Tomorrow Never Knows

2019. március 18. 12:49

„Kapcsold ki az elméd, pihenj, sodródj az áramlattal” – énekli John Lennon a Katona József Színház Kamrájában, persze csak felvételről. És bár az elménket nem kapcsoljuk ki, az áramlat magával sodor.
Csehov Platonovjáról többségünknek nem a Beatles Revolver című 1966-os lemezén hallható Lennon–McCartney-szám, az igazi pszichedelikus zenei élményt nyújtó Tomorrow Never Knows jut eszünkbe először, mindenesetre Székely Kriszta rendezőnek igen: a dal egyedüli zenei aláfestésként többször is hosszabb-rövidebb időre felcsendül az előadásban. Többek között mindjárt az elején, amikor a Bányai Kelemen Barna Koljája lejti rá sajátos táncát, amíg Ónodi Eszter tábornoknéja le nem állítja.

Hatásos kezdés, máris mutatja, mire számíthatunk. Aki Etűdök gépzongorára-típusú Csehov-élményt keres, ne ide jöjjön, de ettől ez még ugyanannyira Csehov. Reménytelen emberek tehetetlen küzdelme egymással és az élettel, elszabott sorsok, beteljesületlen vágyak, ábrándok és kiábrándulás, világfájdalom és cselekvésképtelenség. Mindenki szenved az élettől, amely csak sodorja magával, mint a dalbeli áramlat a hallucinálót.

Csehov fiatalkori, meglehetősen hosszú és sokszereplős drámája, A Platonov (a Katona előadásában szigorúan névelővel) Székely Kriszta és Szabó-Székely Ármin dramaturg keze nyomán kamaradrámává rövidül: számtalan szereplő és jelenet kiesik, a csehovi mű magva azonban megmarad, és teljesen Platonov kerül középpontba. Platonov, aki valaha nagy reményeket táplált, majd, félbehagyván az egyetemet, visszatért a vidéki egyszerűségbe, megpróbálván beolvadni ebbe a számára idegen és elviselhetetlen világba.
Platonov lázad, de lázadásának nincs célja, eredménye pedig az, hogy mindent és mindenkit tönkretesz. Mindenki csodálja és felnéz rá, mert úgy érzik, hogy ő más, ő több, mint ők. És Platonov is úgy érzi, csak nincs, mi igazolja ezt az érzését, a hajdani nagy ábrándokat leszámítva. Én legalább ábrándoztam valami többről – mondhatná önigazolásul, de ez sem lenne más, mint önbecsapás, hiszen mit ér az ábránd, ha ábránd marad. Egyvalaki van, akit nem tud becsapni, Oszip, aki már ölt embert, és Platonovot sem lenne rest, mert látja – egyedüliként, – hogy ez az ember mindent feldúl, és emberi roncsokat hagy maga körül, magát is beleértve. Nagy Ervin egy tömbből faragja ki ezt a primitív figurát, de furcsa, akadozó beszéde mögött van valami fel nem fedett titok, talán épp az, hogy mivel ő mindent kívülről lát, ő az egyetlen, aki valóban lát.

Csehov tökéletes jellemrajzokkal szolgál nekünk, a Katona társulata pedig mindezt ugyanilyen tökéletesen ülteti át három dimenzióba. Legyen szó Dér Zsoltról, aki olyan tenyérbemászóan hozza a gazdag családba született, otromba, felvágós hülyegyereket, hogy nekünk lenne kedvünk megütni bárgyú apja helyett, akit Bán János alakít nagyszerűen. Vagy Bányai Kelemen Barnáról, akinek orvosa sikertelen életét állandó bohóckodással és ivással leplezi, jobb híján udvarolva a fiatal tudóspalántának, az örökké hullamerev Grekovának, akit az egyetemi hallgató Staub Viktória remek megformálásában láthatunk.

De itt van Pálmai Anna, aki az Ascher-féle, nagy sikerű, 1990-ben bemutatott Platonov után éppen édesanyját, Szirtes Ágit követve bújik az egyszerű, de a többiek mellett még legnormálisabb Szása, a szerető feleség szerepébe, akit a legjobban visel meg Platonov érzelmi ámokfutása, egészen az öngyilkosságig menően. Ha van, akivel igazán együtt tudunk érezni, az ő, és nem, mondjuk, Jordán Adél Szofjája, aki az első szóra már ugrik Platonov ölébe, felszarvazva az őt minden jóval elhalmozó férjét. Akit egyébként Fekete Ernő jelenít meg bravúrosan: ahogy mostohaanyja szoknyája mögé bújik, abban benne van Szergej egész személyisége, a nagyra nőtt gyerek, aki már soha nem nő fel.
Ónodi Eszter szinte csípőből hozza az özvegy tábornoknét, aki addig szövögeti a szálakat, amíg maga is beléjük nem gabalyodik, és neki is csak ugyanaz marad, mint mindenki másnak: a vereség. Az egész nagy pszichedelikus körtánc közepén persze Platonov áll Kocsis Gergely megformálásában, akinek nagyon jól áll a szerep: a már sokszor eljátszott önmarcangoló  értelmiségi figurához ezúttal a nőket ujja köré csavaró férfit társítva. Egyvalami hiányzik, nem is Kocsis Gergelyből, inkább Platonovból, pontosabban A Platonovból: a múltja – egy-két utalást leszámítva – homályba vész. Székely Kriszta értelmezésében inkább a jelen idejű emberi kapcsolatai fontosak, kevésbé, hogy hogyan lett ilyenné ez az ember. Hogy ez okoz-e hiányérzetet, mindenki döntse el maga, én speciel szívesebben megtudtam volna többet is.

Tihanyi Ildi alaposan kimunkált, modern luxuslakást idéző díszlete a második felvonásra már a szétesés jeleit mutatja, párhuzamosan a szereplők érzelmi szétesésével. A realista színjátszás is áttolódik az irreálisba: a szereplők – mint egy kimerevített filmkockán – időnként megmerevednek, csak Platonov folytatja monológját. Precíz, ötletes, mondhatni tökéletes előadás, már-már túlságosan is. Minden a helyén van, mégsem fojt meg. Vagy pont ezért.
(2019. március 10.)

B. Kiss Csaba