2019. március 19. 14:49

Január végén mutatták be az Ünnep című drámát Miskolcon Szabó Máté rendezésében. A darab főszereplőjével, Christiannal, Lajos Andrással beszélgettünk elfojtásokról, gyermeki naivságról, a bevallani tudás képességéről és gyógyítani képes erejéről, egyszemélyes előadásokról és a felszabadultság titkáról…

  • Mennyire vagy képes a belső feszültségeidet, titkaidat magadban tartani?
  • Semennyire. Még ha nem is adom ki magamból hirtelenjében, az arcomra azonnal kiülnek. Így aztán eltitkolhatatlanokká válnak. Persze az más kérdés, hogy aztán ezen feszültségek hatására mennyire gyorsan tudok változtatni azokon a dolgokon, melyek a feszültségeket okozták bennem.

Én ezt egy ügy felvállalásának tekintem: gyerekek, védtelen emberek ellen elkövetett sérelmekről igenis beszélni kell! Nem lehet szó nélkül elmenni mellettük! Szabó Máté a próbák során többször is említette, hogy mennyire nem tudunk reagálni egy-egy ilyen probléma kapcsán. Fel sem fogjuk igazán, hogy mit mond a másik! Viccel, ironizál? Az ilyen helyzetekre nincsenek kész válaszaink…

  • Ennek a “szívedet az arcodon hordod” alkatodnak hátrányát vagy előnyét láttad inkább eddig?
  • Abból az egészséges neveltetésből, amelyben felnőhettem, és a családi háttérből, mely körülvesz, magammal hoztam a naivitást. Aztán persze az évek során megtanulja az ember, hogy ebben a mai világban hogyan kezelje a helyükön, a maguk valódi értékén a dolgokat, szert tesz valamiféle “ravaszságra”. Ugyanennyire fontos, hogy tisztában legyél azzal is, hogy amit csinálsz, az eszmeileg – anyagilag – épp mennyit is ér számodra és a társulat számára, ahol éppen játszol.
  • Ez a fajta őszinte nyitottságod sosem okozott gondot a színészi munkád során?
  • Ez magában hordoz óhatatlanul is egyfajta “sérülékenységet”, nyilván, de ezt a szakmát nem is lehet másképpen űzni. Azt viszont tudnod kell, hogy az adott külső impulzus szakmai vagy személyes sérülést okoz benned. Mert ha személyeset, akkor azt ott azonnal fel kell dolgoznod, vagy el kell menned onnan, ha viszont szakmait, akkor azt az előadás, a szerepépítés hasznára kell fordítanod, természetesen.

@Éder Vera

  • Hogy emlékszel: milyen volt az első találkozásod  Christian figurájával az Ünnepből?
  • Még a színműn volt egy meghatározó vizsgaélményem: a Zsótér Sándor rendezte Lear király, melyben egy monológot sikerült úgy elmondanom, hogy az erősen meglepte az osztályt és Zsótért is, aki utána azt mondta: ez most nagyon mély bevallása volt valaminek! Christian komoly titkokat hordoz magában évtizedeken keresztül, melyeknek a feldolgozására nem találta meg a megoldást, de az ikertestvére, Linda halála után biztossá vált benne, hogy ezeket nem görgetheti tovább: ki kell mondania. Készülvén a szerepre, több olyan ember vallomását is olvastam, akik érintettek ilyenekben, vagy a függőségeikből való kilábalásaikról vallanak, hisz Christian is, aki családon belüli szexuális erőszak áldozata lett, drogproblémákkal is küzdött. Fontosak voltak számomra ezek a beszámolók, hogy megértsem, mit él át az ember egy ilyen trauma kapcsán, és mi az, amikhez nyúl, hogy ezeket mégis valahogy fel tudja dolgozni. Mindezek mellett, tavaly tavasszal a szerződtetésen a Művészeti Tanács azt kérte, hogy fogyjak le ehhez a szerephez. Ezért (egy személyi edző tanácsára) étrendet változtattam, és három hónap alatt napi egy óra intenzív tornával a bemutatóra kilenc kilót fogytam.

Az egyik Ünnep-próba után azt kérdezte tőlem a művészeti titkárunk: kemény, belemenős volt a mai próba is? Erre én csak azt tudtam mondani, hogy ez most nem sikerült elég mélyre. Ezért nem is voltam teljesen megelégedve magammal, mert sokkal jobb, ha egy előadás vagy egy próba kapcsán átmosod magadon ezt az egészet, aztán – ha ez így sikerül – sokkal felszabadultabban érzed magad!

  • Hogy érzed: miben, miért fontos a bevallani tudás képessége – akár önmagunknak, akár másoknak?
  • Elengedhetetlen ahhoz, hogy felszabadultan tudj élni, létezni! Elengedhetetlen, hogy beismerj bizonyos dolgokat magadnak és a szűk környezetednek, azoknak az embereknek, akikkel élsz. A mi szakmánkban egy szerepen keresztül lehet és kell beszélni olyan fontos dolgokról, amelyek például ebben az előadásban is felszínre kerülnek. Én ezt egy ügy felvállalásának tekintem: gyerekek, védtelen emberek ellen elkövetett sérelmekről igenis beszélni kell! Nem lehet szó nélkül elmenni mellettük! Szabó Máté a próbák során többször is említette, hogy mennyire nem tudunk reagálni egy-egy ilyen probléma kapcsán. Fel sem fogjuk igazán, hogy mit mond a másik! Viccel, ironizál? Az ilyen helyzetekre nincsenek kész válaszaink…
  • Vajon nem tudunk vagy nem akarunk reagálni?
  • Szerintem nem tudunk, mert nem hétköznapi, hogy az arcunkba vágjanak egy ilyen erős vádat, helyzetet. Leginkább persze Christian apjának, Helgének kellene reagálnia, ám ő ehelyett inkább kér egy italt.
  • A környezet “reakcióképtelensége” mintegy segíti az elkövetőt ebben a nem reagálásban, nem?
  • Helge – étteremlánc tulajdonosként –  köztiszteletben álló, meghatározó személyiség, akinek szavára a családtagjai és az alkalmazottai is rendkívüli módon adnak. Nála a reagálás lehetősége… nem teszi meg, így a többiek is csendben maradnak, elodázzák a problémát.
©Éder Vera
  • Egy-egy ilyen előadás, mint az Ünnep is, a bevallani tudásban, a bevallással kapcsolatos attitűd változásában tud segíteni, hogy érzitek?
  • Amikor megfogalmazódott bennem, hogy színész szeretnék lenni, akkor azt éreztem, hogy gyógyítani szeretnék a színészettel – ennél az előadásnál hatványozottan is ezt érzem! Óhatatlanul lehetőséget ad végiggondolni a saját sérelmeit mindenkinek, vagy legalábbis azt, hogy ezeket a sérelmeket hogyan fogalmazza meg saját magának és annak, akit érint –  és akkor már volt, van értelme az előadásnak. Lehetetlen úgy létezni, hogy évtizedekig magunkban tartott traumákat ki ne mondanánk!

A tapsnál látjuk a nézők arcát: rengeteg könnyes tekintetet látunk ilyenkor. Mindemellett pedig elismerően tapsolnak – amiből érződik, hogy nekik fontos volt, hogy ezen a mérhetetlenül durva történeten, folyamaton végigvezettük Őket! Nem tudjuk ilyenkor, hogy ők milyen sérüléseket hordoznak az életükben, nyilván, de  mégis azt olvassuk le az arcokról, hogy ez egy felszabadító élmény volt!

  • Benned mit tud, mit tudott gyógyítani a színészeted?
  • Az egyik Ünnep-próba után azt kérdezte tőlem a művészeti titkárunk: kemény, belemenős volt a mai próba is? Erre én csak azt tudtam mondani, hogy ez most nem sikerült elég mélyre. Ezért nem is voltam teljesen megelégedve magammal, mert sokkal jobb, ha egy előadás vagy egy próba kapcsán átmosod magadon ezt az egészet, aztán – ha ez így sikerül – sokkal felszabadultabban érzed magad! Egészen egyszerűen már csak azért is, mert a társulattal kiálltunk egy ügyért, főleg egy olyan társulattal, mint a miskolci, amely rendkívül egészségesen “egyben van”! Ahol egy Gáspár Tiborra, Máhr Ágira, Rózsa Krisztiánra, Szirbik Bernadettre, Tenki Dalmára, Fandl Ferencre, és még hosszan, hosszan sorolhatnám, bátran rá lehet bízni egy ilyen fajsúlyú darabot, egy ilyen érzékenységű témát. Ezért is érzem azt, hogy ennek a szerepnek bátran nekidőlhetek, nekifeszülhetek lelkileg, hisz ők egészen biztos ott lesznek, és elkapnak, mielőtt én esetleg “orra esnék”!
  • …és amikor a két egyszemélyes előadásodat játszod?
  • Amikor kétszer egy órán keresztül egyedül állsz a színpadon, csak arra a munkára tudsz támaszkodni, amit a felkészülés alatt elvégeztél. Háttérként ott van neked Soóky László szellemes szerzői igényessége. Minden helyszín, minden közönség más. Rengeteget lehet tanulni belőle, hogy hogyan fogod meg az embereket egy felvidéki faluban, egy színházi fesztiválon, vagy éppen egy szabadtéri eseményen. Februárban volt a 35. „Disznótor“ előadás, Prágában. A „Papa hegedül“ egy évvel későbbi, 2018. júniusában volt a bemutató. Most április 14-én olyan történhet, ami még nem volt: a lakosságcsere emléknapja alkalmából mindkét előadás meghívást kapott Budapestre a Duna Palotába. Így valószínű, hogy az általam játszott Papa különböző hangszereken hegedül és az Egy disznótor pontos leírása egymás után megtekinthető.

©Éder Vera

  • Mi az, amit az Ünnep bennetek, a társulatban, illetve esetleg a nézőkben föl tud szabadítani? 
  • A tapsnál látjuk a nézők arcát: rengeteg könnyes tekintetet látunk ilyenkor. Mindemellett pedig elismerően tapsolnak – amiből érződik, hogy nekik fontos volt, hogy ezen a mérhetetlenül durva történeten, folyamaton végigvezettük Őket! Nem tudjuk ilyenkor, hogy ők milyen sérüléseket hordoznak az életükben, nyilván, de  mégis azt olvassuk le az arcokról, hogy ez egy felszabadító élmény volt! Azt pedig, hogy ki mit kezd azzal az emocionális tudással, amit ez az előadás előhívott belőle, azt már Rájuk bízzuk.

Csatádi Gábor