Home / Megnéztük / Alámerülve
Alámerülve

Alámerülve

2019. április 5. 14:43

…egészen másnak látszik minden. Aki alámerül, az a maga világát szükségképpen jobban ismeri, a többiek világa távolabb kerül tőle. Ám egyszersmind a sajátjában benne lesz mindenki más világa is. Ábel Stella Weöres Sándor Psychéjét monodrámaként hozta közénk az Ódry Klubba Tárnoki Márk rendezésében egészen tenyeres-talpas, mégis szárnyalóan könnyed közelségbe. Hús-vér poézis ez, melyből nem tud elfogyni az élet keserűségét kívül-belül ismerő, mégis letörhetetlen életigenlés.

Lónyay Erzsébet grófnőt, Weöres Sándor kitalált XIX. századi költőnőjét egy fehér falú fürdőszoba sarkában, kádjával meghitt kettesben zárják össze velünk az Ódry Klubjában. A Mucsi Balázs teremtette keresetlen egyszerűségű látvány – zártszelvény bakokra helyezett fehér kád, teli vízzel – talán a legtöbbet mondja. A legtöbbet, mert a kád vízben tükröződő, majd a fehér falakra verődő reflektorfény ezernyi asszociációra ad alkalmat. A fények tükröződésében egyszerre több világ ad  egymásba és egymásnak átjárót önkéntelenül. Ahogy a tudatunk is akkor a legelevenebb, ha kontrollálatlan önkéntelenségben áramlik, fodrozódik, tükröződik benne az, amivel éppen telve van. Telve, mint ez a fehér kád vízzel.

©Éder Veronika

Gyászfekete elegáns pompában, egyszerű törődöttségben kezdi Ábel Stella Lónyay Erzsébet folyondárszerű, végeérhetetlen mondatfűzéreit egy soha nem élt, mégis mindig  jelenlévő költőnő hányattatásairól, nőiségének kiszolgáltatottságáról. Amely kiszolgáltatottságban egyszerre pezseg a szexuális túlfűtöttségnek és a női szexualitással való visszaélésnek, kihasználásnak vérbősége. Ábel Stella monológja sokaktól hangos: férfi rokonoktól, szeretőktől, nőktől, férfiaktól, akik mind-mind teljesen valóságosak, és a képzelet gazdagságában az adott  mondatért, monológrészért megteremtettek.

Ábel Stellában egyszerre vibrál, szikrát szór és izzik csendes kérlelhetetlenséggel a vágy, az indulat, az életerő és a düh. A meg nem értés, a kibeszélhetetlenség, a társtalanság feletti indulatos düh. Az, amelyből mégsem haragot, elkeseredést, hanem életerőt, letörhetetlen életakarást érezni ki. A vízzel teli kád birodalma a testen belüli, önmaga testi határaiig terjedő birodalom, ami egyszerre intimen parányi és univerzálisan végtelen. Behatárolhatóan behatárolhatatlan, lemérhetően befoghatatlan.

A Tárnoki Márk terelgette előadás e kettő kibékíthetetlen, ám mégis egymásba simuló harmóniájával játszik: ami kint, az bent, és ami bent, az kint rezonál, vagyis a fehér falakra tükröződik.  Játszanak a szavak, a mondatok, ahogy a fény játszik a vízzel, és ebben a játékban, ennek a játéknak  hol vad, hol egészen araszolásig lassuló váltakozásában születik az itt és mostnak avagy az akkor és ottnak ez a Weöres-szöveg.

Ahogy Ábel Stella játékában, belső-külső szövegmondásában, a lélegzet ütemére előadott drámajátékában is pont ez az előbbi játék dominál: kevergünk, kavargunk a pajzán részletekben, a férfi, női entitások tudatalattijában, és mégsem zavarodunk össze, nem vesztjük el az értelmünknek nehezen kínálkozó fogódzókat, hanem mint ez a kádnyi víz is: magába olvaszt, önmagában egybeolvasztja mindezek mindegyikét lágy csobogással, csepegéssel.

©Éder Veronika

Persze a víz az egyben életelvevő közeg is, amelyben elmerülni, megfulladni is lehet, avagy belőle, mint mindent magába nyelő elveszejtőből felbukkanni, világra jönni, megszületni. Ábel Stella pont ezt teszi a Weöres–sorokat mondva, sorolva kérlelhetetlen gyengédséggel, szilaj, állhatatossággal. Magának, neked, nekem, nekünk, magunknak mondja a költőnő élettörténetét, szerelmi életének lehetetlen lehetségességeit. Mert érteni akar. Megérteni. Önmaga számára is megfoghatóvá tenni. Persze csak annyira, amennyi ahhoz kell, hogy utána újra alámerülhessen a szórengetegnyi vízben, a kádnyi megtisztulásban.

Psychéjében mindannyiunk gyermeki lelkű felnőtt és felnőttként is örök embrió psychéje, énje, valója keres megértést, elfogadást, befogadást önmagában és bennünk. Embert, lelket próbáló feladatot vállalt. Olyat, amit csak mindenben és önmagunkban alámerülve lehet “teljesíteni”. Ábel Stella mit sem tudó ősismerősként merül alá, persze belül mindehhez, mindezért hatalmas munkákat magára véve.Talán azért, hogy olyan megmagyarázhatatlanul vonzónak, követendőnek tűnjék számunkra is e merülés és előbukkanás – pont olyannak, mint a lefelé csordogáló, ömlő kádvíz fénnyel játszó, visszatükröződő könnyed természetessége  a fehér falon.

(2019. március 30.)

Csatádi Gábor

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: