A színház nem az, aminek látszik

2019. március 21. 16:54

…hanem valami más, több is, kevesebb is, mint amit gondolnánk róla. Nézz csak meg egy premiert, vagy épp a Vígszínház Premierjét. John Cassavetes Premier c. filmjének színpadi változatát Martin Čičvák rendezte a Vígszínház nagyszínpadára félúton a színház és a film között. Ennek a “félutasságnak” a színpadon születő drámaiság látja kárát, ám a kulisszák mögött születő művészetből mégis megsejteni valamit – kérdés, hogy ez a valami a bennünk megszületni vágyó “premiert” miben, mennyire segíti.
És persze kérdés, hogy kell-e egyáltalán segítenie, hisz itt eleve sose tudni, hogy az előadást vagy az előadásban, a próbafolyamatban készülő előadást, azt a bizonyos Premiert nézzük-e. Az üres nagyszínpadon félkörívben vörös, színházi függöny fut körbe, és az üres teret egy elgördíthető téglatest uralja – ez a színpadbeli színpad (díszlet: Hans Hoffer). És nem is igen kell ide semmi más, hisz a színházcsinálás maga az, ami megtölt teret, érzékeket, mindent, ami szomjasan inná magába mindazt, ami a színház, a színészet belső bugyraiban zajlik. Egy készülő színpadi előadás főszereplője, Myrtle (Eszenyi Enikő) épp a darab nyitójelenetét, egy családi születésnapba csöppenését próbálja, ahol a darab szerint volt férjének (Orosz Ákos) a családjával kerül egyre kínosabb helyzetbe.

Myrtle előadása ez, az alkoholba és az előadásbeli előadás rendezőjének, Mannynek (Hegedűs D. Géza) a karjaiba menekülő színésznőé, aki egy próbafolyamat kapcsán szembesül  szerepeket játszó, ám a saját maga szerepét nem találó, elvétő önmagával. A helyét kereső, önbizalom hiányos, igazi, belső önbecsülést adó sikerre vágyó Myrtle, mint szárnyaszegett fehér gerle, csapódik a színpad és az élhető élet falától faláig. Eszenyi Enikő hatalmas seregletet maga körül felvonultató, jó értelemben vett  színpadi lehetősége ez, amit ki is használ, ám csak részben.

Részben, mert az önmagát kereső, csillogóan sziporkázó, szeretni való törékeny Myrtle-ből nem lesz igazi, elementáris erővel, hamvaiból főnixmadárként saját lényére rálelő, felszabadult Myrtle, csak egy bohókás, szárnyait bontogató fiatal tehetség. Azért merem ennek hiányát “számon kérni”, mert a filmből adaptált színpadi változat is születésről, egy előadás megszületéséről szól. Avagy ez egyben a színházi létezés duplafenekűsége csak: ahol elementáris erejű nóvumot kívánunk alkotni, ám helyette, jobb híján csak valami majdnem tökéletes, esetlegesen jó, megfelelő jön létre? Lehet. Nem tudom.
Egy olyan színházi közegben, amelynek most nem a nézőtéri, reprezentálni akaró oldalát, hanem a “fonákját” látjuk: azt, ahol minden a futószalag gépiesen ismétlődő unottságával és a bevételt, elismerést maximalizálni akaró fordulatszámával zakatol. Bár lehet, hogy ez csak egy szép lelkű, maximalista illúzió, amellyel ez az előadás könyörtelenül leszámol. Hegedűs D. Géza rendezője egyszerre rajongva hízeleg és besokallva menekül Myrtle-től, mint aki tudja, hogy az előadás sikeréhez, a bevételhez nélkülözhetetlen Myrtle nem mindig viselhető el “főszereplése” közben. Manny pragmatikus, se veled, se nélküled,  unott lelkesedése igazi kontrasztja, idézőjelbe helyezője ennek a darab a darabban előadásnak.

Itt valójában csak Szilágyi Csenge Myrtle-ért rajongó Nancy-je a kirobbanó lelkesedő,  megszállott örömében az árnyoldalakat látni nem tudó, nem akaró figura, persze őt el is üti  még az előadás elején egy autó – meghal. Avagy akkortól lesz csak igazán jelenlévő, hisz Myrtle-nek folyamatosan megjelenik, mint jótékony Dickens-szellem. Repítve Myrtle felé megannyi origami-kék madarát: élj, élj, élj! Avagy ne eljátszd, hogy élsz, hanem igazán élve, élőként játssz!

Vak hit ez – el is gázolják, – de mégis megsemmisíthetetlen, olyan, melyre Myrtle-nek nagy dózisokban lenne szüksége. Hisz a próbák egyre fogynak, a bemutató egyre közelebb. Egri Márta Kelly öltöztetőnőjéből árad a színházi taposómalom alatt, fölött, mögött is átsejlő, a fásultságon keresztül is utat törő színész- és színházszeretet, őszintén aggódó, drukkoló alakja megszeretteti velünk a színház ellenére is a színházat.

Pont úgy, ahogy Király Dániel birkatürelmű, százegyedszer is mikrofont felállító, odaadó Leója színpadmester-ügyelő a javából, akiből melengető szilajsággal árad a show must go on bizonyossága. A színházcsinálás csapatmunka, vallja a rendezés, ahol semmi és senki egyéni ambíciójának nem teremhet külön babér. Erősebbé, átütőbb erejűvé válna azonban ez az előadás, ha ezt a tételt nemcsak értenénk, hanem éreznénk is, nem teátrálisan, sokkalta inkább elementárisan. Persze nehéz ezt akkor elérni, ha egy film színpadra átírt változatáról van szó, amely maga is inkább hat félkész, kiindulási pontnak szánt – annak viszont tökéletes – alapanyagként, mint színpadfaltól színpadfalig hatni képes, háromdimenziós, színpadi műnek.

A drámai feszültség születik nehezen itt – vagy talán nem is tud, nem is akar megszületni, – pedig a második felvonás alapszituációja tálcán kínálná: Myrtle a premier előtti órákban berúg, mint a csacsi. A színházi előadás bemutatásának kényszere vs. Myrtle saját magát megtalálni vágyó, színészi önmaga. Eszenyi Enikő autentikus csatak részegje egyre fokozza az elhibázhatóságtól és a darab bukásától való félelmet a többiekben – a vasfüggönyt le is eresztik, – bennünk azonban ennek a feszültségnek még a kistestvére sincs meg.

Myrtle saját, “improvizált” előadásba kezd a darabbéli darabban lévő színészpartnerével, Maurice-szal (Hevér Gábor). Kettejük színházteremtőnek, e műfaj visszásságaival leszámolónak szánt játékos bohósága megint csak nem teremt felszabadultságot sem bennünk, sem pedig valószínűleg Eszenyi Enikő Myrtle-jében.  Miért, kellene?
A Martin Čičvák rendezte Premier komolyan könnyed mese, majdnem habkönnyű. Ami nem lenne baj, hisz a habkönnyűség is mélységes bugyrait rejtheti a színházcsinálás önmagát pőrén a “vásárra” vivő, fájdalmasan könnyű, és könnyedségében mégis egész lényiséget kívánó drámájának. Annak a drámának, amitől egyszerre lesz igaz is,  hamis is, hogy a színház nem az, aminek látszik…
(2019. március 10.)

Csatádi Gábor