Ki teszi fejére…?

2019. április 1. 14:29

…a koronát, azt, amelyik hatalmat és felelősséget szimbolizál. Ki veszi vitrinéből ki, azt gondolván, hogy annak ő az igaz várományosa? Ki az, aki elmeháborodásában, politikai ambícióitól túlfűtötten akár gyilkolni is képes ezért? William Shakespeare Macbethjét négy szereplőre redukálva Gáspár Ildikó véresen komoly, hátborzongatóan mai és mégis időtlenül önfeledt játékká tette  az Örkény Színház Stúdiójában. Színház ez, annak ősi, egyetemes értelmében, ahol minden önmaga és egyben más is, játék, amely egyszerre egyedivé és univerzálissá is tesz mindent, hogy a magunkra ismerés után  a kardjaink, sípjaink és leginkább a tetteink után nyúljunk már végre.
Pedig ez csak színház, sőt, egész pontosan egy kiállítási tér, egy múzeumi terem, közepén vitrinben egy korona (díszlet, jelmez: Giliga Ilka).  Nem is akármelyik, hanem a magyar, a XI. századból származó, tudjuk ezt is meg sok más jellegzetességével együtt a helyünkre vezető Teremőrtől (Takács Nóra Diána). Az Asbóth utcai játéktér teljesen fekete múzeumi játéktermében vagyunk. A múlt és a jelen találkozik. Persze ez is bravúrosan, igaz: a magyar korona és a három Teremőr (Borsi-Balogh Máté, Pogány Judit, Takács Nóra Diána) és a Karbantartó (Fodor Tamás) által elmesélt skót történet egyidős – vitrinben és történelemkönyvekben a helyük.

Gáspár Ildikó könnyeden, elegánsan és kreatívan helyezi egymás mellé e kettőt: a korona egyetemlegessége most a magyar korona a maga kézzelfoghatóságában és  az időtlen hatalmi vágyról szóló Macbeth-történet pont ugyanígy kerül oda, abba, amiben élünk. Ettől, ezért lesz e rendezés izgalmas szellemi kaland, a művészet teremtette elementáris erejű párhuzam, mert a tehetség tudja, érzi, hogy az áthallásokat a művészet mindent megemelni képes ereje teremti,  a bele erőltetett szószerintiség viszont rombolja.

Mi csak ülünk, nézzük a tárlóban a  koronát, illetve annak hiteles másolatát – mert erre Takács Nóra Diána Teremőre repetatívan felhívja a figyelmünket, a látogatókét, nézőkét, mint ahogy minden eredeti műalkotás is csak a maga teremtő módján másolja az eredetit – a művészet is így teszi élővé azt, ami önmagában csak halott betű, régmúlt történelmi tény lenne magában. Mert a kérdés az, hogy mit is jelent egy korona? Mi az, amit szimbolizál, pont ugyanígy: mit is jelent egy  látomások és jövendölések áldozatává és rabjává lett skót thannak, Macbethnek a története?
A múzeum eleven történelem, a történelem eleven múzeum, súgja Gáspár Ildikó a négy teremőrével, akik sebtiben elő is adják nekünk a skót Macbeth történetét, és mindennel játszanak, mindenből – legfőképp önmagukból – eszközt “gyártanak” ehhez, hogy elmeséljék a hatalmi tébolyban szenvedő Macbeth történetét – ha már úgyis itt van előttünk a Magyar Szent Korona, még a Parlamentünk Kupolacsarnokáig sem kell most mennünk, és egy cseppet se zavarjon, hogy ez “csak” egy másolat – ettől lesz a legeredetibb az egész.

Mint ahogy Borsi-Balog Máté Macbethje is egy fiatal vezér most még, aki segít a Duncan elleni seregeket kiűzni, miután megjelenik neki és Banquónak (Fodor Tamás) a két vészlény/boszorkány – azaz Takács Nóra Diána és Pogány Judit teremőri zseblámpával megvilágított arcukkal – megjövendölvén, hogy belőle és Banquo két fiából király lesz.

Egy ifjú titánnak nem is kell több, vérszemet kap, türelmetlenség vesz rajta erőt, és Duncan gyilkosává válik, hogy a történelem kerekét ezáltal is gyorsabban tekerhesse előrébb, és ő legyen az a megkoronázott király, hisz a jövendölés szerint is jár ez neki. Pogány Judit békésen kötögető Teremőrének táskájában megszólal a zsebrádió, és épp Orbán Viktor  Nagy Imre temetésén elmondott erőteljes szónoklatából sejlenek ki foszlányok. Na, de kérem! Egy múzeumban csendnek kell lennie, hogy figyelhessünk arra, amit a a kiállított korona és a Macbeth-történet üzenni szeretne.

Egyik gyilkosság követi a másikat, hisz attól, hogy Macbeth fején a korona, attól még Banquo két fiának is “be lett ígérve”, így hát Borsi-Balogh Máté Macbethje lánglelkű, váteszi tudattal, célirányosan öl meg apákat, anyákat, fiakat és csecsemőket avagy Duncan testőreit. Takács Nóra Diána Teremőre narrálja az első részben a történetet, segítve minket és képzelőerőnket, hogy a múzeumteremből épp a várába felköltözött Macbethnek rezidenciáját vagy csatamezőt lássunk-e magunk előtt. Mint ahogy ez a négy múzeumi alkalmazott is hihetetlen ügyesen, tehetséges találékonysággal változik hol az egyik, hol a másik szereplőjévé e Shakespeare-darabnak: virtuóz játékosságuk a játszás, játszani akarás szelleme maga.
Így aztán mi is játszunk, játszik a képzeletünk, hol itt, hol ott vélünk párhuzamokat fellelni – pedig ehhez az előadás semmilyen mankót nem ad. De jól is teszi, hisz felnőtt értelmiségiek lévén, a szép, az intenzitást jól adagoló játék hatására mi magunk lelünk rá a párhuzamainkra, ki-ki a sajátjára. A jó, a páratlanul igényes, finom és okos, önfeledt, amatőrségnek álcázott véresen komoly (színészi)játék már csak ilyen – amit Gáspár Ildikó jó érzékkel terelget.

Játszani vagy a játékot nézni itt most egy és ugyanaz: a szünetre kijőve Macbethék fogadásán találjuk magunkat, ahol Macbeth és Lady Macbeth (Takács Nóra Diána) Csárdáskirálynő betétdalokkal felelgetnek egymásnak a legnagyobb idillt idehazudva, miközben Banquo (Fodor Tamás) szellemével hadakozik a víziókat látó, elborult elméjű Macbeth. Így mulat egy magyar úr a várában, elnézést, akarom mondani: egy skót!

Aztán minden hatalomnak bealkonyul, ahogyan az azt fenntartó áruló mameluk seregletnek is. És tényleg csak a natúr Kállay Géza-fordítás hangzik el, ám akkor már a játék maga tesz mindent hátborzongatóan kétfenekűvé. Pont annyira hátborzongatóvá, ahogy Borsi-Balogh Máté ül fején a Szent Koronánk hiteles másolatával a vitrin tetején, miközben alatta, a vitrin körül a múzeumi portás/a Macbeth mellett maradt egyetlen szolga (Fodor Tamás) futkos, és az ablakon kémleli a közeledő erdő-sereget, azaz Macduff falombot maguk elé tartó katonáit. Borsi-Balog Máté hatalomvágytól ittas Macbethje most már riadt eszelős módjára koronájába kapaszkodó, óvó nénije elől a szekrény tetejére bújó gyerek.

Macduff és Malcolm csapatai meg egyre csak jönnek, azaz: egyre nő, erősödik a sípszó, pláne, ha mi, múzeumtermi nézők, a teremőrök által kiosztott sípjainkkal is besegítünk – és talán ennek a macbethi hatalmi tébolyult rémálom-valóságnak nemsokára vége szakad. De addig is játsszunk el a gondolattal: – amit ez a Macbeth-előadás kézzel foghatóvá tett – a koronát felvevő jó esetben  nemcsak hatalmi mámorában uralkodik, hanem bennünket szolgálva is. Különben a sípoló hazaiak elkergetik. Mert ez a normális egy ilyen játékban, és egy ilyen játékon kívül is.
(2019. március 25.)

Csatádi Gábor