Home / Megnéztük / Mészárlás alulnézetből
Mészárlás alulnézetből

Mészárlás alulnézetből

2019. március 25. 12:55

Terrortámadás terrortámadást követ, áldozatok tömkelege, sokkoló gyász – és nincs is időnk, és tán nem is vágyunk egyenként mindegyiknek a “háta mögé” nézni. Nagy hiba, mert egész világokról maradunk így le, világokról, melyekből kiderül, hogy végső soron mindnyájan terroristák vagyunk. Branden Jacobs-Jenkins Gloriáját hazai ősbemutatóként Hajdu Szabolcs a Radnóti Színház egyik mostani játszóhelyére, a Tesla Loftba rendezte.  A 2010-es évek egy New York-i szerkesztőségének maróan gyöngéd közönyét és pozícióharcait finom aprólékossággal, a részletekre ránagyító érzékenységgel mutatja fel ebben a szellős gyárépületben. Semmit el nem kapkodva, sűrítve, hogy kibúvókat nem találva magunkra ismerjünk: ahogy élünk, közlekedünk egymással, az maga a véres mészárlás, még akkor is, ha ne adj isten, nem is sülne el fegyver.

A Tesla Loft sterilen fehér, hodály méretű termében irodaablakot imitáló molinókkal lerekesztett térben eklektikusan berendezett, több íróasztalból álló  egylégterű szerkesztőségi irodát látunk (díszlet: Pater Sparrow). Egyszerre tág is, szűk is, hisz ezt az “irodát” még két oldalról, nézőkként mi is megtöltjük- összezárva, együtt lélegezve, fojtogat a közelség és e közelség hatalmas űrként egyszerre jelenlévő irodányi üres zsúfoltsága. Hajdu Szabolcsnak kezére játszott a helyszín, ahol egyszerre lélektelen és összepréselt is mindaz, ami történik. Személytelenség és egymás hátsójába is belelátás – ez az a szerkesztőségi avagy mindennapi miliő, amely mindannak táptalaja, amiben és ahogyan élünk – munkahelyeinken innen és túl.

©Szokodi Bea

Egymás lélegzését is halló közelségben dolgozik itt Dean (Porogi Ádám), Kendra (Sodró Eliza), Ani (Lovas Rozi) és a gyakornok, Miles (Vilmányi Benett). Indul a nap, Ani babrál a gépén, oldalakat böngész, telefonokat fogad, papírokat nyomtat.

Lovas Rozi Anijének dinamikus naprakészsége gépiesen impozáns és szívet-lelket beleadó egyszerre, olyan valódi hús-vér, érteni, érezni akaró szerkesztői asszisztens, aki azért a világért sem maradna ki a munkahelyi hierarchiaharcból. Csendes stréber, akin érezni, hogy egyszerre rajong érte, de  meg is veti ezt a fajta munkát. Mindezt Lovas Rozi olyan zsigeri, pulzáló intenzitással játssza, hogy nem is igen marad kétség: ilyen egy igazi, ambiciózus huszonéves, karrierre vágyó pályakezdő.

Avagy talán pont olyan, mint Porogi Ádám Deanje, aki minden este házibuliba hivatalos, és minden másnap az alkohol okozta “fáradtság” letornázására használja szerkesztőségi asszisztenségét. Mint Gárdonyi sírfelirata: “csak a teste”, az ő jelenlétét és megfelelni akarását, bizonyítási vágyát már rég túlszárnyalta a többre vagyok rendelve, az írói tehetségét bontogató, álomittas elvágyódás. Deanjéből csak úgy csorog, hogy feljebb akar lépni, ám tényleges, tettleges akaraterő nélkül, arra van talán csak ereje, hogy mindenki máson átnézzen, ha épp ezt diktálja az érdeke, vagy leginkább a fásult rezignáltsága.

©Szokodi Bea

Mert ebből a fásult rezignáltságból, a rutinos másikon átlépek habitusból van itt mindenkiben a legtöbb, ösztönösen megy ez már itt, mint a légvétel. Lásd Sodró Eliza Kendráját, aki már csípőből jövő rutinossággal tölti a munkaidejének bő egyharmadát shopingolással, számára ez adja a legjobb immunitást a favágásnak és bezápultnak érzett asszisztenskedése ellen. A harmincas éveik felé járók kiégéshez közeli világa az övék, amely – egyéb perspektívát nem látva – a másik kárára igyekezik önmagát előrébb, feljebb tornászni, inkább kevesebb, mintsem több sikerrel.

Hajdu Szabolcs olvasatában mindez oly lelassítottá, erőltetetté lesz, hogy nem lehet nem érezni ennek a szerkesztőségi légkörnek az egyre vállalhatatlanabbul kínos, egymást halálra terrorizáló levegőjét. Elidőzik  a rendezés, így mutatva meg, hogy igazi konfliktusok helyett már csak mondvacsinált, magunkból kikínlódott drámáink vannak – melyekbe sem belehalni, sem azokon túllépni nem tudunk. Életképtelenség ambiciózusságnak hazudva, persze nem másnak, leginkább magunknak hazudjuk.

Mi pedig nézzük ezt a lelassított önbecsapás cunamit, és egy pillanatig sem unjuk el, mert minden egyes újabb önhazugság-löket egyre  ismerősebbé válik: amit magunkon-magunkban unalmasnak tartunk, ugyanaz kívülről látva viszont kínosan józanító, “ébren-éberen” tartó.  A rendezés biztoskezű bravúrja ez, ami le sem esik, nem is tudatosul, ám pont ezért, ettől frappánsan elegáns, célba érő.

©Szokodi Bea

Akárcsak Martinovics Dorina szedáltságig életunt, mindenbe belefásult Gloriája, aki  legrégebben dolgozik a szerkesztőségben – mindenkiért mindent megtéve, mindezért az átnéznek rajta, mint az üvegen viszonzását kapja a többiektől. Tétova “alvajáróként” tűnik fel időközönként az előadásban, folyton a sikertelen lakásavatójának egyetlen vendégét, Deant keresve – amely lakásavatóra mindenkit meghívott persze a szerkesztőségből. Ő a leggyengébb láncszem, aki egyik alkalommal fegyverrel kezében jelenik meg, és aztán persze használja is…– végül önmagával szemben is.

Ezzel persze semmi sem ér véget, hisz a túlélő szerkesztőségi kollégák, “írói” karrierjüket megalapozandó, megírják e támadást, hisz a média már kellően megalapozott e történet tálalásával az ebből írandó könyvek majdani bombasikerének, ne adj’ isten, megfilmesítésének is akár. Így aztán az előadás folytatásában – egyben százhúsz perc – ennek a “mások tragédiájából sikeres leszek”-nek a szatíráját láthatjuk, ahol minden alakítás pont azért, attól lesz unikális, hogy valamifajta színészi civilség, civil színészség módban folyik a játék – így a szatirikus jelleg egy az egyben, minden befogadói automatikus “védekező mechanizmusunkat” elegánsan kicselezve, célba talál.

Mintha Hajdu Szabolcs Gloria-rendezése amolyan egy darab kézi kamerával körbejárok, és alulnézetből is szemügyre veszem módján funkcionálna. Ritka pontos, észrevétlenül szuggesztív, maga alá gyűrő rendezés. Rusznák András halk szavú, ideggyenge Lorinja – aki az előadás első részének szerkesztőségében főszerkesztő, majd a Gloria-sztorit megfilmesítő ügynökségnél ideiglenes gyakornok – pont eme finom, lényeglátó csendességével tökéletes ellenpontozása és összekötő kapcsa is ennek az előadásnak. Fájdalmasan röhejes, szatirikusan telibe találó, mert még véletlenül sem akar ezek közül egyik sem lenni.

©Szokodi Bea

Mindent és mindenkit ismerő bennfentesként a legautentikusabb “külsőse” is ennek a darabnak. Általa belépünk ebbe a csendesen fojtogató, érvényesülni akaró kisszerűségbe. Ebbe, ahol vagy így, vagy úgy mindannyian mészárolunk, ebbe, ahol Hajdu Szabolcs a színészeivel alulnézetből megmutatja e mészárlásunkat, hátha bennünk talán most mindez tudatosul.

 

(2019. március 18.)

Csatádi Gábor

 

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: