Home / Megnéztük / Jó embert, nem ingyenélőket keresnénk
Jó embert, nem ingyenélőket keresnénk

Jó embert, nem ingyenélőket keresnénk

2019. március 11. 18:05

…mert az előbbi ritka kincs, az utóbbiból viszont Dunát lehet rekeszteni. Ez a radikális mennyiség- és minőségbeli eltérés élteti a drámát és a mindennapjainkat. Béres Attila a Miskolci Nemzeti Színház Kamaraszínpadára rendezte Bertold Brecht-Paul Dessau Jó embert keresünk!-jét kortalan egyetemességgel – és bár  nem hemzseg az előadás az újító rendezői ötletektől, itt és most magunkra vonatkoztatható értelmezésektől –  ez a brechti zenés példázat mégis képes önmagában is a maga irritálni kész világát egészen közelivé tenni.

Azt az irritáló világot, amelyben benne élünk, közel van hozzánk, mint a bőrünk, ezért az irritálóan visszataszító, viselhetetlenül embertelen volta köznapian megszokottá lett számunka. Hatalmas csövekkel, mint tartógerendákkal keretezett világ ez (díszlet: Czigler Balázs), egy szecsuánnyi senkiföldje, mindenki lakta hely, ahol perifériára szorult mellőzöttként, biciklijére szerelt műanyag ballonból árulja a vizet Vang vízárusként Varga Zoltán, kerengve, téblábolva ebben az elhagyatottságban, ahol mindenki csak jön-megy, próbál megélni.

@Éder Vera

Béres Attila mintha magától érthetődőségként kezelné e tényt: a mai kor embereinek mindegyike Szecsuánban lakik, ha tud róla, ha nem. Ez a fajta evidenciaként kezelés magától érthetővé teszi önkéntelenül is szecsuániságunkat. A kiszolgáltatottságot, a mellőzöttséget, a félelmek között élésünket, bizalmatlanságunkat, azt az elvárásunkat, hogy nekünk adjanak, ám mi senkinek semmit nem adunk – abnormális is lenne itt tőlünk ilyet várni.

Pedig épp efféle helyekre érkezik, ereszkedik le a három főisten (Papp Endre, Bodoky Márk, Feczesin Kristóf), egy szál, testszínű fecskében, csillogóra vikszolt fekete bakancsban, hogy keressen jó embereket és szállást éjszakára. Mert ez a mi mindannyiunk Szecsuánja már eleve olyan, hogy aki itt három idegennek, megvilágosodott ismeretlennek bizalmas nyíltsággal szállást ad, az nem is lehet más, csak jó. Ide jutottunk, így kapcsolódik fel ránk a nézőtéri fény, hogy nem akad senki, aki három ismeretlennek, főistennek szállást adna.

Az előadás példaértékűen mondja fel a brechti elidegenítési effektus leckéjét a hagyományokhoz hűen, de a Kamaraszínház nézőterén ez még mindig, egy évszázadnyi távolból is újszerűnek hat. Ennek a rendezésnek nem is az elidegenítés klasszikus alkalmazásában van a “kuriózuma”, hanem az abnormálisnak és az irritálóan bántónak a köznapiként való kezelésében.

Csupán a prostituált Sen Te (Láng Annamária) ad szállást, elküldve az aznapi bevételt jelentő kuncsaftját.  Távozóban a három isten csinos kis összeggel hálálja meg ezt, és ezen összeggel egyben próbára is teszik: tud-e élni ezzel a hirtelen jött “lehetőséggel”, meg tud-e maradni nyitott, gyermekien odaforduló jóságában?

@Éder Vera

Láng Annamária félénk bátortalanságában is gyengéd, segíteni akaró naiv prostija, mint fáklya a viharban, egy- maga képes dacolni a szecsuánnyi kiábrándultsággal, ami nézőterestül, színpadostul, összes szereplőstül mind mi vagyunk. Mint hatalmas, két térfelű játékpálya, olyan ez a darab: egyik felén Sen Te, a másikon pedig mindenki más.

És ebből a mindenki másból van itt bőven – Sen Te frissen vásárolt dohányboltját ellepik a rokonok, Ma Fu-ék, Sin, az özvegyasszony (Szerbik Bernadett) és a  Sen Te kegyeire éhező Su Fu, a borbély (Keresztes Sándor) és a Sen Te szívére, vagyonára áhítozó pilóta, Szun (Harsányi Attila). Ki szállást, ki fazéknyi rizst, kölcsönt, vagy épp a lopott dohányárujának elrejtését kéri, várja Sen Tetől. Ez rossz lenne? Erkölcsileg törvénybe ütköző?

Nem. Ám irritálóan ingyenélő, karba tett kézzel csodát, megváltást váró mindenképp. Lehetséges viszont, hogy ez itt Szecsuánban (is) magától érthetődő normalitás. Ennek a sok-sok rokonnak, sógornak-komának az összehangolt, szűnni nem akaró “offenzívája” az előadás eszenciája. Szemközt csupán Sen Te könnyen kiforgatható, lenyúlható ártatlan tisztasága áll. Mindaddig, míg fel nem tűnik az ismeretlen, kérlelhetetlenül racionális bácsikája, Sui Ta (Láng Annamária).

@Éder Vera

Láng Annamária rekedtesen recsegő, elmélyített hangú Sui Ta-jából sugárzik az ingyenélőkön felülkerekedni akaró, őket megleckéztetni vágyó, hülyére nem vehető eszesség. Tiszta feketébe öltöztetett bajszos hajthatatlansága reményt ad – reményt, az eszes, magát érzelmileg megzsarolni nem hagyó életképességre, amely nem a jóság ellentéte, hanem a baleknak magát nézni nem hagyó értelem-érzelem egyensúlya.

Mert szerelmi kizsákmányolásokon, kihasználásokon, a másikat baleknak nézni akaró próbálkozásokon túl ebben a brechti zenés példázatban – ahol a zene jól eltalált merész progresszivitással a rendezés “biztonságosra vett” olvasatát is jótékonyan beelőzi professzionális módon – mégis mi tétetünk mérlegre, minden ingyenélő, bűnbakot kereső, mást hibáztató élhetetlenségünkkel együtt. Mérlegre “állít” Láng Annamari tekintete, mely elől a sablonos mentegetőzéseink mögé bújni nem tudunk. Mert nem ingyenélőkké, hanem jókká,  félelem nélkül adni képes jókká kell válnunk. Ha még képesek vagyunk erre Szecsuánban….

(2019. február 26., Miskolc)

Csatádi Gábor

@Éder Vera

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: