Home / Megnéztük / Mi mind kilógunk
Mi mind kilógunk

Mi mind kilógunk

2019. május 7. 13:50

…legfeljebb nem tudunk róla. Mert könnyebb nem tudni róla. Avagy megeshet az is, hogy egyeseknek érdekében áll, hogy mi magunk ne legyünk tudatában saját egyediségünknek, mert egy arctalan masszával könnyebb elbírni, az affélével mindent meg lehet tenni. Ken Kesey Száll a kakukk fészkére c. regényéből és az ebből a Dale Wasserman által írt színdarabból Zsótér Sándor rendezett Kakukkfészek címmel előadást a Radnóti Színházban – hátborzongatóan nyomasztó és kézenfekvően extravagáns, időtlen olvasatot a nekünk adatott szabadságunk ki nem használásáról, mert kár is tagadni: a kakukkságunk az egyetlen normalitás.

Ám erről az alaptételről soha nem beszél senki, sőt mi több: elfedik, kitakarják, köddel borítják, búra alatt tartják, azaz: gondosan elzárják. Nehogy még feltűnjön ez másoknak is, avagy önmagunknak, hogy aztán a saját létjogosultságunkért még a végén, uram bocsá’, ki merjünk állni. Ez az eltakarni akarás, búra alatt tartás viszi a zászlót a Radnóti egyre zsugorodó színpadán, azáltal, hogy egy átlátszó, méretes jurtának ható, levegővel egyre nagyobbá fújható, óriási “gumimatrac” uralja a színpadképet (díszlet: Ambrus Mária). Nincs is más lényeges díszletelem, csak ez, ám ez az egyetlen is bőségesen elég.

@Szokodi Bea

Zsótér Sándor észrevétlenül is tótágast állítja, szinonimává, átlátszóan átvitt értelművé teszi így ezt a beatkorszak utáni klasszikust. Egyéni és társadalmi parabolává, úgy, hogy elsőre fel sem tűnik, nem rágják a szádba – ám annál kellemetlenebb, és frusztrálásig hátborzongató, pont attól, azért, mert gyermetegen áttekinthető, felfogható elsőre is. Hisz itt csak hibbantak vannak, magáról mindent lepattintó “gumifallal”, akarom mondani gumiburával lefedve, köddel takarva, akiket e búra alatt – kényelmesen a nézőtéri székeinkben ülve megfigyelünk. Zsótér Sándor egyetlen díszletelemmel üzen: a színházban minden néző résztvevő, minden játszóval együtt játszó, és miközben játszunk, az értelmünk sem marad parlagon, mert a színház szenvedélyessége nem is hagyja, hogy ez másként legyen.

Az első percekben a kompresszor zúgásának ütemére egyre emelkedő gumibúra köti le figyelmünket, és a színpadszélen a mesélésbe kezdő indiánfőnök, Bromden (Csomós Mari). Ez így iszonytatóan unalmas  lesz, mondom magamban, hisz a könyv dramaturgiai nézőpontját érvényesíteni a színpadon  tutira nem  fáklyás menet. Mi a fenét akar ezzel ez az olvasat?

Ám Csomós Mari egyre terebélyesedő beszédfolyama a gumijurtával együtt egyre jobban betölti, belülről kifeszíti ezt a gumifalakkal  határolt teret. Csendesen izzó, reményvesztetten is reményteli, szívós bivaly módjára kérlelhetetlen szilajságú mondatai, hanglejtése, mint élő, semmi mással nem pótolható  színész-kompresszor, “fűti” fel beszéd-levegőjével a játékteret – a színpadit és a nézőtérit egyként.

Hisz a szöveg szerint itt csak betegek vannak, félig vagy teljesen hülyék. Zsótér Sándor ezen evidenciát oly magától érthetődően adagolja, hogy szálanként áll fel tőle a szőr a hátunkon, avagy milliméterről milliméterre süppedünk bele a székünkbe – így tudatosodik, hogy tulajdonképpen ez egy végtelen nagy búra, hatalmasra nőt elmeosztály. Ez a szembesülés jótékonyan hátborzongató.

@Szokodi Bea

Épp úgy, mint mikor az osztályra érkező Randle Patrick McMurphynek (Vilmányi Benett) Dale Hardingot alakítva kifejti, hogy itt mindnyájan nyulakként léteznek az osztályon, nyulakként tűrik Ratched nővér (Kováts Adél) őket terrorizáló hatalmaskodásait.

Zsótér Sándor halk szavú, flegmatikusan affektáló okfejtése önvallomás. Magunkról magunknak, amolyan sarokba szorító, nem lehet nem szembesülni vele, maximum remegő nyúlként a saroknak fordulva, farokpamacsunkat mutatva a világnak eljátszhatjuk, hogy minket mindez apatikusan hidegen hagy. Hardingja mindent tökéletesen tisztán látó, fölényesen távolságot tartani akaró feminisztikusságával maga a kegyetlen summázat: a másikat lenézve önmagad nézed le, és e lesajnáltságodban megértheted, hogy a megvetettségnek nincsenek fokozatai, annak bármely formája egyaránt megalázó.

@Szokodi Bea

És itt egyesek ehhez a megalázáshoz az érzelmi játszmázások által nagyon értenek. Erre az egyre  futja tőlük, de ebben az egyben verhetetlenek. Kováts Adél Ratched nővére Benedek Mari tűpontosan eltalált, fehér lakkbőr köpenyében tagadhatatlanul aggszűz domina, mindez aztán csak további kegyetlen árnyalatokat és gellereket kap egy-egy erőltetett mosolyától, negédességében is átlátszó hangsúlyától. Heréket, idegeket, önbecsülést, emberi méltóságot morzsoló arrogancia báránybőrbe bújt szelídséggel “hitelesítve”.

Terror ez, az a mindennapi, amelyben élünk, mozgunk, vagyunk. Az a populista, ami már föl sem tűnik, mert annyira monoton, agyonismételten normalitássá avanzsált. Amelynek viccesen bárgyú, izomagyú fekete ápolói, segédei, Williams (Konfár Erik) és Washington (Porogi Ádám) sárga kórházi uniformisukban, akik türkizkékre maszkírozott tekintetükkel csodálatos meghosszabbításai Ratched nővér türkizkék hajával fémjelzett hatalmi gőgnek, amely minden kollégából, elvtársból pincsikutya kiszolgálót csinál.

@Szokodi Bea

Billy Bibit (László Zsolt) dadogása igazi tükre ennek az önelégült zsarnokoskodásnak. László Zsolt olyan szenvedélyes koncentráltsággal erőltet ki magából minden szótagot, hogy abból megértjük a szótagnyi szünetek izzadásában kirajzolódó megalázottságnak a semmivel sem összetéveszthető, elembertelenítő erejét. Mert minden kékség mögött ez van, legyen az plakát méretű vagy hajkoronányi csupán.

És hogy ezzel Vilmányi Benett McMurphyje tud-e bármit is kezdeni – az első jeleneteit látva azt mondtam még: nem hinném. A trágár, obszcén dalocskáival teleharsogott gumijurta-világ mégis felkapja a fejét. Vilmányi Benett nem felfújt izomzatú szuperhős, aki maga alá kívánja gyűrni Ratched-ot. Látszólag igen, de ha a látszatnak hiszünk, akkor semmi sem esik le Ken Keseyből, és Zsótér Sándorból sem. Mert nem megváltót, politikai, emberjogi héroszt kell várni, Vilmányi Benett sem az, maximum olybá tűnhet. McMurphyjéből vibrál a harsogó megértettségre vágyás, az embert embernek tekintő és akként is kezelő – gyermeki nyitottságú igyekezet.

Mert ez, az effajta igyekezet szüli meg aztán mindenkiben az önmagának kijáró akaraterőt, egészséges harcolni tudást, ellenállást – mert amúgy nyuszik akarunk lenni, bátorság nélkül egy gumijurta-országban, hagyva, hogy maroknyi zsaroló köddel árasszon el minket, és mindegy is, hogy ez áttetsző, narancsszínű vagy bármilyen is. Rusznák András Cheswickje egy az egyben, mint a vízben hagyott szivacs, szívja magába ezt az igyekezetet,  nagyon is ráébred a soha nem is álmodott bátorságának ízére. Igazi kontroll lámpa ő, aki megmutatja, hogy nem ősöket kell keresni és követni a magunkba mélyre ásás sokszorosan megtérülő haszna helyett.

@Szokodi Bea

Hisz a McMurpyket elhülyíthetik lobotómiával, ám a saját magunkban felfedezett hatalmas indiánokat nem tudja álhírgyártással eltagadni semmilyen szócső média. Csomós Mari Bromdenját nézed, és megérted McMurpyt és Zsótért is. Mert mi mind kilógunk, hisz kakukkfészek ez, és nem gumijurtával, köddel borított elmeosztály-ország. Csak ezt nekünk is, az ápoltaknak is észre kellene már venni, hisz a “gondozóink” már tudják. Ebből – belőlünk – élnek.

(2019. május 4.)

Csatádi Gábor

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: