Ki van itthon?

2019. április 18. 17:43

…mert azzal a valakivel lehet beszélgetni. Ő nem rohan, talán ráér, mert ő valószínűleg tényleg itthon van. És talán nemcsak testben, hanem egyebekben is. A Nyáry Pál által írt és rendezett Aszterión háza című előadás – többek között Jorge Luis Borges azonos címú novellájának alapján – a Nyitott Műhelyben ezt az “otthon levést” igyekszik körbejárni, körbelakni tétova igyekezettel, fiatalos nyughatatlansággal, szenvedélyes kíváncsisággal – kedvet csinálva, hogy mi is otthon legyünk – leginkább ott, ahol épp vagyunk.

A leginkább az van “otthon”, aki álmodozik. És persze, objektíve ő van, lesz a legkevésbé otthon. Négy fiatal: Hódi Virág, Lakatos Dániel, Margulius Dávid és Sebestény Jakab “záratnak össze” velünk együtt a Nyitott Műhelyben, hogy valami történjen velünk. Történjen anélkül, hogy tudnánk róla, anélkül, hogy ők négyen tudnának róla. Gilbert Adair Álmodozókja parafrazeálódik itt és persze Bernardo Bertolucci azonos című filmje, pont úgy, hogy kényelmes, kreatív, lélegezni tudó távolság maradjon az eredeti művek és a Nyáry Pál által írt darab között. A keresés, a megérkezés és a meg nem érkezés befejezhetetlen története ez, amit mindig csak épp folytatni, újrakezdeni lehet. Mert pont ez a titka ennek a rendezésnek is: tétovaságában tudattalanul pontos, bátortalanságában tudatos és elhallgathatatlanul fürkésző, vágyakozó – mert amíg a szereplők “keresnek”, addig nekünk is van időnk arra, hogy kutassunk,  kedvet kapjunk kutatni magunkban.

A négy fiatal igazából nem csinál “semmit”. És ez a semmi az, ami mindennél értékesebb. Ez a befelé növekvő, terpeszkedő, egymás határain átnyúló semmi az, ami a legtermékenyebb. Azaz persze nem is mondtam “objektíve” igazat, hisz egy színdarabot igyekeznének rendezni hárman, amihez castingolnak egy negyedik emberkét is, Jakit, Sebestény Jakabot. Aki úgy csöppen ebbe az egészbe, mint Pilátus a Credoba, hisz teljesen ismeretlenül, “tudatlanul” csak egy válogatásra jelentkezne, nem sejtve, hogy mit is takar ez a szereplő keresősdi.

Sebestény Jakab nyitott, öntudatos bátortalanja úgy veszik, kallódik el a másik három fiatal között, mint az elgurítás után megunt labda. És ebben rejlik szépsége, élesztő kreatív ereje is: megmutatni magának, nekünk, hogy ebben az aszteriónnyi házban, ahol már a csillagfény sem ad fogódzót, hogyan leljünk megérkezve otthonra. Otthonra, olyanra, amely megnyugvást, biztonságot, inspirációt ad. Mindezeket mindvégig úgy, hogy ha valakin, akkor Jakin látszik legkevésbé, hogy szerep szerint és emberileg is, mi az, amit várna tőle a másik három.

Persze itt Lakatos Dani, a rendező se tudja, hogy mit akar: pár Dosztojevszkij-szöveg,  szerteszét szaladó improvizáció a keresésről, célja vesztett megtalálásról. Apropó improvizáció: az előadás szövegkönyve a négy játszó improvizációs szövegeinek leiratán alapszik, ami annyira friss, lélegző, mégis jól szerkesztetten, egymásra épülően profi munka, hogy még Kárpáti Péter, e módszer hazai atyja is bízvást megirigyelhetné.

Lakatos Dániel játéka amúgy is páratlan, bármiféle szöveg nélkül is:  minden gesztusa, félrenézése a tipródás és az e tipródáson való felülemelkedés is egyszerre, olyan, amiből érted, érzed, hogy nem a konkrét, kézzelfogható végeredmény, a színházi produktum a lényeg, hanem az, ami mindezek alatt, felett, mögött, előtt van. Igazi misztikus ő, ki persze a legkevésbé sem tud erről a “miszticizmusáról”, hisz ha tudna, messzire szaladna tőle mindaz, ami játékát megfoghatatlanul megfoghatóvá, a konkrét és a semmi közé helyezi, utánozhatatlanul belőve e két fokozat közti pontos helyet.

Ahogy a pontos hely, ez a több térre tagozódó és a játék által bejárt és ekként velünk, nézőkkel is bejáratott, belakatott Nyitott Műhely tere is a maga szuterén jellegével is csak esetlegesen “pontos”. Van is és nincs is: a leghivatalosabban létező és a legperiférikusabban underground, pont így, ezért a leginkább centrumban lévő – függetlenül attól, hogy Budapest szívében, a Déli pályaudvar szomszédságában honol. Pont, mint a játszók játéka: egyszerre teljesen konkrét, kifejező és “elvétett”, szándékos szándékolatlansággal mellé célzott is. Azért, hogy ne akadj rá, ne értsd meg elsőre, mint magától érthetődő evidenciát, hanem utazz, ússz magad is –  te, az őket néző – velük és önmagaddal, önmagadban.

Mint Virág (Hódi Virág), aki egyszerre játszik Kedvesével, Danival és Jakival is. Játszik, mert érezni, érteni, megérteni, szeretni akar. Nem ledér, nem céda ő, hanem kereső, kutató, saját lelkének feltáró barlangásza, aki minden repedést, kiszögelést gondosan szemügyre vesz, elidőzik rajtuk. És természetesen ő maga is, mint az otthonában lévő a saját otthonát keresi, ahol minden változékonyság ellenére is a biztos kikötő otthonosságára lelhet.

Margulius Dávid, azaz e műhely tulaja, alias Finta László, aki alapból a három fiatalnak is,  a készülő színházi előadásnak is otthont ad, a fiataloktól önmaga is hontalanná válik a saját falai között. Mert a falak, ha egyáltalán vannak, akkor azok sosem kívül, fizikálisan, hanem belül, szimbolikusan állnak –  bennünk, legbelül. Margulius Dávid lelki és fizikális nyugalmából kiforgatottja együtt lélegzik, rá kényszerülve együtt rezdül az ifjú színházcsinálókkal, akik leginkább magukban, mentális, belső otthonuknak, otthonukban készítenének színházat.

A Nyáry Pál rendezte Aszterión háza a nyugalmas összevisszaság mással össze nem hasonlítható harmóniájának a háza, ahol minden tényleges zűrzavaros fejetlenség, következetlenség ellenére vagy éppen ezért otthon lehet lenni, még akkor is, ha amúgy, objektíve, nem itt  és nem ebben vagy “otthon”.
(2019. április 7.)

Csatádi Gábor