Home / Megnéztük / “…intenzív testi élményt képes teremteni ez az előadás…hogy kicsit a néző is izzadjon nézés közben- interjú
“…intenzív testi élményt képes teremteni ez az előadás…hogy kicsit a néző is izzadjon nézés közben- interjú

“…intenzív testi élményt képes teremteni ez az előadás…hogy kicsit a néző is izzadjon nézés közben- interjú

2019. április 18. 17:07

Jövő szerdán, április 24-én láthatjuk az iCoDaCo it will come later c. táncelőadását a Trafóban. A hat alkotó egyikével, Vass Imrével beszélgettünk az erőfeszítés áttételes jelentéséről, az időráfordítás jelentőségéről, az iCoDaCo-ról, a mai kortástánc sokféleségéről és a tánc”érzékenyítő” szerepéről…

  • Mostanában mit jelent számodra erőfeszítést tenni valamiért?
  • Több vetülete is felmerült az erőfeszítésnek a projekt a kapcsán, különösen, hogy hat különböző életkorú és eltérő háttérrel rendelkező alkotó hozta létre, ezért kicsit senkié és mindenkié is ez valamennyire. Számomra az erőfeszítés nem valamilyen erőlködést jelent, hanem egyszerűen csak annyit: erőfeszítést kell tennem azért, hogy folyamatosan rajta tartsam a figyelmemet valamin, amin épp dolgozom. És bár lehet, hogy időről időre ledob a gépszíj a fókuszált figyelemről, mégis ott lüktet az a kölcsönös bizalom egymás felé a tekintetben, hogy képesek vagyunk egymásra, a közös munkánkra fókuszálni a figyelmünket. Egy ilyen fajta fókuszálás az erőfeszítés érzetét keltheti önkéntelenül, ám számomra  igaziból ez  azt jelenti, képes vagyok-e  a figyelmemet folyamatosan fenntartani.

Nagyon intenzív testi élményt is képes teremteni ez az előadás – az az erőfeszítés, ami részünkről, alkotók részéről arra irányul, hogy a figyelem egymás iránt fennmaradhasson, abból  remélhetőleg valamennyit a néző is meg fog tapasztalni majd. Azért, hogy kicsit ő is izzadjon nézés közben, és azt érezze, hogy neki is “dolgoznia” kell, mert egy kicsit ő maga is befeszül, az ő izmai is megfeszülnek. És ezzel az “izommunkájával” a mi munkánkat is segíti.

  • Hogy értetted: ez az előadás egyszerre mindenkié és senkié?
  • Talán valaki a projektben fogalmazott így. Az lehet e szófordulat mögött, hogy önmagától egyikünk sem törekedett volna ilyen formájú előadás létrehozására,  – én nem teljesen osztom ezt, mert én el tudom képzelni magamról, hogy ilyen előadást csinálnék. Ez az előadás egy közös nevező. Ám az igaz, hogy magától egyikünk sem ebbe az irányba haladt volna ezzel a projekttel szerintem. Ezen a munkán mindig csak együtt, közösen dolgoztunk, sosem váltunk szét kisebb csoportokra, ezért ebből  olyan dolog jött létre, ami csak a közös erőfeszítésünk árán tudott megszületni. Számomra az a legértékesebb ebben a folyamatban, hogy sikerült közösen döntéseket hoznunk, ami kicsit mission impossible-nek tűnt, de sikerült végigvinnünk. Az született meg az it will come later képében, amire mi együtt képesek vagyunk, ezért a miénk, de az előadás rá is világít egy magasabb léptékre, amire mi nem tehetjük rá a kezünket mint szerzők… szerintem.
  • Ezek után már egyre jobban izgat: mi is ez az it will come later című előadás?
  • Próbáltunk az erőfeszítésről mondani valamit, túl azon, amit hat alkotónak a létrehozás erőfeszítése jelent. Az erőfeszítés személyes, társadalmi vonatkozásairól beszélni, hogy mit is jelenthet az egyénnek ez, szembeállítva akár egy közösség erőfeszítésével vagy a világegyetem működési mechanizmusából eredő erőfeszítéssel. Megmutatni, hogy ezek az eltérő szintű erőfeszítések egymáshoz képest mennyire más jelentéssel bírnak, mennyire eltörpülhet ezért az egyik  a másik mellett! Kontrasztba állítani ily módon ezeket az erőkifejtéseket egymással, hogy az egymáshoz viszonyítható léptékeiket jobban megértsük – pont ezért ezt az előadást négy oldalról lehet nézni. Ez az előadás kilencvenhét százalékában mozgásos táncelőadás, amely egyszerre folyamatos együttmozgás, amelyben a csoportos, közös mozgásból folyamatosan kiválnak egyéni megmozdulások, amelyek lehetnek szólók, duettek, majd visszatérnek a közös mozgáshoz. Folyamatos fluktuációja a mozgásoknak e két pólus között ez az előadás –  megmutatva a személyes és a közösségi szintek mennyire nőnek meg vagy épp törpülnek el egymáshoz képest.

©Mihalicz Máté

  • Ez a projekt egy nemzetközi együttműködés, az iCoDaCo részeként jön létre, hogyan képzeljünk ezt el a gyakorlatban?
  • Ezt annak idején az ilDance formáció indította útjára, amelyben ketten vannak: Israel Aloni, aki ebben a körben producerként vesz részt, és Lee Brummer, aki táncos-koreográfus. Ez már a harmadik előadása ennek az iCoDaCo-nak, először duóként, kvartettként működött, folyamatosan nőtt, vált egyre terebélyesebbé. A produkciók alkotói között mindig van átfedés és cserélődés is, ezért folyamatosság és megújulás is jellemző az iCoDaCo-ra. Különböző életkorú, látásmódú, esztétikájú táncos-koreográfusok “válogatódtak” össze erre a mostani munkára is. Az első rezidencia előtt kb. egy évvel már voltak videóbeszélgetések a résztvevő művészekkel és producerekkel is, maga az előadás 5 kéthetes rezidencián jött létre.
  • Mit tud adni, akár neked is egy effajta közös munka?
  • Számomra inspiráló volt ez az együtt munkálkodás. Hisz pont az volt a cél, hogy minél eltérőbb tudással, tapasztalattal rendelkező táncosok kerülhessenek össze, és nézzék meg, hogy mit is képesek kihozni egymásból! Már maga az is izgalmas, hogy egészen eltérő korosztályból valók vagyunk – mi, akik részt veszünk benne. Elképesztő egyszerre táncolni egy klasszikus kínai táncból jövő, 40 év táncos-koreográfusi tapasztalattal rendelkező táncossal vagy egy 30 év tapasztalattal rendelkező walesi performerrel vagy SEAD-es, PLACE-es vagy Lady Gagá-s háttérrel rendelkező táncosokkal. Persze nem az évekről vagy az iskolázottságról van szó, mert mindenkinek nagyon szerteágazó szakmai tapasztalata is van, ami még rétegzettebbé teszi  ezt az együttműködést. Sokféle összetételű projektben dolgoztam már, de ez még nekem is valahogy új volt. A megfigyelői, a végrehajtó és kezdeményező alkotói szerepek folyamatos változásban voltak. Egyszerre volt szükség határozott véleményre és nyitott figyelemre.

A tánc primérebben tudja azt a hatást megteremteni, amelyben a néző akár azt is érzi, hogy ő most fizikálisan is meg lett érintve! Olyan befogadói pozícióba kerül a néző a tánc nézése közben, amelyben előbb születnek meg benne a fizikai, mint az értelmi ingerek.

  • Hogy érzed: a kortárstáncnak az ízlésbeli, műfajbeli homogenitás avagy heterogenitás tesz-e jobbat, melyik a megtermékenyítőbb?
  • Ezt talán nem is lehet egyértelműen eldönteni, rengeteg példát látni a különbözőségre és az összehangoltságra is. Én szinte csak olyan produkcióban veszek részt, ami nem a harmonizációra épít, hanem a sokszínűségre. Talán ez a táncos projekt az számomra, amiben a legkülönfélébb emberek vannak jelen, az persze más kérdés, hogy a sokszínűség mellett nyilván van mindenkinek egy magas szintű táncos és alkotói múltja és képzettsége, ami valamilyen szinten közös alapra helyez minket. Táncosok vagyunk, nincsenek közöttünk gördeszkások vagy influenszerek. Szerencsére a tánc nem törődik azzal, hogy e két irány közül melyik a “működőképesebb” vagy hasznosabb, hanem minden irányban terjeszkedik és növekszik!

©Mihalicz Máté

  • Apropó : törődés – a mai kortárstánc mennyire segíthet abban, hogy a nézői képesek legyenek egymással, önmagukkal jobban “törődni”?
  • Minden tánc, minden színház alapvetően erre  törekszik, hogy valamiféle eszenciát, tudást adjon át, még akkor is, ha nem feltétlen egy történetet “mond el”. A tánc primérebben tudja azt a hatást megteremteni, amelyben a néző akár azt is érzi, hogy ő most fizikálisan is meg lett érintve! Olyan befogadói pozícióba kerül a néző a tánc nézése közben, amelyben előbb születnek meg benne a fizikai, mint az értelmi ingerek. Próbál megosztani valamit a testről, a testtudatosságról: legyünk a testünkkel, a testünkben nézők – a saját életünknek a megtapasztalói.

Talán ez a táncos projekt az számomra, amiben a legkülönfélébb emberek vannak jelen, az persze más kérdés, hogy a sokszínűség mellett nyilván van mindenkinek egy magas szintű táncos és alkotói múltja és képzettsége, ami valamilyen szinten közös alapra helyez minket. Táncosok vagyunk, nincsenek közöttünk gördeszkások vagy influenszerek. Szerencsére a tánc nem törődik azzal, hogy e két irány közül melyik a “működőképesebb” vagy hasznosabb, hanem minden irányban terjeszkedik és növekszik!

  • Egyfajta érzékenyítés is ez, nem?
  • Abszolút! A mi előadásunk, az it will come later is a körbeülésről, az együtt levésről szól végső soron. Nagyon intenzív testi élményt is képes teremteni ez az előadás – az az erőfeszítés, ami részünkről, alkotók részéről arra irányul, hogy a figyelem egymás iránt fennmaradhasson, abból  remélhetőleg valamennyit a néző is meg fog tapasztalni majd. Azért, hogy kicsit ő is izzadjon nézés közben, és azt érezze, hogy neki is “dolgoznia” kell, mert egy kicsit ő maga is befeszül, az ő izmai is megfeszülnek. És ezzel az “izommunkájával” a mi munkánkat is segíti.

Csatádi Gábor

©Mihalicz Máté

 

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: