2019. április 23. 13:38

Avagy mit próbálnak lenyeletni velünk pró vagy kontra? Sokszor már fel sem tűnik, rá sem kérdezünk, csak gépiesen nyelünk, nyelünk és nyelünk. Nyeljük a családi maszlagot, a propaganda butítását, a tiszteletköreik “salakját”, a baráti köreink nekünk is kötelezően fogyasztandó hülyeségeit. A végzős Selmeczi György-Novák Eszter osztály Kárpáti Péter vezényletével ebből a nyelhetetlenül sok lenyelésre szántból improvizálta a Tűznyelők c. előadást önfeledt komolysággal, sírni való röhejességgel és legfőképp letörhetetlen optimizmussal- hogy mi is nevessünk magunkon, hátha ettől tudatosabb nyeldeklőkké leszünk.
Az Ódry Klubja eldugott helyként fogad be minket, mint félreeső terepre tévedteket. És igen hamar kiderül, hogy ez az abszolút frekventáltnak nem ható játszóhely egészen lényegesnek, központinak ad teret. A Klub négy sarkából kettőben játszódik az az élet-játék, ami annyira sztenderd, mindennapi, hogy ettől már önmagában is toposzok garmadájává válik. Juli (Czvikker Lilla) mint munkát kereső táncosnő “kesereg”, kérlelően meséli nekünk hányattatásait a szakmájában, és persze azt, hogy végül is ő már bármit elvállalna. Mígnem Krisztián (Imre Krisztián), a fejvadász mellé nem penderül, és lefegyverző lazaságával egyből lecsap a lányra: munkát, szállást is kínál azonnal neki. Mint pókhálóba tévedtet, úgy fonja be Krisztián a lányt, mindenféle komolyabb felelősségérzettől mentesen: az épp aznapi “áldozatát” sikeresen becserkészve.

@Éder Vera

Nem messze, a másik sarokban – persze ezek a fehér sarkok a vetítésektől ötletes kreativitással hol albérleti szobává, hol a családi idillikus hajtépésekhez konyhává változnak (látvány: Veronika Keresztesová) – a Fekete “család” vendégeskedik lányuknál, Julcsinál (Mentes Júlia Virginia) és a barátjánál, Miklósnál (Jenővári Miklós). Flóra (Széles Flóra) és Gábor (Fekete Gábor) szülőkhöz mért zsigeri bizalmatlansággal szemlélgetik, kóstolgatják Miklóst, miközben Julcsi a gyermekkori molesztálásait rója fel hirtelen váratlansággal apjának. Négyük családi sarka pont olyan, mint bármelyikünk családi sarka. Pont olyan egyedien sablonos, megismételhetetlenül általános közös játékuk révén, hogy  fájóan groteszk szociológiai látlelete legyen  a 2010-es évek Magyarországán élő, létező polgárosultságunknak.
Amit jól adagoltan, zseniális könnyedséggel srófolnak még tovább Jenővári Miklós konteó-elméletei a világméretű zsidó összeesküvésről, a Föld laposságát a  gömbölyűségével álcázók mátrixáról, mindez olyan autentikus kispolgárisággal és könnyed eleganciával előadva, a kisebbrendűségből kitörni akarás gombnyomásra megkreált maszlagjaként, hogy az már igaz akkor is, ha nem is az.

Mert ebben a társulat által írt, Kárpáti Péter által megrendezett Tűznyelőkben pont ez a mindent légmentesen kitöltő maszlag az, ami ural mindent. Ural úgy, hogy közben egyszerre ismerünk önnön világunkra, és nevetünk ennek páratlanul szép groteszkségén. Groteszkségén saját korunknak, amely inkább lenyel minden “tüzet”, ha ezzel  még ha csak percekre is, de megszerzi maga számára az átlagból való kitűnés tudatát. Az persze, hogy bármelyikünk is a tehetségével, egyéni tálentumaival tűnjön ki, az természetesen még kósza gondolatként sem fordul meg egyikük fejében sem. Miért is fordulna? Aki mindent benyel vagy benyelni igyekszik, annak másra nincs már se ideje, se kapacitása.

@Éder Vera

Benyelni és bizalmatlankodni, ahogy ezt a szomszédos sarokban teszik – hisz ugyanannak az Akácfa utcai körfolyosónak a szomszédos lakásáról van szó, –  ahol a fiú albérletének lakói sem tudják sem magukat, sem egymást kezelni. Egyikük, Máté (Hunyadi Máté) kényszeresen keresi a többieken gyalogsági kis ásóját, konzervjeit, már csak azért is, mert egy közelgő, mindent elpusztító atomtámadásra sohasem lehet elég korán és elég alaposan felkészülni. Fején kötött sapkában rohangál, mint mérgezett egér, amolyan “ha nincs más feszkó, akkor csináljunk mi magunk valamit” alapon. Lillát is bizalmatlanul fogadják, mert közben kiderült, hogy ez lenne a fejvadász Krisztián által beígért lakás a munka mellé.

Nyomor ez, de nem fizikai, hanem már a középosztályt és a huszonéveseket is tűznyelésre ösztönző lelki nyomorúság. Amiből csak a közös éneklés, az akapella vezet ki – hiszen zenés osztályról van szó, nem igaz? És kár tagadni: tiszta, erőteljes, jelenlétet teremtő éneklésük harmóniát teremt, nem is akármilyent, egészen profit! A társadalmak, még a mi magyar társadalmunk is: körfolyosón él, szellős szorossággal összezárva, és csak esenghetünk, hogy a mindent lenyelni akaró mentalitásunkat megmenti egyszer végérvényesen egy vándor kórustoborzó. Mert a tehetség közösséget teremt, és messzire kergeti a mindent lenyelni kész paranoiánkat.

(2019.  március 24.)

Csatádi Gábor