Mindennapi léleknyomorunk

2019. február 3. 18:38

…ami kis adagokban fel sem tűnik. Nagy töménységben kell egyszerre érzékelnünk ahhoz, hogy egyáltalán szemet szúrjon – pláne manapság. A Dollár Papa Gyermekeinek új, Ördög Tamás által rendezett Árvácskája pont ilyen nagy dózisú, abszolút nagy totálban megmutatott élet- és léleknyomor, amit már a sokadik hatványra kell emelnie az előadásnak, hogy mindenféle szépelgés nélkül szembesítsen azzal: állattá válunk sokszor, és még csak fel sem tűnik.
Állattá válik az is, aki nem üt, nem kínoz, molesztál, sanyargat, ám eltűri, elnézi, avagy csak rezignáltan figyeli. Ördög Tamás olvasatában ez a Móricz kisregény lecsupaszított, színpadi totálfényben játszódó “normalitás”, hétköznapi megszokottságként elénk és közénk rakott borzalom, az üvöltés erejével ható felkiáltás: vedd már észre, ne csak nézd, hanem tegyél, szólj ellene!

Mert alapvetően már csak nézünk – megszokottan, beletörődve, mintha azt várnánk, hogy valaki szakítsa már át az egekig feltornázott ingerküszöbünket színpadi bevilágításokkal, effektekkel, a sötét és a világos játékával – sokkoljon, hadd sokkolódjunk már végre, mert magunktól, egyre csökevényesedő érzelmi analfabétaként nekünk ez önerőnkből már úgysem megy. De ez a rendezés efféle fény-árnyék színpadi hatással, klasszikus színházi elemekkel nem siet a segítségünkre – szépelgő, megrendülni vágyó lelkünknek nem szállít előre megrágott színpadi tejbepapit – nem teszi, mert ez az egyetlen jó, amivel még talán segíteni tud rajtunk.

Csak totálfény van, leszámítva a kerettörténetet: azt, amelyben Móricz (Kulka János) rálel az eszméletlen, fehér papír-hullás havazásban Árvácskára, Csibére (Simkó Katalin), és behúzza  lakásának fekvőhelyére, egy kempingágy matracára. Az idilli, könnyfakasztón megható jelenetet a tuc-tuc zene szedi darabokra, taktust adva a pokróc alatt hidegtől rángatózó Csibe vacogásának üteméhez. A meghatódás meseszerűségét pillanatok alatt bombázza szét, mert nem meghatódni, hanem figyelni kell itt, tágra nyílt szemekkel, a verbális és non verbális történéseket megérteni, magunkba szívni, magunkhoz egészen közel engedni. És hogy épp mit jobban és mit kevésbé, azt is nekünk magunknak, nézőknek kell “szétválogatnunk”.
Figyelni, és e figyelemben megérteni, megélni. Mint Kulka János Móricza néma szerepében, ám az arcjátéktól, gesztusoktól mindennél beszédesebb narrálásban. Szavak nélküli értés, érteni és megértetni akarás – hisz Móricz csak közreadója, szerkesztője és nem írója volt Csibe történetének. Némaság,, amelyből a leghitelesebben tud aztán megszületni az a színészi hangtalan beszéd, amely  belőlünk is, pusztán nézve elszenvedőkből, a történetet magához közel engedő, értelmező, továbbgondoló nézőt formál – olyat, amilyenre a mostani világunkban a legégetőbb a szükség.

Mert itt aztán akad mit nézni – történés, a léleknyomorból adódó kegyetlen történés akad itt bőven. A hét fejezetben Csibe narrálásával elmondott események között a megalázásból, alpári kegyetlenkedésből, a gyereket  árunak tekintő és vele akképp is bánó személyekből és eseményekből akad itt tengernyi. Simkó Katalin totális meztelenséggel játssza végig a majdnem  teljes száztíz percnyi játékot. Sebezhető kiszolgáltatottsága sokkoló és  mindennapi tapasztalattá válik, válhat, a megszokása után már egyre ritkábban kapjuk rá fel a fejünket. Pedig kellene – ám nem azért, mert a világítás ezt sugallja, hanem mert ez lenne az egyetlen önálló és normális nézői  viszonyulás.
Csibe első nevelőszülei: V-né (Messaoudi Emina) és V úr (Terhes Sándor) a másikat ember számba se vevés mesterei, a léleknyomor fogalmának az élő, hús-vér bábui, akiknek a büntetés, a fájdalomokozás vagy épp a molesztálás épp oly természetes, mint egy arcon lévő pattanás elvakarása – hisz velük is nyomorultul bánik a tanyasi élet, hát mért is éreznék, észlelnék, hogy pont így bánnak ők is Csibével.

És ahogy mindezek után, mindezek  ellenére Árvácska, mint tőle elválaszthatatlanokhoz ragaszkodik, kötődik hozzájuk sovány meztelenségének kiszolgáltatottságával, az Simkó Katalin játékának döbbenetes erejű szépsége és nagysága. Olyan, aminek jelenlététől, látványától  nagyon sokára lehet csak szabadulnunk – szerencsére.

Szerencsére, hiszen ezt a lélek- és életnyomorban játszódó móriczi – akkori és mostani világot pont ez a magától érthetődő rezignált részvétlenség tartja életben. Ettől tud ez a “mindenki annyit ér, amennyije van”, az anyagi értékeken kívül minden mást semminek tekintő társadalmi berendezkedésünk olajozottnak látszóan fennmaradni, működni. Lelki nincstelenek mindenki mást megvető tobzódása lüktet a második nevelőszülő párosból, D-néből és D úrból (Török-Illyés Orsolya és Ördög Tamás) – a haszonelvűség és a pökhendi kivagyiság összetalálkozik a lelki sivárság végtelenjével, mindez úgy, hogy mindebből ők maguk semmit sem érzékelnek.

Pont ez a semmit sem érzékelő részvétlenség üvölt a Trafó nagytermének három oldalról körbeült játékterének vajszínű linóleummal borított Móricz-világából is: ezt a nagytotálban, teljes színpadfénnyel megvilágított, centikre a szemünk előtt zajló, szavakkal már rég nem visszaadható lelki nyomort kéne végre felfogni. Felfogni, mint Kulka János Móricza, aki megigéző gyengédséggel vetkőzteti az egyre halványuló fényben Árvácskát, elhaló, elharapott, magába visszanyelt szavak közepette.

Felfogni – súgja Ördög Tamás rendezése a kisregényt Bíró Bence által a társulattal közösen mesteri át-és megérző tehetséggel dramatizált Móricz-szöveggel  közösen, – mert különben a huszadik-huszonegyedik századi  mindennapi magyar lelki nyomorúságban elszublimál a társadalmunk, miközben föl sem fogjuk, meg sem érezzük – azt gondolván mindezekről, hogy ez csupán légvételszerű normalitás. Ám ha ezt így érezzük, akkor azon se csodálkozzunk majd, ha valaki, valakik egyszer csak ránk gyújtják a társadalmunk házát…
(2019. február 1.)

Csatádi Gábor