Home / Megnéztük / Kívülről nem rohad semmi…
Kívülről nem rohad semmi…

Kívülről nem rohad semmi…

2019. március 14. 14:05

…legfeljebb a rozsda üt ki rajta. Ezt a rozsdát szemlélni viszont olykor fájdalmas gyönyörűség…- felismerni benne magunkat, és azt, amiben élünk, ami ugyan kívülről nem rohad, ám a rozsda már pompázatosan virít rajta. Fejes Endre Rozsdatemetőjét Máté Gábor gondolta tovább a Katona József Színház Nagyszínpadán Rozsdatemető 2.0-ként – besorolhatatlan és megfoghatatlan, izgalmasan gyönyörű kísérlet arról, ami egy család száz évén keresztül mindannyiunk élete. Irodalom és színház nagy gonddal, aprólékos odaadással szőtt színészi, rendezői szövete – ami egyben olyan tarkán színes is, mint ez a magyar, emberi rozsdától  virágba borult, egy helyben toporgó életünk.

Egy talpalatnyi vagy legalábbis jól körülhatárolható helyen, a dobogóval megemelt színpadon, melynek egy téglatestnyi darabja le és fel mozgatva a Hábetler család ebédlőasztalává lesz, ennyi az a “grund”, ahol szó szerint és képletesen is élnek ők, és velük együtt mi is (díszlet: Cziegler Balázs). Jobb- és baloldalt, a színpadszélen deszkából összerótt fakos polcrendszer a lakás bútorzata gyanánt – minden szépia barnában fürdik itt, és Füzér Anni fehér-fekete ruháitól a szereplők  és az egész miliő mintha a rég megsárgult fényképek világából lépne elénk az első felvonásban.

©Szokodi Bea

Embert próbáló, figyelmes eleganciával megoldott, érzékenyen finom színpadi adaptációjában ez a Fejes Endre próza egyszerre lesz irodalmi értékű, a színpad három dimenziójában is működő drámává (dramaturg: Török Tamara), amelyben a műfaji keveredések egymásba karolva segítik, lendítik egyik jelenet-típust a másik után. Máté Gábor rendezésében egy időben látunk irodalmi léptékű, finoman cizellált tablót és kisreálban játszott, nyolckeres prolidrámát – e kettőt oly mesterien kiegyensúlyozva, a kellő pillanatokban egyiket-másikat hatalmassá nagyítva, hogy egyként okoz szellemi és vizuális gyönyörűséget e Fejes-darab.

Pedig az id.Hábetler János (Bezerédi Zoltán) és Pék Mária (Szirtes Ági) megismerkedésével induló családtörténet az ifj.Hábetler János (Vizi Dávid) narrálásában egy cseppet sem gyönyörökre okot adó. Nélkülözés, barakklakásban nyomorgás, néha az egy keresetből való tengődés magától érthetődő normalitásként áramlanak a színpadról – nehezen érzékelni a múlt századi és a mai Magyarország közti különbséget, holott a játék és a rendezés félre nem érthető módon érzékeltet egy múlt századi világot – ami minden stilizálás nélkül egy az egyben még ma is élő, lüktető valóság.

Szirtes Ági nyers dinamikussággal közénk loccsintott trágársága, alpári kardoskodása, Bezerédi Zoltán alamuszi csendessége (az egyetlen feleség- verést leszámítva)  pillanatok alatt begurítják a Nagyfuvaros utcai világot az V. kerületi “úri” Petőfi Sándor utcába. Szirtes Ági Pék Máriájának mocskos- szájúsága a védtelen kiszolgáltatottság fölötti tehetetlenségnek és a “kalapot viselni” igyekvésnek a folyton egymással csatázó elegye. E házmester mentalitás az önmagát kereső és azt meglelni képtelen személyiség jajkiáltása – minden veszedelmessége ellenére is csak egy pincsikutya ugatása: inkább szánjuk az erőtelen kiszolgáltatottságát, mintsem tartanánk tőle.

©Szokodi Bea

Mint ahogy az egész Hábetler családtól, vejestül egyszerre húzódnánk odébb, és szánnánk is őket mérhetetlenül, mert itt senki sem találja a maga családi boldogságát, pedig keresi erősen. Feleségekben, férjekben, szeretőkben, ám sem itt, sem ott nem leli. Vagy ha mégis, akkor elszakítják tőle – mint ahogy ifj. Hábetler Jánostól is a feleségét, Reich Katót (Mészáros Blanka) csecsemőstül – a csillagos házak, a koncentrációs tábor és a zsidótörvények – ami ellen nem tudnak, nem igazán akarnak tenni semmit.

Vizi Dávid ifj.Hábetler Jánosa narrálóként végigvezet ezen a száz esztendős családtörténeten – hisz ahol Fejes Endre befejezi a Rozsdatemetőjét, Tasnádi István onnan írja tovább egészen 2016-ig. Vizi Dávid grandiózus méretű szerepét hihetetlen utánpótlású intenzitással játssza – olyan teljesítmény ez egy pályakezdőtől, amit ritkán látni, és annál is inkább illik és jogos  emlegetni.

Az előadás huszonegy szereplős “családja” fáradhatatlanul éli, játssza, lakja be ezt a Hábetler-világot, ahol az esküvők és a születések ünnepi ritmusát a rántott hal és a túrós csusza pótolhatatlan ünnepi menüje diktálja. Mindegyikük a maga jelenetének gesztusokkal, csöndekkel, egymásra nézésekkel főszereplőjévé lesz, amelytől az egész előadás minden pesti, kispolgári mentalitásával együtt, vagy pont azért, fájdalmasan szép, részletgazdag tablóvá válik.

©Szokodi Bea

Ujlaki Dénes Küvecses Endréjének mindent a felszínen “szépen” átlátó éles eszűségétől Fullajtár Andrea nagytermészetű, mindig csak félig józan, a szöget a fején találó Csele Juliján át, Rujder Vivien egészen más világban élő, gondolkodó Hábetler Hajnalkájáig, avagy Elek Ferenc vég nélkül a másik és önmaga hasába lyukat beszélni tudó Seres Sándor párttitkárjáig – mind-mind keresetlen tükörtartói ennek a  Hábetler –“elveszettségnek”. Miközben persze ők maguk is azzal együtt süllyednek, pusztulnak, vesznek el. Hisz itt mindig más az apa, mint a “papír szerinti”, más, mert senki sem találja a helyét – máshogy, máshol akarván élni, csak épp azt nem tudva, hogy hogyan és hol.

És ha mindezt valaki, most itt épp ifj. Hábetler Jánosnak a sógora, Zentay György (Mészáros Béla) felemlegeti, akkor ezért az elkeseredés és a kitörni akarás táplálta ütés jár cserébe, amitől az hátraesik, koponyaalapi törést szenvedve meghal. Itt  végződik a Fejes-darab, amit aztán Tasnádi István folytat, egészen a máig írja tovább a Hábetler-krónikát, jelezve a rendezői szándékot: a Hábetler család rozsdatemetője újból és újból képes eltemetni önmagát – ez a család pedig – egész nemzetnyi méreteiben – mi magunk vagyunk.

Így a második felvonás már inkább  egy kortárs színházi előadás lett, szemben a Fejes-szöveg  első felvonásbeli irigylésre méltó irodalmi adaptációjával. És bár minden kulcsmotívum felbukkan a Hábetler család életéből, és folytonos visszacsatolások által a Fejes- és a Tasnádi-szöveg elismerésre messze okot adóan eggyé varródott, mégsem lett egységes ettől az előadás.

©Szokodi Bea

A két felvonás dramaturgiájának eltérése evidens, ám az már  kevésbé magyarázható ezzel az evidenciával, hogy míg a Fejes-szövegben a Hábetler család körül “történik” a huszadik századi magyar történelem, addig a második felvonásban a toposzként megidézett események – a ’68-as bevonulás, a bécsi vásárló turizmusunk, a 2006-os TV Székház ostrom egészen ifj. Hábetler Ferenc idősen tett ’56-os interjújáig – “maguk alá gyűrik” a család előtérben zajló történetét.

Amely persze most sem másmilyen, nem zajlik másképp, mint az ’56 előtti időben: zsigeri antiszemitizmus, helyét nem találó testi-lelki züllés. Persze ez messzebbről csak nehezen észrevehető, hisz semmi sem kívülről rohad. Csak rozsdállik, bár az sem szembeötlő, hisz már jó száz éve ez történik ebben a mi nemzetnyi Hábetler családunkban.

(2019. március 9.)

Csatádi Gábor

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: