját csúcsaik közelében játszanak, de a többiek tévelyegnek, akkor én leszek a harmadik tévelygő, és akkor én is csak mondom, mondom, de  az a jelenet nem is fog tudni megszületni, mert csak másokkal együtt vagyok képes alkotni!

  • Ez a fajta hozzáadás, fejlesztés az elmúlt öt évtized során mindig fontos szempont volt?
  • Ez igazából sosem volt szándékos, csak megörülök neki, ha sikerül. Nem töröd a fejed azon a máson, hanem csakúgy megszületik az a más! Vannak olyan előadás típusok, például az operett, a kabaré, a vígjáték, ahol az improvizáció nem lehetőség, hanem kötelesség!
  • Igaz ez a filmnél is?
  • Nem tartom magam filmesnek – a filmnél a vágószobában lehet igazán csodákat csinálni! Nem a forgatáson, a forgatás véget ér, és te max. verheted a fejed a falba, hogy ezt vagy azt csinálhattad volna másképp. Ám néha egy filmet is meg lehet menteni a vágásokkal. Miklós Maritól, akivel mindig együtt dolgoztam mint vágóval, na, tőle is rengeteget tanulhattam.

@Szokodi Bea

  • A filmezős “korszakaid” után, alatt mennyire okozott nehézséget “visszatalálni” a színpad léptékeihez?
  • Semennyire sem! Egy focimeccsről jövet is vissza tudok találni, ha éppen aznap játszom. Viszont nagyon sebezhető ember vagyok, így ha egy öt- fős jelenetben ketten a saját csúcsaik közelében játszanak, de a többiek tévelyegnek, akkor én leszek a harmadik tévelygő, és akkor én is csak mondom, mondom, de  az a jelenet nem is fog tudni megszületni, mert csak másokkal együtt vagyok képes alkotni! A mi osztályunknak is – ami ma este ment –  az a titka, hogy  ebben egy magyar válogatott játszik együtt. Sokkal könnyebb a többiekhez felnőni egy előadásban, mint húzni,húzni és csak húzni magaddal a többieket. Boldog tudok lenni olyan csapatokkal, amelyek képesek átlépni saját árnyékukat.
  • Hogy érzed, az apait, anyait beleadok mentalitását a te nemzedékednek vagy a maiaknak  könnyebb magából megszülnie – a szakmádon innen és túl?
  • Sosincs olyan, hogy könnyű. A könnyű az istenkáromlás! Az, hogy valaki kibújik a bőréből, és valaki mást alakít, mert ez az élete, az sosem lehet könnyű! A Batang felé című darabnál például nagyon sokáig magamat sem találtam meg, akkor hát mire föl irányítgassak bárkit is?

…persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt idő, amikor egy-egy fölterjesztés alkalmával ne bántott volna, hogy aztán mégsem kaptam. Ám ha már Kossuth-díj, akkor ennyi erővel mondhatnánk azt is, hogy Oscar-díj, hiszen a Sose halunk meg! könnyen megkaphatta volna…

  • Valami egészen más: gondoltad, amikor elkezdted az Illetékes elvtársat annak idején, hogy ez a fajta humor egyben a legkomolyabb komolyság is, ami létezhet?
  • Babarczy László igazgatóként mondhatta volna azt is, hogy mint színész semmi keresnivalóm nincs a rádiókabaréban,  ezzel szemben azt mondta: ha jól csinálod, akkor tessék, csináld! Érdekes, hogy akkor is és ma is ellenzéknek számítottam a humorommal, a különbség csak annyi talán, hogy az akkori elvtársak egy-egy poén kapcsán tudtak röhögni saját magukon is.

@Szokodi Bea

  • Talán emiatt “szaladt” mindig egy kicsit odébb tőled a Kossuth-díj is?

  • Nem kelek, fekszem ezzel a dilemmával, persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt idő, amikor egy-egy fölterjesztés alkalmával ne bántott volna, hogy aztán mégsem kaptam. Ám ha már Kossuth-díj, akkor ennyi erővel mondhatnánk azt is, hogy Oscar-díj, hiszen a Sose halunk meg! könnyen megkaphatta volna… Egyébként most, ezzel a felújított kópiával sokkal nagyobb esélye lenne a közé az öt közé bekerülnie, mint hajdan.

Mert az igazi poén a filmben nem az, ha én mondok valamit, és a néző nevet, hanem az, ha attól a Kállainak éppen abban a pillanatban lecsúszik  a gatyája, és ráadásul  közben még néz is az ő jellegzetes nézésével!

  • Számodra – így öt évtized után is – mi az, amitől még mindig működni képes a színészeted?
  • Belekerül az ember egy ilyen boldogság-ketrecbe, ami a színház, ahol jó meghallani a partnert, jó meghallani a közönséget, a csendjeit, a nevetését…- ez maga a működés! Idősebb koromra elérkezett az az idő, amikor már csak ez az egyetlen szenvedélyem, a szerencsejáték úgy, ahogy volt, teljesen elmúlt. Mostanában azt veszem észre magamon, hogy amikor fiatalok próbálnak bent a színpadon, akkor ott ragadok, és elmélyülten nézem őket, mert kíváncsi vagyok. Mert minden idegszálam arra állt rá, hogy jó, jobb, még jobb, sőt, zseniális legyen az, amiben együtt játszunk, és nagyon tudom szeretni azokat, akiknek érdemes mondanom bármit is, mert aztán látod az eredményét – ezt szeretem a most feltörekvő Zenthe Ferenc Színházban is.

Csatádi Gábor

@Szokodi Bea