Home / A függöny mögött / Interjúk / “Szeretem mindkét végén égetni a gyertyát, megélni az életet…ez közös bennünk Zeldával!” – interjú
“Szeretem mindkét végén égetni a gyertyát, megélni az életet…ez közös bennünk Zeldával!” – interjú

“Szeretem mindkét végén égetni a gyertyát, megélni az életet…ez közös bennünk Zeldával!” – interjú

2019. április 10. 21:03

Holnap, április 11-én mutatják be a Manna Produkció és GK Társulat közös előadását Zelda – Egy utolsó vad nő címmel a Bethlen Téri Színházban Gergye Krisztián rendezésében. Zeldával, Horváth Lilivel beszélgettünk lázadásról, a Gatsby-korszakról, “igazi” nőkről és férfiakról, a monodráma kihívásairól, a férfiak árnyékában élő nőkről és megtalálni vágyott, egymással összhangba hozott szerepekről…

  •  Mennyire vagy lázadozó típus?
  • A darabnak, ami Zelda Fitzgerald életéről szól, angolul The Last Flapper a címe. A flapper kifejezésnek nincs igazán magyar megfelelője, a Gatsby-korszakban ezt a kifejezést használták a nagyon vad, bulizni szerető nőkre. Zelda valóban  igazi lázadó volt a maga idejében, én hozzá képest nagyon rendes kislány voltam, nem is tudok nagyon lázadásokról beszámolni. Zeldában nem is ez ragadott meg, hanem ahogy annak idején a sztár férje mellett egyfajta “celebéletet” volt kénytelen élni. A nagy novella- és regényíró Scott Fitzgerald árnyékában létezett, holott nagyszerűen énekelt, írt és festett. Majdnem olyan tehetséges volt, vagy talán tehetségesebb is – ez persze nem derült ki igazán sosem – mint a férje. Az ő tragédiája pont ebben gyökeredzik: őt mindig úgy ismerték, mint Mrs. Fitzgeraldot, és sosem úgy, mint Zeldát. Hatalmas kettősség feszül benne, ahogy bennem is, amikor három gyerekes anyukaként bevásárolok, hazamegyek, paprikás krumplit főzök, miközben  színésznőként szárnyal a lelkem és Zeldát próbálok. Ez ragadott meg benne engem legjobban.
  1. Attól, hogy nő vagyok, és hogy egy nőről szól a darab, még nem érzem, hogy ez“női” darab lenne. Ugyanúgy benne van Scott, mint apa, mint férfi, mint író, de Zelda anyja és apja is. Inkább  élettörténetnek, autobiográfiának érzem, ami attól talán még érdekesebb, “vonzóbb”, hogy ebben az esetben nem fikcióról van szó, hanem valódi személyről.

  • Mi az, ami a Gatsby-korszakból leginkább megfog?
  • Az egész artdeco, az akkori ruhák, zenék – mindig is az a fajta voltam, aki szeretett volna előző korokban élni, abban az időszakban nagyon el tudnám magam képzelni. Talán  azért is, mert akkor mind az irodalomban, mind a zenében volt valamiféle “fellángolás”, a nők nagyon nők, a férfiak nagyon férfiak tudtak lenni, annak ellenére, hogy világháborúk jöttek és mentek. Jól elvagyok ebben a mai világban is, de ez a nagyon telefonnyomkodós, elidegenedés felé haladó trend nem igazán tetszik benne.
  • …persze abban a korszakban amennyire kifelé éltek, legalább annyira tették ezt befelé is, aminek a megmutatására egy monodráma  – melyben egyszerre vagy nagyon magaddal, magadban, és egyszerre vagy felfokozottabb módon a közönséggel is – jó alkalom, nem?
  • Ez így van. Különösen, hogy nekem ez a  monodráma most kísérlet is egyben, hisz eddig nem mertem volna egy  egyszemélyest bevállalni. Ám minden színész életében eljön az a pillanat, amikor azt mondja magának: ezt most meg kell próbálnod, meg kell ugranod! Mert tényleg nagyon embert próbáló, hogy egyszerre vagy nagyon “elöl”, minden figyelem csak rád irányul, és mégis mindeközben nagyon egyedül is vagy.

©Manna Produkció

  • Eddig miért nem mertél ezzel a műfajjal próbálkozni, mi tartott vissza?
  • A gyávaságom, talán! És azt hiszem, bizonyos időt el kell töltened ehhez a pályán… Emlékszem, amikor annak idején Vári Évát néztem a Piafban, lenyűgözött, ahogy ő képes volt két órán keresztül teljesen elvarázsolni! Mostanában el is kezdtem nézni a kollégákat monodrámákban, hogy figyeljem, tanuljam, hogyan  is kell jól csinálnod azt, hogy szuggesztív módon lekösd a nézőt, hogy tudjon veled menni.
  • Mit jelent most számodra ez a monodráma?
  • Most leginkább azt, hogy minden félelmet le kell győzni, el kell hessegetni: fog ez valakit érdekelni? Elég érdekes vagyok, hogy ennyi időn keresztül lekössem a nézőt egy üres térben? Mert ebben az előadásban nem a díszlet, nem a technika fog dominálni, hanem a játékom és a szavak, amiket kimondok. Bízom benne, hogy elég színes Zelda személyisége és az a kor, amit igyekszem majd úgy megjeleníteni, hogy le tudjon kötni másokat is. Így a próbafolyamat végén azt vettem észre, hogy bár egyedül vagyok, de most már nem érzem magam egyedül, mert körbevesznek a szereplők, akiket életre hívok: Scott Fitzgerald, Zelda anyja, a doktor… Mint amikor a gyerek, akinek mesélnek, elkezdi látni a történetet – azt érzem, hogy ezek a szereplők mind ott vannak velem, miközben én egyedül vagyok. Ez nagyon jó érzés nekem, aki szeretek partnerekkel együtt dolgozni! Egyedül vagyok, de mégsem…- és ez biztonságot ad!

Zelda korában, amikor a nők férjhez mentek, és attól fogva feleség “státuszban” élték az életüket, ez a fajta női öntudat teljesen rendhagyónak számított. Ő amolyan “feministaként” – festeni, írni, táncolni akart – megelőzte a korát, ebből ered a tragédiája is.

  • Milyenek ezek a szereplők, milyen maga az a közeg, amely általad köréd teremtődik?
  • Egy elmegyógyintézet szobájában vagyunk. Zelda egy fura delíriumban bejárja életútját, miközben nem tudjuk, hogy tényleg egyedül van-e vagy sem. Ugrál időben, korszakokban, emlékeiben – mint amikor álmodunk.
  • Gergye Krisztián rendezéseit ismerve, gondolom, most is többféle műfaj keveredik majd az előadásban, nem?
  • Krisztiánban az az érdekes, hogy bár én is azt hittem, koreográfus-táncosként majd engem is minden mozdulatomban beállít, ezzel szemben maximális szabadságot ad. De közben mégis mutat két olyan mozdulatot, ami meghatározó, vagy épp a magam által hozott mozgásból választ olyanokat, melyeket aztán be tudok építeni. Szeretem az ő látásmódját: olyan jelmezt tervezett, amelyet először meglátva nem is akartam felvenni, aztán kiderült, hogy ebben a fura kötött valamiben benne van annak az egésznek a kulcsa, amit ő szeretne látni a színpadon. Kiderült, hogy nemcsak jelmez, hanem kellék is, ami hozzátesz a figurához – nagyon inspiráló Krisztiánnal együtt dolgozni!

©Manna Produkció

  • Hogy érzed:  a nőiség problematikáját is körbejárja  ez a monodráma?
  • Attól, hogy nő vagyok, és hogy egy nőről szól a darab, még nem érzem, hogy ez“női” darab lenne. Ugyanúgy benne van Scott, mint apa, mint férfi, mint író, de Zelda anyja és apja is. Inkább  élettörténetnek, autobiográfiának érzem, ami attól talán még érdekesebb, “vonzóbb”, hogy ebben az esetben nem fikcióról van szó, hanem valódi személyről. Nagyon sok olyan mondat van a szövegben, ami dokumentálhatóan magától Zeldától származik, melyeket ő írt, írhatott le novelláiban, leveleiben. Zelda Fitzgeraldnak nagyon jó humora volt, remélem, ez majd az előadásból is kiderül. A humor számomra is fontos. Ez a darab igazán sokrétű, semmiképp nem összegezhető azzal, hogy egy “női” darab!

…ebben az előadásban nem a díszlet, nem a technika fog dominálni, hanem a játékom és a szavak, amiket kimondok. (…) …a próbafolyamat végén azt vettem észre, hogy bár egyedül vagyok, de most már nem érzem magam egyedül, mert körbevesznek a szereplők, akiket életre hívok: Scott Fitzgerald, Zelda anyja, a doktor…

  •  Lehet-e azt mondani, hogy ez az előbújás, az önmagunk vállalásának a darabja?
  • Igen! És ha divatos akarnék lenni, akkor azt is mondhatnám, hogy ez a darab a mostani életérzésnek a darabja, amely szerint a nők nemcsak anyáák, hanem karrierre vágyó emberek is akarnak lenni. Zelda korában, amikor a nők férjhez mentek, és attól fogva feleség “státuszban” élték az életüket, ez a fajta női öntudat teljesen rendhagyónak számított. Ő amolyan “feministaként” – festeni, írni, táncolni akart – megelőzte a korát, ebből ered a tragédiája is.
  • Hogy érzed: ma nőként ezeket a különböző szerepeket hogy lehet jól egyensúlyban tartani?
  • Nagyon nehéz! Valószínűleg Zelda is ebbe bolondulhatott bele. Ahogy tőlem is elvárják, hogy otthon három gyerek mellett anya legyek, a színházban színésznő, a Lili Suliban, ahol tanítok, ott pedig jó tanár. Legalább három fronton kell helyt állni. Ám ha ezek közül bármelyiket is elvennék, megszűnnék teljes lenni. Szeretek mindez lenni egyszerre, mindkét végén égetni a gyertyát, megélni az életet. Ez mindenképpen olyan, ami közös bennünk Zeldával.

Csatádi Gábor

©Manna Produkció

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: