Home / Megnéztük / “az idegösszeomlásból nem lesz hír, csak a gyilkosságból, holott az okok azonosak”- interjú
“az idegösszeomlásból nem lesz hír, csak a gyilkosságból, holott az okok azonosak”- interjú

“az idegösszeomlásból nem lesz hír, csak a gyilkosságból, holott az okok azonosak”- interjú

2019. április 3. 20:10

Március elején mutatta be a Radnóti Színház Branden Jacobs-Jenkins Gloria c. darabját Hajdu Szabolcs rendezésében a Tesla Loftban. A darab két szereplőjével, Kendrával és Deannel, Sodró Elizával és Porogi Ádámmal beszélgettünk gyermekkori karriervágyakról, a mostani harmincas korosztály útkereséséről, , érvényesülésről, frusztráltságról, a bennünk élő terroristáról és az önmagunkra és a másikra figyelés “antiterrorizmusáról”…

  • Gyerekkorotokban melyikőtök mi szeretett volna lenni? 
  • Eliza: Nekem elég egyértelműnek tűnt, hogy én is zöldséges leszek, mint a szüleim. Aztán később szülésznő szerettem volna lenni, majd pedig egy szavalóversenyre  készülve – amire a felkészítést nagyon élveztem – derült ki, hogy a versmondással leginkább a színészek foglalkoznak. És innentől fogva tudtam már, hogy akkor én színész szeretnék lenni!
  • Soha nem is álmodoztál többé arról, hogy majd egyszer egy egész zöldséges-láncot hoznál létre?
  • Eliza: Sokat dolgoztam anyuék mellett: almát soroltam rekeszekbe, borsót fejtettem, krumplit osztályoztam, egészen odáig, hogy én állok a pultban. De igazából az eladáshoz nem nagyon volt tehetségem, állandóan szorongtam attól, hogy ott az emberekkel beszélgetni kell… Anyukámnak, nagynénémnek meg nagyon megy  ez, mint egy kis pszichológusi rendelő a zöldséges bolt olyankor.

…valójában ezt az egész önmagát gerjesztő folyamatot meg is lehetne fordítani pozitívan: észrevenni és a hóna alá nyúlni annak, aki talán nem is tudatosítja magában, de igenis szenved attól, hogy valaki vagy valakik folyamatosan nyomás alatt tartják akár egy munkahelyi közösségben.

  • Ádám: Ha jól emlékszem, egész kicsi fiúként építész akartam lenni. A balatoni nyaralónk nagyon pici kertjében mindig nekiálltam felépíteni egy házat: három téglám volt ehhez összesen,  mégis mindig rendületlenül megpróbáltam. Aztán indiánregény író, aztán kiskamaszként nagyon gazdag ember, de olyan, akinek dollár milliárdjai vannak, majd ismét író – és huszonegy éves koromban találtam ki, hogy színész szeretnék lenni.
  • A Gloria szerkesztőségi asszisztensei mind szeretnék vinni valamire, mikorra harminc felé közelítenek… Számotokra mennyire rímel ez a 2010 évekbeli, manhattani szerkesztőség azzal, amiben mostanság élünk?
  • Eliza: Könnyen tudok párhuzamot vonni azzal, ahogy a szereplők egy közösségben próbálnak létezni, megtalálni a helyüket. Mert egy osztályban, egy előadásra összeállt társulatban is viszonylag hamar leosztódnak a szerepek: ki lesz a vicces, ki a magát mindig elsíró, ki lesz a problémázós, ki pedig az energiabomba. Emlékszem, nekem gimiben mindig az volt a szerencsém, hogy az év elején az első két hónapot mindig megtoltam, és onnantól  megvolt az a “jó pontom”, ami alapján elhitték nekem, hogy jó tanuló vagyok! Ezért aztán ezzel a szerkesztőségi légkörrel könnyen tudok azonosulni, mert ha máshonnan nem, akkor innen ismerős. Kendra iszonyatosan szorong amiatt, hogy viszi-e majd valamire? – ezt úgy kompenzálja, hogy igyekszik maga körül mindenkit uralni, maga alá gyűrni. Mivel állandóan bántva érzi magát, ezért azt hiszi, hogy joga van bántani másokat…

©Szokodi Bea

  • …mégis mintha mindezt nem szándékosan, hanem tudat alatt tenné, nem?
  • Eliza: Nincs tudatában a saját gonoszságának – ahogy általában nincsenek tudatukban a saját gonoszságuknak az emberek, ebből is fakad a probléma.
  • Ádám: Dean annyi idős, mint én, a darab pedig annyira a mai korban játszódik, hogy rengeteg dolog ismerősen rímel benne. Amit talán mégis nehéz volt megértenem, az az, hogy ha valahol ennyire nem érzi jól magát az ember, akkor miért nem megy onnan el. De nyilván azért nem áll odébb Dean, mert magának sem ismeri be, hogy nem jó ott neki, ahol van. Könnyebb nap mint nap tovább szenvedni, mint belátni, hogy az egész út rossz, amin jár.
  • Kendra és Dean egyfajta ugródeszkának használja a Gloria-sztorit?
  • Ádám: Dean már előtte is írni akart, ám az teszi érdekessé Deant a kiadók szemében, hogy a történtek miatt bekerült a tévébe, rengeteg interjú készült vele emiatt, amit  úgy él meg aztán, hogy végre kiadhatja a regényét, még ha át is kell írnia. Szerintem Kendra az, aki jó ösztönnel megérzi ebben a velük történt dologban a siker lehetőségét, ezért is csap le rá, és kezd belőle könyvet írni.

…amikor nem úgy tekintesz a körülötted lévő emberekre, mint önálló entitásokra, hanem mint a te saját világodnak a szereplőire. Vagy az ellenséged vagy az, aki téged előrébb juttathat, vagy pedig egy senki! Olyan ritkán gondolunk bele, hogy az a másik önálló, szabad, tőlünk független ember.

  • Eliza: Kendra valahol mondja is: “egyfolytában azon dolgozom, hogy dobbantsak innen!” Azaz: neki is van “B” terve arra, hogy mit kezdjen magával… Ha dolgozol egy stabil helyen fix fizetésért, akkor sokkal nehezebb dobbantani onnan, hogy megvalósítsd az álmaidat… Nyilván az a helyzet állt elő Kendránál, amire már Ádám is utalt, ám ezt Kendrának is valahogy meg kell magyaráznia magának, hisz azt nem tudná beismerni, hogy ő egy ilyen helyzeten nyerészkedni lenne képes! Meg is magyarázza, hisz őt is megrázta ez a konkrét történet, ő is mintegy kiírja magából, hisz eleve úgy tekint magára, mint egy íróra. Sőt: nem is arról ír, hogy ő hogyan élte mindezt meg, hanem valamiféle “kreált empátiával” megpróbál arról írni, hogy mindezeket az áldozatok hozzátartozói hogyan élhették meg. De mivel sohasem lesz képes levetkőzni saját mesterkélt karakterét, ezért nem is lesz jó a könyve…
  • Apropó “kreált empátia”: vajon teljesen mindegy a velük megesett történet milyensége Deannek és Kendrának,  számukra ez tényleg csak jó alkalom a karrier csinálásra?
  • Ádám: Nem, egyáltalán nem mindegy a történések tartalma. Deannek idegösszeomlása volt emiatt, pszichiátriai kezeléseken van túl, amikor találkozunk vele ismét – ő el nem tudná képzelni, hogy visszamenjen dolgozni újra abba a szerkesztőségbe.
  • Eliza: Ez talán csak kívülről tűnhet úgy, hogy mindegy az, hogy konkrétan mi történt velük. Ha valami ilyesmi történik az emberrel, akkor azon már nem tudsz túllépni: azzal kell tovább és együtt élned – és ez minden embert megráz! Ahogy engem már az is megrázott, hogy azon a berlini karácsonyi vásáron, ahol én dolgoztam, egy évvel később történt egy terrortámadás – ott lehettem volna én is?! Kendra is egy perccel korábban jött ki abból az épületből, ahol aztán a történtek áldozatai mégiscsak az ő ismerősei, munkatársai voltak! Ezért aztán mindenképpen sérül ő is ebben a történetben. A mi kettős jelenetünknek valahol itt, ebben van a lényege: “azért, mert a te traumád mélyebb esetleg, mint az enyém, azért neked nehogy már több jogod legyen írni erről az egészről, mint nekem?!”

©Szokodi Bea

  • Mindezek mellett ebben a közös jelenetben – az előadás talán egyik legerősebb jelenete – mintha egymásra akarnának licitálni, nem?
  • Ádám: Ez már a darab első jelenetében  ott van, már ott is folyik kettejük között valami háború.
  • Eliza: Kendrának és Deannek semmi baja sem lenne önmagával, ha mindkettőjük a saját dolgával lenne elfoglalva. Ám itt mindenki a másik tányérjába néz! Azt nézi, hogy az hol tart: vajon ő megette már? Kendra azt gondolja, hogy azért, mert Dean előrébb tart, azért ő kevesebbet ér…
  • Ádám: Deannek pedig az a félelme, hogy vajon mit fog róla írni Kendra? Fél attól, hogy vajon milyen fényben fogja láttatni őt Kendra – hisz Dean abban reménykedik, hogy totálisan megváltozott a történtek hatására.
  • Eliza: …mert Dean Kendrából kinéz egy ellene irányuló karaktergyilkosságot, ami a megjelenés előtt álló könyve szempontjából Deannek nyilván nem tenne túl jót… Ahogy Dean elkezd beparázni már annak a gondolatától is, hogy a gyakornok Miles esetleg az ő, Dean helyére pályázik. Ezek mögött a félelmek mögött durva önbizalomhiány rejlik talán… Amolyan: ha csak én élnék egyedül a világon, akkor tuti, hogy képes lennék megcsinálni a saját karrieremet!

Könnyen tudok párhuzamot vonni azzal, ahogy a szereplők egy közösségben próbálnak létezni, megtalálni a helyüket. Mert egy osztályban, egy előadásra összeállt társulatban is viszonylag hamar leosztódnak a szerepek: ki lesz a vicces, ki a magát mindig elsíró, ki lesz a problémázós, ki pedig az energiabomba.

  • Ádám: Ez talán abból is fakad, hogy közelebb vannak már a harminchoz, mint a húszhoz, ám a vágyaikhoz mégsem kerültek közelebb. Bekerültek egy munkahelyre, csinálják a dolgukat nap mint nap, és ennek a dolognak semmi értelme – ezt ők is érzik,- de persze könnyebb a másikat hibáztatni, felelőssé tenni a sikertelenségért.
  • A vaskos önbizalomhiányon túl mi lehet még ebben a korosztályban az, ami miatt szerintetek nem tud tenni, vagy hiábavalónak érzi azt, hogy elinduljon és tegyen a vágyaiért?
  • Eliza: Nehéz belevetni magunkat az ismeretlenbe! Az, hogy valaki kőszínházi múlttal belekezdjen a független vagy szabadúszó színészi létbe, az azért egy rohadt nagy döntés! Egy ilyen döntést akár éveken át tartó dilemmázás előzhet meg, vagy az egész egy olyan ugrás az ismeretlenbe, amiből aztán bármi lehet…
  • Ádám: Ráadásul arról a munkahelyről, ahol ennek a darabnak a szereplői dolgoznak,  azt tartják a szakmában, hogy az egy jó munkahely, ergo: hülye vagy, ha egy ilyen munkahelyet feladsz!
  • Lehet, hogy őket is ez a “menő munkahely” illúziója tartja megbénítva?
  • Ádám: Igen, és a sikeres idősebb generáció. Ha a most negyvenes, ötvenes, hatvanas emberek sikeresek lettek, hátha nekik is összejön. Közben viszont egyáltalán nem figyelnek egymásra. Ez a figyelni nem tudás vezet minden bajhoz aztán… persze ez nyilván abból is fakad, hogy magukat nem szeretik ott, úgy, azon a helyen, ahol ülnek. Máshol vannak a gondolataik. Ehhez az internet is hozzátesz.
  • Eliza: …amikor nem úgy tekintesz a körülötted lévő emberekre, mint önálló entitásokra, hanem mint a te saját világodnak a szereplőire. Vagy az ellenséged vagy az, aki téged előrébb juttathat, vagy pedig egy senki! Olyan ritkán gondolunk bele, hogy az a másik önálló, szabad, tőlünk független ember.

©Szokodi Bea

  • Lehet, hogy így, itt kezdődik a terrorizmus, a mellettünk élő másikat ily módon öljük meg, és talán még “fegyver” sem kell hozzá…
  • Ádám: Igen, csak az ilyenek nem kerülnek be a híradóba, a másiktól elszenvedett szorongás miatti idegösszeomlásból, rákból, öngyilkosságból nem lesz vezető hír – csak abból, ha valaki lelő valakit, miközben az okok sokszor hasonlóak… a szeretet totális hiánya. És a végkifejlet is: halál. Csak a dráma lassabb.
  • …mert a hírekbe csak az utolsó felvonás legutolsó jelenetének végszavai kerülnek be.
  • Eliza: Ezért aztán az ilyen esetekre könnyen rá lehet sütni, hogy ideggyenge, labilis volt, ezzel aztán el is szeparáljuk magunktól, akik hozzá képest, aki fegyvert fogott, teljesen egészségesek vagyunk. Így aztán nem is kell vállalni a saját felelősségünket – csupán azonnal ellátni egy címkével azt a másikat: az ő személyiségében benne volt az, hogy egy ilyen tettet véghez fog majd vinni egyszer. De valójában ezt az egész önmagát gerjesztő folyamatot meg is lehetne fordítani pozitívan: észrevenni és a hóna alá nyúlni annak, aki talán nem is tudatosítja magában, de igenis szenved attól, hogy valaki vagy valakik folyamatosan nyomás alatt tartják akár egy munkahelyi közösségben. Szeretem nézni az On the Spot részeit, és az egyik epizódban a fukusimai atomrobbanás helyszínén ülő hozzátartozók arcait mutatták, amelyeken egyetlen rezzenésnyi pánik, kétségbeesés vagy zavar sem látszott. A riporter megkérdezte a polgármestert, hogy miért nem látszik az arcokon semmi? A válaszában a polgármester azzal magyarázta ezt, hogy valószínűleg a szamuráj kultúra miatt lehet ez így. Mert ebben a kultúrában ha valaki elveszítené a fejét, az indulatai feletti kontrollt, azzal a többieket is veszélybe sodorná. Uralkodik magán, így próbál segíteni a másiknak is ebben az áldatlan helyzetben. Ez engem nagyon megragadott, ezért is említettem, hogy lehet egy közösségen belül úgy viselkedni, hogy attól pozitív irányba mozduljon el annak a közösségnek a szellemisége.

Ez talán csak kívülről tűnhet úgy, hogy mindegy az, hogy konkrétan mi történt velük. Ha valami ilyesmi történik az emberrel, akkor azon már nem tudsz túllépni: azzal kell tovább és együtt élned – és ez minden embert megráz! Ahogy engem már az is megrázott, hogy azon a berlini karácsonyi vásáron, ahol én dolgoztam, egy évvel később történt egy terrortámadás – ott lehettem volna én is?!

  • Ádám: Magamról tudom a legjobban, hogy mennyire figyelmetlen tudok lenni. Szóval ez nem könnyű.
  • Azért nehéz, mert nincs időnk rá, hisz felgyorsult tempóban élünk, vagy azért, mert igényünk nincsen rá?
  • Ádám: Nem szoktuk meg, hogy így éljünk. Legalábbis a többség. Ha meg a szokásainkon nem változtatunk, az legtöbbször lustaság. Hiszen nekünk is jobb lesz attól, ha figyelünk. Ez pont olyan, mintha futnék naponta egy fél órát, hisz biztos jót tenne a testemnek! – de nem futok, mert lusta vagyok. A másikra való figyelem ennél még annyival jobb, hogy az magamon kívül még a másiknak is jó.
  • Eliza: Innen nézve a Gloria próbafolyamata is nagyon jó hangulatban telt! Amikor nem hullafáradtan mész haza, hanem azzal, hogy de jó volt ma is! És ez tök fontos, hisz egy-egy ilyen munkahelyi közösségben több időt töltünk, mint a családunkban, és ha ezeket nem tesszük otthonossá, akkor abba egész egyszerűen tönkremegyünk!

Csatádi Gábor

©Szokodi Bea

 

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: