2019. február 12. 15:56

…az életünk, főleg akkor, ha nincs is elképzelésünk arról, hogy mihez is kezdjünk vele, miképp is “tekerjük fel-le”. Székely Csaba 10 című drámája a Radnóti Színházban, Sebestyén Aba rendezésében ezt az összekuszálódott felfejthetetlenséget állította közénk, ezt, melyben sem törvény, sem belső norma nem tesz rendet. Az egymást átszövő, átfedő történetszálak bravúrosan, krimibe illően, örvénylően gabalyodnak – olykor már didaktikusan is, – akárcsak belső, külső tartás nélküli életünk, amelybe már bele sem rendülünk.
Bár lehet, hogy azt sem tudjuk, érezzük már, hogy mit is jelent belerendülni, az életünket belső, külső zsinórmértékek mentén élni. Csak ülünk egymás mellett, mint a várótermi székeken, és várjuk azt, ami elkövetkezik, azt, amiben élünk. Plexi üvegfal előtt tíz szék, rajta tíz színész (díszlet: Bartha József), felettük kivetítők, rajtuk az épp soron következő passzus a Tízparancsolatból. Egyszerre steril és e lecsupaszítottságában az érdemi történésekre fókuszáló ez a tér, melyben az a kortárs magyar dráma meg szeretni szólalni arról, amire képtelenek vagyunk: élni. Együtt, egymással, egymás mellett. Ez a steril lecsupaszítottság óhatatlanul didaktikussá is lesz igen hamar, hisz az épp soron lévő parancsolat kapcsán mindig a soron következő színész áll fel székéről, és kezd mesélésbe.

@Szokodi Bea

És ez a mesélés már színház, történet, cselekvés, konfliktus. Vilmányi Benett nevelő intézetbe adott vallásos kamasza, akihez épp “betoppan” végstádiumban lévő, agydaganatával viaskodó anyja, Tóth Ildikó, hogy menedékre leljen korábban magától eldobott fiánál. Annál, aki a vallásos meggyőződését félretéve az autószerelő kollégájával (László Zsolt) nekiáll nyerőautomatákkal játszani – anyja tízmilliós műtétjére pénzt gyűjtendő.
Vilmányi Benett kamaszos, lelkesedő naivsággal feledkezik bele az egyre jövedelmezőbb játékba, lelkesedésében a gyermeki hit és a ragaszkodni akarás viaskodik a pénz kézzelfogható egzisztenciájával – “Én a te Istened vagyok, ne legyenek idegen isteneid…”

Más isteneid se legyenek…- és ahogy Pál András elnézzük, aki arcának minden részét plasztikáztatni akarja, elfog önként a lelkiismeret-furdalás, az automatikus önkontroll, mert zsigerileg bevillan a megfelelni akarás a számtalan körülöttünk élő kis istennek. Pál András figurájából nem a hiúság, hanem a külseje miatti megvetettséget legyőzni akaró kisember csillapíthatatlan kapaszkodása süt át – önkéntelen és kordába tarthatatlan, mint mindannyiunké.

@Szokodi Bea

Mert itt, ebben a darabban nem a jó és a rossz dilemmája zajlik, hanem a fékeit vesztett sodródásé, kibillentettségé, ahol két fiatal (Martinovics Dorina, Márfi Márk e.h.) szerelme szükségképpen csúszik a strici és kitartottja viszonyába – züllés, leginkább lelki, amelyik nem ismer mértéket, és amely a legkevésbé sem szokott félúton megállni. Játékuk a gyermeki nyitottságból szánkázik villámsebesen a hús-vér haszonelvűség minden romantikától mentes praktikusságáig.

Tenyérbemászó ezt így látni nemcsak vizuálisan, hanem lelkileg is, és minderre még rá is segít egy kézi videokamera, mellyel a szereplők hol egymást, hol önmagukat veszik, megjelenítve ezeket az élőképeket a kijelzők valamelyikén. Sebestyén Aba olvasatában ez a 10 a mindennapiságunk előadása, a kegyes-kegyetlen drámáinké, amelyek nem tűnnek a beléjük fásultságunk okán többnek, fajsúlyosabbnak, mint akár egy orrfújás. Holott minden látszólagos “rutinszerűségük” ellenére, mozzanatról mozzanatra beléjük torzulunk, pont úgy, ahogy a mozgókép is kimerevedő állóképpé lesz rendre a kivetítőkön – beletorzulunk saját, önmagunk sújtotta, belső rendek nélküli rendezetlenségünkbe.

@Szokodi Bea

Ahogy Schneider Zoltán plasztikai sebésze is, aki egyik házasságát köti a másik után, a teológusból lett szépséggyógyász, ki mindig gyerek után vágyik, pedig első házasságából való két gyerekét a lélegzés természetességével hagyta válása után  magára. Figurájának megteremtettségében ott az esetlen, eszközeit kereső és nem találó akarat, igyekvés, mely aztán ennél többre nem is képes – az odúja bejáratát lázasan kutató kicsi- és nagy egér ő, kinek esetlen keresgélésében magunkra ismerünk.

Tóth Ildikó, a X. parancsolat anyája a „Ne kívándok” között őrlődő, megértést, boldogságot kereső művésznő. Talán ő a saját lehetetlen életének kérdésein  a legintenzívebben elgondolkodó szereplő a tíz közül. Mintegy keretezi a darabot az agydaganatos történetével. Rajzol, fest ezekre a plexi falakra, mintha önnön lefelé nehézkedését akarná ellensúlyozni általa. Kitörni abból, amibe saját magunkat a belső, külső normák nélkül való életünkkel belekormányoztuk.

@Szokodi Bea

Abba a ködös, mindig más fénnyel világított, füstgéppel keltett színpadi valóság életbe, amelyet ez a rendezés letisztultan, elemi erővel, keresetlen drámaisággal képes megmutatni – melyben persze elmarad az a klasszikusnak mondott drámai megrendülés. A Cári Tibor által szerzett, a kontemplációt, belerévülést  modern archaikussággal segítő zene Rozs Tamás és Wágner-Puskás Péter tolmácsolásában mégis elegánsan bravúros előszobája annak a megrendülésnek, ami manapság a hétköznapjainkban  elmarad. Így lesz Székely Csaba 10-e egészen kortárs, modern drámájává a külső, belső “rendek” nélküli életünknek. Kigabalyíthatatlan élet-gombolyaggá, melynek a felfejtéséhez, megfejtéséhez és megoldásához a bennünk és felettünk lakozó, normát adó Istenhez lehet csak kiáltani.
(2019. február 6.)

Csatádi Gábor