"A zene mindig is része volt az életemnek"

2019. március 7. 15:29

A Zsidó Művészet Napok keretében hallhatjuk majd Kováts Kriszta új dalait Zenemozi című koncertjén – e dalok szövegeit Fábri Péter, zenéjüket pedig László Attila jegyzi. Kováts Krisztával beszélgettünk némafilmekről, egy-egy film meghatározó hangulatáról, a zene szerepéről, a zenés színházi műfaj „lenézettségéről”, a Rock Színház műfajteremtéséről és a Zenemozi dalairól…

Mennyire kedveled a némafilmeket?

Nagyon szeretem őket, láttam az összes Chaplint és majdnem mindegyik Buster Keaton filmet, emlékszem a Metropolisra, ami egy egészestés némafilm volt. Izgalmas ez a fekete-fehér világa ezeknek a filmeknek, és az, hogy a némafilmekben kicsit minden eltúlzott, felnagyított, helyettesítendő a szavakat. Chaplin filmjei még ma is hihetetlenül modernek, megunhatatlanok, úgy zseniálisak, ahogy vannak!

A zene mindig is része volt az életemnek, a Rádió Gyerekkórusába jártam, úgy emlékszem magamra, mint aki mindig énekel, talán előbb kezdtem el énekelni, mint beszélni… Tanultam zongorázni, énekelni, és gyakorlatilag nem is tudtam eldönteni, hogy karvezető legyek vagy színész.

A némafilmekben a zene, a zongorakíséret iszonyatosan nagy szerephez jut…

A film már önmagában is egy igazi legenda, álomvilág, amihez a zongorista élő hangszeres kísérete újabb csodát tesz hozzá. A film, a legfiatalabb művészeti ágként az elmúlt száz éve során olyan nagy, mára már legendás alkotásokat tudhat magáénak, amelyeknek szintén meg- van a maguk, csak rájuk jellemző hangulatuk, világuk. A Zenemozi koncert dalai ezen nagy filmtoposzok hangulatának szeretnének emléket állítani. Ezek a dalok többnyire úgy születtek, hogy először a szövegük volt meg, amihez később Attila írt zenét, volt, mikor fordítva született: a már meglévő dallamhoz írt Fábri Péter szöveget. Számomra érdekes megfigyelni, hogy egy-egy dal hogyan vajúdik, hogyan nyeri el a “végleges” formáját.

Vannak kedvenc filmzenéid?

Morricone vagy Nino Rota filmzenéi elképesztőek! Chaplin, Woody Allen például nemcsak játszották és rendezték a filmjeiket, hanem a zenéjüket is maguk írták – lesz például egy Woody Allen-dal is.

@Szokodi Bea

Annak idején a színészeted mellé hogyan sorakozott fel a zene, az éneklés?

A zene mindig is része volt az életemnek, a Rádió Gyerekkórusába jártam, úgy emlékszem magamra, mint aki mindig énekel, talán előbb kezdtem el énekelni, mint beszélni… Tanultam zongorázni, énekelni, és gyakorlatilag nem is tudtam eldönteni, hogy karvezető legyek vagy színész. Mivel abban az időben nem lehetett egyszerre két művészeti intézménybe jelentkezni, ezért feldobtam egy érmét, hogy hová jelentkezzem előbb. A színművészetire mentem elsőnek, mert az jött ki a sorshúzásomon – ahová egyből fel is vettek.

Zenés vagy prózai osztályba mentél?

Prózaiba, Horvai Jenő és Kapás Dezső osztályába, mert a zenés képzés akkor még csak hároméves volt, és valamiért akkor még a zenés színészképzés lenézettnek számított. Nem is éreztem, hogy zenés osztályba kellene mennem, hisz addigra már jól képzett zenész voltam, és a főiskolán ki sem derült rólam, hogy én jól énekelek. Aztán az egyik nyári játékon összetalálkoztam Gyulán Várhegyi Terézzel és Miklós Tiborral, aki az időtájt rettenetesen meg akarta csinálni az Evitát. Én nagy bátran mondtam neki, hogy el tudom énekelni – megkaptam tőle az anyagot, és végigénekeltem neki angolul az egészet – mire ő: “na jó, akkor meg van az Evitánk!” Majd az Evitán felbuzdulva Várkonyi Mátyás, Miklós Tibor – és valamilyen értelemben én is – elkezdtünk szervezni egy csapatot, és ebből lett a Rock Színház, ami egy őrületes szerelem volt! Sok jó és szép szerep volt ebben a színházban, mégis az elején nem igazán fogadtak el minket.

Próbáltunk olyan filmeket, színészeket, karaktereket keresni, akik valószínűleg mindenkinek jelentenek valamit, ahogy akár Garas Dezső, mint mosodás vagy a “Kell egy csapat!” is olyan emblematikus mondata, amit egy dalban meg lehet idézni. Amelyeket ha meghallasz, akkor ráismersz egy film élményére, mint egy aha-élményre.

Vajon miért? Az akkori szakma lenézte ezt a műfajt?

Tulajdonképpen igen. Aztán ’83-ban jött a Macskák, ami óriási siker lett, ez volt talán az “áttörés”. Persze voltak jó, legendás zenés előadások akkor is azért, például az Operett Színházban a La Mancha lovagja, vagy a mai Thália Színházban működő Petőfi Színházban a Szinetár Miklós rendezte Egy szerelem három éjszakája. Mégis akkoriban a zene a színházban nem volt alapvető szempont, nálunk viszont a Rock Színházban a zenét, az éneklést nemcsak jól, hanem professzionálisan kellett csinálni. Nálunk nem lehetett csak úgy valahogy elénekelgetni a szerepeket, illetve az első perctől fontos volt, hogy a színész csak akkor kaphatott fizetést a Rock Színházban, ha járt képzésre, balettra, dzsesszbalettra… Sokat járt külföldre előadásokat nézni a társulat, hogy ezáltal is folyamatosan képezhessük magunkat.

@Szokodi Bea

A Rock Színház akkoriban a zenés színház fogalmát újradefiniálta?

Mindenképp, hisz akkoriban nem játszottak nálunk rockoperákat például. Addig elképzelhetetlennek tűnt, hogy rockzenészek játsszanak színházban, mint nálunk akár Sasvári Sándor vagy Makrai Pál, akik aztán ugyanúgy jártak balettórára, mint a többiek. Ma már, a mai pályakezdőknél természetes, hogy táncolni, énekelni és játszani is jól tudjanak egyszerre, de akkoriban ez még egyáltalán nem volt elvárás. Pedig ezt a műfajt akkor lehet jól csinálni, ha mind színészileg, mind ének- és tánctudásban maximálisat nyújtasz – másként nem működik. Persze a zenés műfaj a mai napig kicsit “lenézett” valami, pedig egy jól végigjátszott produkció vagy főszerep – azt végigjátszani, végigtáncolni és énekelni – az igenis teljes egészében igénybe veszi az ember és nagy szakmai tudást igényel!

Mit jelent számodra a Zenemozi koncert dalait énekelni?

Ezek a dalok megidéznek filmlegendákat (pl. Merylin Monroe vagy Fellini) és filmműfajokat is (pl. némafilm vagy road movie), de arra törekszünk mégis, hogy önmagukban, “lábjegyzet” nélkül is képesek legyenek megállni a helyüket, és hallgathatók, élvezhetők lehessenek. Elképesztően hálás vagyok Vadas Verának, aki minden évben meghív a Zsidó Művészeti Napokra, és felkér, hogy mindig találjak ki valami újat! Próbáltunk olyan filmeket, színészeket, karaktereket keresni, akik valószínűleg mindenkinek jelentenek valamit, ahogy akár Garas Dezső, mint mosodás vagy a “Kell egy csapat!” is olyan emblematikus mondata, amit egy dalban meg lehet idézni. Amelyeket ha meghallasz, akkor ráismersz egy film élményére, mint egy aha-élményre. Persze a mai fiatal nemzedék ismeretanyaga annyira rétegzett, mégis reménykedünk benne, hogy van egy bizonyos közös alap a filmekkel kapcsolatban mindannyiunkban. És így meg tudjuk idézni a rendezőket, színészeket, a díszleteket, a nézőket: a mozi álomvilágát.