Home / Megnéztük / “…ez a monodráma, a Túlélő nagyon Varga Ádám-os lett!” – interjú
“…ez a monodráma, a Túlélő nagyon Varga Ádám-os lett!” – interjú

“…ez a monodráma, a Túlélő nagyon Varga Ádám-os lett!” – interjú

2019. március 26. 22:08

Holnap mutatják be a Túlélő c. monodrámát, a Manna Produkció legújabb előadását a B32 Galéria- és Kultúrtérben. Az előadás játszójával, dramaturgjával és rendezőjével, Varga Ádámmal beszélgettünk elszakadó cérnákról, Chuck Palahniukkal való rokonságáról, a bedarálódás elleni küzdelemről, a jelenlét hiányáról és a sokkolás szándékáról…

  • Mennyire hamar szoktad elveszíteni a fejed, besokallni valamitől?
  • Elég nagy a tűrőképességem, a fájdalomküszöböm, azt hiszem. Pár évvel ezelőtt sokkal hamarabb el tudtam veszteni a fejem, mint most, persze most sem lehetetlen elérni nálam, hogy elszakadjon a cérna, de igyekszem magam maximálisan kontrollálni, amennyire csak lehet, több-kevesebb  sikerrel.
  • Mivel lehet leginkább elérni nálad, hogy elszakadjon a cérna?
  • Szakmai téren leginkább úgy, ha valaki nem a maximumot hozza ki magából a saját területén, miközben én nagyon  igyekszem, és ezáltal az én munkámat is lerontja. Egy-egy ilyen esetben – akár színpadi munka vagy egy interjú kapcsán – volt már olyan, hogy azt kellett mondanom, hogy akkor ezt így nem tudom, nem akarom folytatni.

…a Túlélőben most valahogy nagyon szabadnak érzem magam! Nincs semmi, amitől befeszülhettem volna, így aztán, úgy tudtam átfolyatni magamon ezt az egészet, amiből reményeim szerint működőképes és életszagú valami kerekedik majd…

  • Ezt a mostani monodrámát, a Túlélőt, mennyire érzed rád szabottnak, mennyire azonos veled?
  • Azok a problematikák, melyek akár a Túlélőben, akár a Harcosok klubjában jelen vannak,  engem is rettentően foglalkoztatnak mostanában. Azt érzem, hogy a Túlélőt ebben a monodrámában sikerült teljesen magamra szabni – így ez a monodráma, a Túlélő nagyon Varga Ádám-os lett! Én írtam át, magam rendeztem, az alkotófolyamat minden lépésében el kellett merülnöm, és sikerült nagyon a személyemre szabnom, azt gondolom. Az individuum és a civilizációnk találkozását, konfrontálódását, a témát, amiről mindkét mű szól, alapvetően borzasztó közel érzem magamhoz.

@Ács István

  • Szerinted mi miatt lett nagyon Varga Ádám-os?
  • Valószínűleg alapvetően attól, hogy itt most száz százalékig mindent magam csináltam, nem volt semmilyen “külső szem”, ezért bármilyen is lesz, azért nekem kell vállalnom majd a felelősséget. Vannak olyan szerepek, melyeket már elsőre nagyon önazonosnak érzel magaddal, ami egyből betalál, és valahogy ösztönszerűen, magától elkezd működni. De előfordul az is, akár a lehető legkisebb szerep esetében is, hogy csak nehezen tudsz rajta fogást találni, valamiért nem leled az eszenciáját – a Túlélőben most valahogy nagyon szabadnak érzem magam! Nincs semmi, amitől befeszülhettem volna, így aztán, úgy tudtam átfolyatni magamon ezt az egészet, amiből reményeim szerint működőképes és életszagú valami kerekedik majd  – mindenesetre én minden tőlem telhetőt megteszek annak érdekében, hogy jó cucc legyen, de persze ezt majd eldöntik azok, akik megnézik. Annyi azonban biztos, hogy ez a saját gyermekem, szüleményem – ilyen eddig még soha nem volt!

Az individuumunk elvesztését érzem a legveszélyesebbnek a mi fiatal korosztályunk szempontjából. Az információáradatban és a megfelelési kényszerek közepette elveszik az, ami a személyiségünk eszenciája.

  • Emlékszel, hogy mi volt az ebben a szövegben, ami az első találkozásotokkor megragadott?
  • Először a Harcosok klubja után kutakodtam, azt szerettem volna újraolvasni, de nem találtam meg a könyvtárban. Aztán ráakadtam erre a regényre, a Túlélőre, és miután az első fejezetét elolvastam, már tudtam, hogy ez lesz a monodrámám! Persze ebben a történetben egyedül van egy srác egy pilótafülkében – így ez praktikus és hálás helyzet egy monodráma szempontjából. Nagyon hasonló a szöveg mesélési stílusa, mint a Harcosok klubjában, ugyanolyan furcsa, “deviáns” történetekkel – amelyeket nagyon tudok szeretni! Chuck Palahniuk gondolkodásmódja kicsit nekem olyan, mint amit Polonius mond  Hamletről: “őrült beszéd, de van benne rendszer!” – szeretem az efféle, kicsit elcsavart dolgokat…
  • Hogy érzed, Varga Ádámban is van valami deviáns, a fogyasztói társadalmunkkal szembemenő?
  • Van, abszolút! Persze be lettem én is darálva: van tévém, amit azért nem dobok ki az ablakon, van okostelefonom, amin nyomogatom a Facebookot, az Instát, de mégis azt érzem, hogy ezek alapvetően mégsem kompatibilisek a személyiségemmel. Azt érzem, hogy egy természethez közelebb lévő élet – itt élek a Belvárosban – valószínűleg sokkal jobban harmonizálna a legbensőmmel. Mégsem így teszek: engem is bedarált ez a konzumvilág, amelyben próbálom felvenni a fonalat…- annak ellenére, hogy nem minden pillanatban érzem komfortosnak, önazonosnak. Dönthettem volna úgy, hogy elmegyek egy faluba, ahol önfenntartásra rendezkedhetnék be – nem  tettem így, egyelőre a pörgést választottam, majd talán később eljön a harmónia ideje is.

@Ács István

  • Szerinted ebben a “bedarálósdiban” mi az, ami a legegészségtelenebb tud lenni?
  • Az emberi kapcsolataink elsilányulása. Például a fiatalok ismerkedése ma már többnyire nem úgy történik, hogy megtetszik neked a másik, összeszeded a bátorságod, odamész hozzá,  belenézel a szemébe, és vagy elkezd működni köztetek a kémia vagy nem, hanem úgy, hogy egyszerűen csak ráírnak a másikra, nem is tudva, érezve, hogy van-e egyáltalán bármi közük egymáshoz vagy sem. Ehhez személyes találkozás, személyes közelség kellene. Ebben a virtuális térben bármit állíthatsz magadról, feltölthetsz bármilyen képet  – ez egyben szól az önmagunkkal szembenézni nem tudásról is: csak olyan képet rakunk ki magunkról, amin nem karikás a szemünk, nem látszanak a ráncaink… Ott van egy profil, amilyen ugyan nem biztos, hogy vagy, ám olyan szeretnél lenni, mint amit az influencerek, net-celebek mutatnak… Az individuumunk elvesztését érzem a legveszélyesebbnek a mi fiatal korosztályunk szempontjából. Az információáradatban és a megfelelési kényszerek közepette elveszik az, ami a személyiségünk eszenciája.

…persze még soha nem voltam olyan helyzetben, mint az az ember ott a pilótafülkében, de próbálom elképzelni, mit élhet át. Hiszen sokszor a saját komfortzónáinkból sem lépünk ki, elvagyunk a kis karámainkban, ahol kényelmesen ellegelészgetünk.

  • …és közben még el is hitetjük magunkkal, hogy nem is létezik, nem is működik a találkozásoknak, az ismerkedéseknek az a szemkontaktuson alapuló formája…
  • …felülünk erre a boldogságverseny-hajóra, és próbáljuk azt közvetíteni, hogy nekem milyen jó! Egyfajta boldogságverseny ez: megosztom a kávémról, a krémesemről a képet, mintha valami láthatatlan licitre neveznénk be általa, ahol az a nyertes, aki boldogabbnak érzi, mutatja magát! Ahelyett, hogy élveznénk a jó kávé, krémes okozta pillanatot, az időnk elmegy azzal, hogy milyen szögből fotózzam, milyen feliratot, hashtaget rakjak ki mellé.
  • Apropó: boldogság és pillanat – lehetséges, hogy a pilótafülkében zuhanó emberünk “boldogabb” lehet – intenzívebben éli, érzi saját életét, – mint azok, akik nincsenek ennyire kiélezett helyzetben?
  • Hogy lehet-e ezt “boldogságnak” nevezni? – az biztos, hogy él, nagyon is él! Abban az utolsó egy-két órában felfokozottabban, újra leforgatva magának mindent, mindenki másnál intenzívebben él! Azt akarja, hogy fennmaradjon az ő története, és ne szakadjon ezer cafatra – ezért is áll neki elmondani. Nagyon durván, koncentráltan, de az életének minden jelentős pillanatát gyakorlatilag újraéli.

@Ács István

  • Az intenzitás jelenléte vagy annak hiánya mindenképpen döntő, hisz nem elég úgy tenni, mintha élnénk, nemde?
  • Én persze még soha nem voltam olyan helyzetben, mint az az ember ott a pilótafülkében, de próbálom elképzelni, mit élhet át. Hiszen sokszor a saját komfortzónáinkból sem lépünk ki, elvagyunk a kis karámainkban, ahol kényelmesen ellegelészgetünk. Pont ez az, ami ennek a monodrámának a kapcsán foglalkoztat engem.

Azt érzem, hogy egy természethez közelebb lévő élet – itt élek a Belvárosban – valószínűleg sokkal jobban harmonizálna a legbensőmmel. Mégsem így teszek: engem is bedarált ez a konzumvilág, amelyben próbálom felvenni a fonalat…- annak ellenére, hogy nem minden pillanatban érzem komfortosnak, önazonosnak.

  • Jó értelemben véve “sokkolni” is szeretnél ezzel az előadással?
  • Igen, egy kicsit mindenképp! Attól függetlenül – vagy épp pont azért,- hogy ez kicsit  amolyan öngyilkos magánakció, attól még az életigenlés mellett szeretnék kampányolni, hogy egy kicsit intenzívebben, koncentráltabban éljük az életünket!

Csatádi Gábor

@Ács István

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: