…míg megjön a magasba repítő fuvallat

2019. február 19. 14:56

…addig is kell csinálni valamit, sőt, addig is meg kell élni valamiből. Főleg, ha az ember lánya színésznőből van – mert manapság minden bokorban terem egy színész, ám nem minden bokorban terem mellé alkalmas munka is, ha csak egy call centeres foglalkozás nem nevezhető annak.  A Spáh Dávid rendezte Call Girl a Mozsár Műhelyben épp egy efféle nem kifejezetten színésznek dukáló álom munkahelyet jelenít meg egy monodrámányi időre, Mészáros Piroska lényének, belső energiáinak robbanó bombáitól parádésan és igényesen – nézni és élvezni ezt a játékot egyaránt ritkaság számba menő hihetetlenség.
Hihetetlenül jó és groteszk, illetve hihetetlenül briliáns, ahogy Mészáros Piroska ebben a multinacionális környezetben csetelve-botolva, önmagát adva színészként, emberként létezik. Már pedig itt, egy efféle multinál nem könnyű lenni, létezni, főleg, ha a Színház- és Filmművészeti Egyetemen csak ahhoz kapsz képzést,  hogy színész legyél – vagy semmi. És ez az a semmi – azaz minden,– amit Mészáros Piroska azon az állásinterjún, ott, annál a multinál bevet,- mert hát a számlákat fizetni kell akkor is, ha a színész felkérésekből kifogy az ember, hisz a megcsörrenő telefonok munkát ígérő hívásaira várás nem termel bevételt, mint ismeretes – igazán nem semmi. Spáh Dávid rendezésében ez a Mészáros Piroskára koreografált egyszemélyes monodráma olyan könnyed eleganciával, sziporkázó magabiztossággal alakít mindent a játszó köré, hogy ettől ez az egyszemélyes darab, mint győzelmi tűzijáték kel életre.

Holott ez “csak” egy taposómalmos munka-hodály, ahol egy légtérben megszámlálhatatlan számú ember ül, fején fülhallgatóval, és telefonos segítséget nyújt német, angol, spanyol nyelven – fiataloknak ideális, hosszabb-rövidebb időre magába szippantó munkahely. A vetített háttéren ajkuktól lefelé látható felettesek, kollégák arctalan közege veszi körül színészünket lehengerlő munkatempóval, a közönyös rutin evidenciájával (videó: Nemes Oresztész, Nemes Fruzsina, Spáh Károly, Gerzson Sára).

A profizmus  ütemet diktáló ritmusában peregnek a pöttöm színpad hátterének kivetítőjén a képek, mégsem lesz filmes hatása ennek az egésznek. Háttér ez inkább, a multik embertelen útvesztőjének “háttere”, amelyben  minden és mindenki elveszetten bolyong, maga az arctalan emberléptékűség – mert a rendezés az efféle háttérrel nem kiegészíteni kíván, hanem még tovább hangsúlyozni azt, ami Mészáros Piroska temperamentumában már eleve benne rejlik.

És ez a vulkánszerű intenzitás a titka ennek a Call Girlnek, amitől hol hüledezünk, hol a hasunkat fogjuk, vagy épp egyszerre, együttesen mindkettőt. Mészáros Piroska fülhallgatós, partra vetett halként való “vergődése” csak addig tart e közegben, míg gondolkodik és mereng – hisz egy call center nem az értelmiségi művészlét törzshelye.

Ám minden más téren színésznőnk verhetetlen. Verhetetlen nem csupán a ritmust felvevő munkateljesítményében, hanem eme teljesítés közbeni helytállásban. Szenvedélyes tehetségével valósággal a „sokadikon” mutatja meg nekünk a call centerben eltöltött kilenc hónapját, úgy, hogy abból mindent megértünk, megélünk. Zombivá válunk, személytelen fogaskerekekké, és mindez még csak fel sem tűnne…

Fel sem tűnne, ha mindezt nem Mészáros Piroska vezényelné le előttünk: tűzrőlpattant lényében ott vibrál a megfelelni, mégis emberléptékűnek maradni igyekezete. Az a fajta, melyben egyszerre pulzál a kapcsolatteremtés és az életmentő jelleggel magunkat is elszórakoztatni vágyás küzdelmes igyekezete. Persze az már csak Mészáros Piroska vulkánszerű tehetségének tudható be, hogy ebből a küzdelmes igyekezetből mi már csak a színészi karakterteremtés fokozatait megjárt “végterméket” látjuk, és ez a végtermék szerényen szólva is zseniális. Zseniális, mert végtelenül felszabadult és határtalanul önmaga ebben a játékban. Persze, hisz önmagát játssza – ám minden ellenkező híreszteléssel szemben: ez a legnehezebb.

A Mészáros Piroska és Boronkay Soma által közösen írt darab dialógusai élnek igazán, a kerettörténet kicsit sablonosan döcög, ezt nehéz megtölteniük Mészáros Piroska kirobbanó önmagával, ám olyan gördülékenyen csúszunk egyikből a másikba, hogy mindez csak alig észrevehető.

És pont az, ami nagyon   észrevehető, az lesz, ami aztán megkoronázza, a maga teljességéhez juttatja a rendezést és Mészáros Piroska játékát is: gépfegyverrel, holmi magányos igazságosztóként,  elszabadult hajóágyúként kezd közlekedni a munkahelyén. Mészáros Piroska elborult elméjű, sorozatlövővel futkorászó Rambója mindent visz! Hasunkat és lelkünket fogjuk, ahogy túszokat szedve Kossuth-, Jászai-díjat, fix kőszínházi állást követel magának.
Mert félreértés ne essék: ez a Call Girl úgy egyszemélyes monodráma-show, hogy közben egy egész színházi szakma #metoo-kampánya is benne lüktet és forr kőszínházi és független társulati létestül – szemben egy arctalanná váló, elidegenedett világgal. Igazi monodráma-show-segélykiáltás- és valódi kortünet ez Mészáros Piroskától, amit nehezen lehet feledni, és ez ebben a konstelláció párosításban kifejezetten hasznos – gépfegyveres nyomatékosításon innen és túl, mert a humor a leggyilkosabb és a leghatásosabb fegyver.
(2019. február 14.)

Csatádi Gábor