Home / Megnéztük / Ez a jelen a jelentésszerűség szélén táncol
Ez a jelen a jelentésszerűség szélén táncol

Ez a jelen a jelentésszerűség szélén táncol

2019. február 11. 18:40

Az Együtt egyedül egy zsenge színpadi kísérlet. Vakulya Zoltán és Chen-Wei Lee rendezése-előadása ezúttal a Trafó színpadán.
Ne is itt kezdjük, inkább máshol, legyen majd ez a vége. Minden színészi minőség, előzze meg bármely felkészülés, másféltől két és fél órányi mondatok, nekem túlvilági teljesítmény.

A nyelvi paneleket elhagyva valami még törékenyebbhez, véletlenszerűbbhöz, sűrűbbhöz érünk a mozdulatokban. Ezt a tánc olyan fokozott jelenben létében tapasztalhatjuk, mely a filmre sokkal nehezebben fordíthatóvá teszi azt. Legalábbis táncot még ritkábban nézünk filmen, mint szövegeket filmadaptációkban. Ugyan, egy könyv és egy film tök más dolog, nincs átfedés – mondjuk – színdarab és film mégis valahol mindig hasonlításra kerül, s olyasmiket hallani, hogy hogyan kell színpadon játszani ahhoz képest, ahogyan kamera előtt.

@Chen Wei Lee

Nem értem mi képes visszaadni egy órányi táncban benne rejlő itt létet?Elképesztő, túlvilág a túlvilágodikon. Vakulya Zoltán és Chen-Wei Lee tánca pedig összetett, éteri, ahogyan az őket megvilágító éles szinuszgörbe-fények, táncukat ölelő érzéki-tárgyilagos zenék. Meztelenségük az absztrakt fehér talajon, a fekete térben tárgyilagos, minden szemérmességtől. Ez a szemérmen túliság társadalompolitikai is, a biológiai nemükben eltérő pár táncol etnikai távolságban ugyan, tétje ezeknek nincs, a távolságok sosem fogalmazódnak meg, hacsak nem a természetességükben.
Meztelenségük az absztrakt fehér talajon fekete térben tárgyilagos, mentes minden szemérmességtől. Ez a szemérmen-túl társadalompolitikai is, biológiai nemükben eltérő pár táncol etnikai távolságban ugyan, de ennek nincs tétje, mert a távolságok sosem fogalmazódnak meg, hacsak nem a természetességükben. S így a közelség sem, a táncosok bár alig engedik el egymást az egész darab alatt, egymással, de nem együtt vannak, mozdulataik tárgyilagosak.
Közösségük bensőségességét csupán a kissé szenvtelen-steril, intimitást tagadó színpadi lét fogalmazza állítássá –  az együttlét magától értetődő, az intimitás elemi, megfoghatatlanul jelen lévő. Ebben találjuk ennek a darabnak a tétjét valahol a illusztráció és a kifejezett állítás között: minden ami bennünk, emberekben érték vagyis emberi, olykor abszolutizálhatónak tetszik, csak az emberi közösségben talál igazán magára.
Az absztrakt határára állított színpadi tér és a ruházat hiánya tagadja az időiséget. Az idői referenciák hiánya a színpadi tér idejét elkülöníti a színpadon kívüliétől, absztrahálva belsővé teszi a történéseket.

A táncos-koreográfus pár első közös munkája ez. Rendelkezik egyfajta dekoratív karakterrel. Mint suttogás értékelhető a színpadi eseménysor, bizalmasként, alig hallhatóként rajzolva meg az emberlétet, s ez a mozdulatokban túl drámaivá válik.

@Chen Wei Lee

A történettelenség a klasszikus színházi drámán kívülre mutat. A minőségek csak annyiban modellálódnak, amennyiben egy lassabb betét intimebb helyzetre utal, míg párjaként a lélek egy revüszerű betét gépies táncában veszik ki. Így ennek a darabnak nincs iránya, inkább jelene, s ez a jelen a jelentésszerűség szélén táncol.
(2019. január 16.)

Gyöngyösi Hunor

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: