Home / A függöny mögött / Interjúk / “… mégis annyi minden rímel benne a körülöttünk zajló életre!” – interjú
“… mégis annyi minden rímel benne a körülöttünk zajló életre!” – interjú

“… mégis annyi minden rímel benne a körülöttünk zajló életre!” – interjú

2019. március 12. 14:07

Harold Pinter A gondnok című darabját február végén mutatták be a Radnóti Színházban Alföldi Róbert rendezésében. A darab Astonjával, László Zsolttal beszélgettünk függőségekről, a darabbéli három férfi közt lévő viszonyról, értelmezési síkokról, a bennünket körbevevő “semmi tudatról”, a színészcentrikus darabokról és a “semmi” mondanivalójáról…

  • Azokat a helyzeteket hogyan tudod kezelni, amikor függened kell valamitől, valakitől?
  • Igazából már gyerekkoromtól ilyen helyzetek között szocializálódtam. Ahogy a színházi szakma is erről szól – ez benne a jó és egyben a rossz is, – hogy mindig egymástól függünk. Néha ez kicsit olyan is mint a börtön, ahová mint megannyi skatulyába  be vagy zárva, és kicsit el is veszted miatta az önálló akaratodat. Évad végén mindig furcsán is érzem magam, mert hirtelen azt kezdhetnék az időmmel, amit én szeretnék, de olyankor jön az, hogy mit is szeretnék csinálni a felszabadult időmmel? Egy-két hét beletelik, mire olyankor megszokod ezt állapotot. Hisz évad közben abszolút mások mondják meg, hogy mit csinálj… Ezt meg lehet-e szokni? Néha lázadozom ellene, de nincs rá igazán jó receptem. Nem vagyok munkamániás, mint Alföldi Robi vagy Zsótér, vagy épp Stohl, akik ebben a hajtásban érzik elemükben magukat…Nekem azért szükségem van csendekre, amikor összegezni tudom azokat a hajszás heteket, hogy mi is történt egy-egy próbafolyamat során.

Ritkán futok bele az ilyen munkákba! Éreztük is már az olvasópróbán, hogy ez a színdarab, illetve az épp adott esti előadás tényleg azon fog majd múlni, hogy milyen lesz annak  a három színésznek a játéka.

  • Pinter A gondnok című darabjában is a szabadság és a függés kérdése kerül előtérbe, nem?
  • Erről a darabról az én olvasatom kicsit más, mint a Robié: ez a mi gyerekkori házunk, ahol a két testvér az anyjuk halála után tovább él. Bátyja és öccse, ahol a nagyobbik fiú talán még autista is vagy aspergeres – nyilvánvalóan Mick nem az, és a nagyobbik fiúnak kell gondoskodni róla, ami hol jobban sikerül, hol kevésbé. Teli van ez a viszony hullámhegyekkel és -völgyekkel… Robi szerint nem is testvérei egymásnak!
  • …de semmi esetre sem arról van szó, hogy hirtelen beszabadultunk egy hatalmas kéróba, és akkor most gyorsan kezdjünk is vele valamit!- ha jól értelek…
  • A fejemben úgy áll össze ez a történet, hogy ez a ház az, amelyben gyerekként is éltek, és most, az anyjuk halála után ketten maradtak benne. És ekkor válik nyilvánvalóvá, hogy bár eltérő okok miatt, de mindketten totál alkalmatlanok az életre. Volt is nekem egy hasonló barátom, akinek a testvére eléggé autista módon élt, persze aztán betagozódott a társadalomba,  ők mégis mindketten ugyanolyan bolondok voltak, mint Aston és Mick

@Szokodi Bea

  • Astont segíti, vagy inkább hátráltatja a saját “autizmusa”?
  • Ő remekül elvan a saját világában, kéthetente felhoz magával valakit, ami kiüti rendre a testvérénél a biztosítékot, ám aztán egy idő után rájön, hogy nem tud senkivel együtt élni. Davies épp egy ilyen stáció, ő az x. ember, akit felhozott ide magával….- ez Astonnél egy folytonosan ismétlődő processzus.

Minden reggel, mikor Robival elkezdtük a próbát, akkor megkérdeztük tőle: “na, tudod-e már, hogy miről szól a darab?” Egy idő után ez már közöttünk aztán szándékos ugratásba ment át. Ez onnantól kezdve lesz fontos egy színész számára, mikortól beülnek az előadásra a nézők. Vajon fogja-e őket idegesíteni az, hogy a végén gondolkozniuk kellene majd valamin, amiről mi se tudunk igazán semmi konkrétabbat.

  • Vajon miért lehet fontos neki ez a “mindig fölrángatok magammal valakit” helyzet?
  • Ezen igazából nem gondolkodtam még, inkább azon töprengtem, hogy Daviest miért hozza magával? Valószínűleg azért, mert tetszik neki, ahogy Davies beszél! Arra az önmagára emlékezteti, akinek annak idején szintén be nem állt a szája, mert sokat szeretett beszélni – közben azért mégiscsak rájött, hogy jobban érzi magát egyedül.
  • A gondnok tipikusan az a darab, amelyben a színészi játék intenzitása, ereje adja igazából az előadás gerincét: hogyan hat rád az ilyen abszolút színészcentrikus munka?
  • Ritkán futok bele az ilyen munkákba! Éreztük is már az olvasópróbán, hogy ez a színdarab, illetve az épp adott esti előadás tényleg azon fog majd múlni, hogy milyen lesz annak  a három színésznek a játéka. Közben pedig mégis nagyon fontos, hogy egy negyedik ember, a rendező által rá tudjunk látni kívülről magunkra. Egyébként is, én már a főiskola alatt leszoktam arról, hogy a kollégáimat instruáljam! Robi “negyedik szemként” elengedhetetlenül sokat segített, mindamellett ez most neki is nóvum volt, mert eddig még ő sem rendezett darabot, amelyben ennyire kevés szereplő van! A legnagyobb bajunk mégiscsak az volt hármunknak, akik fenn állunk a színpadon, hogy az utolsó pillanatig sem tudtuk, hogy valójában miről is szól ez a darab! Az esetek 99,9 százalékában van valamiféle előzetes tudásod, és amikor belebújsz egy szereplőbe, akkor egy értéket, ügyet képviselsz általa.

@Szokodi Bea

  • Mintha három monodráma lenne egymás mellé montírozva A gondnokban…
  • Igen, kicsit Samuel Beckett Godot-ra várva, van benne egy kis Martin McDonaugh – el sem lehet képzelni, hogy ne inspirálódott volna ő is ebből a pintéri nyelvezetből. Az emberek nagyon megszokták, hogy moziba, színházba egy történet miatt ülnek be nézőként, hogy azt a történetet A-tól Z-ig végignézzék. És ezt, ilyet itt nem kapnak! Bárhol be lehetne fejezni ezt a történetet, és mégsem hatna befejezetlenként.
  • Persze van egy fajta kvázi történet: egymás belső világának sztorijai, nem?
  • Három speciálisan nem normális emberről van szó a darabban: két terhelt személyiségről és egy hajléktalanról, mégis annyi minden rímel benne a körülöttünk zajló életre: ahogy elbeszélünk egymás mellett, ahogy nem halljuk meg egymást…- ezért aztán nagyon sok érzelmi rezdüléséhez nagyon könnyen lehet csatlakozni, hisz ez a darab egy esszenciális írásként is értelmezhető az emberi lét minőségéről, milyenségéről. Színészileg ebben az előadásban az óriási teher a Daviest játszó Schneider Zolira hárul, hisz ő gyakorlatilag folyamatosan jelen van a színpadon az előadás kezdetétől a végéig, és az adott esti előadás “sikerültsége” nagy mértékben függ attól, hogy mennyire sikerül felszabadultan megmásznia azt a hatalmas hegyet épp, aminek este hét óra tíz perckor még csak a lábánál tart.

A fejemben úgy áll össze ez a történet, hogy ez a ház az, amelyben gyerekként is éltek, és most, az anyjuk halála után ketten maradtak benne. És ekkor válik nyilvánvalóvá, hogy bár eltérő okok miatt, de mindketten totál alkalmatlanok az életre. Volt is nekem egy hasonló barátom, akinek a testvére eléggé autista módon élt, persze aztán betagozódott a társadalomba,  ők mégis mindketten ugyanolyan bolondok voltak, mint Aston és Mick

  • Milyen játszani ezt az előadás lényegét jelentő “sehonnan sehová”-t, ezt a semmi tudatállapotot?
  • Ez egy kicsit zavaró, finoman fogalmazva… Minden reggel, mikor Robival elkezdtük a próbát, akkor megkérdeztük tőle: “na, tudod-e már, hogy miről szól a darab?” Egy idő után ez már közöttünk aztán szándékos ugratásba ment át. Ez onnantól kezdve lesz fontos egy színész számára, mikortól beülnek az előadásra a nézők. Vajon fogja-e őket idegesíteni az, hogy a végén gondolkozniuk kellene majd valamin, amiről mi se tudunk igazán semmi konkrétabbat.
  • A “gondolni róla valamit”-ről jut eszembe: mi az, amit pár előadás után te gondolsz erről a darabról?
  • A legőszintébben szólva: semmit! Már az olvasópróba után is úgy álltunk föl, hogy mi a csoda akar is ez lenni? És ez az érzésünk egész a bemutatóig meg is maradt. De azt hiszem, hogy ez is egy olyan előadás, ami csak jóval a tapsrend után kezd el válaszokat eredményezni a nézőjében, ezért talán nem is olyan nagy hátrány az, ha hirtelenjében nem jut semmi konkrét az eszünkbe, azt hiszem.

Csatádi Gábor

@Szokodi Bea

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: