Ha nem merünk élni

2019. május 21 17:36

…eltelik öt év, vagy még több is. Persze ez nem is olyan biztos, hisz megéltség, átéltség nélkül nemcsak az élet, hanem talán maga az idő se telik-múlik. Zsámbéki Gábor Frederico García Lorca Ha elmúlik öt év című abszurd darabját rendezte a Katona József Színház nagyszínpadára – a fájóan szép, totálisan állóvá lassult rendezés költészetévé. Különös, ínyenceknek való színház ez, ahol a dráma nem a színpadon születik – hisz ott az idő sem telik – hanem a nézőben, kiben ez a játéktéren megálló idő viszont annál türelmetlenebbül ketyeg, ám ez a türelmetlenség is költőiséggé válik a játszók által.
Mert költőiség nélkül minden csak hátborzongató abszurd, unott kispolgáriság, amelybe könnyedén belesüppedünk mind. Hatalmas, egyre táguló szoba a színpad, pár kényelmes ülőalkalmatossággal, könyvszekrénnyel és az isten tudja, hova kaptató lépcsősorral (díszlet: Khell Csörsz). Perspektivikusan széttartó vonalak határozzák meg a teret, azt, ahol minden tágul, minden egyre nagyobbá képes nőni, azt, ahol az álom víziója ural mindent. Szürrealitás Lorca-módra.

Azaz: ebben a szürreális miliőben mi, hétköznapi emberkék vagyunk a legszürreálisabbak a gondolatainkkal, a földhözragadtságunkkal, szárnyalásra képtelenül. Zsámbéki Gábor e Lorca-darab kelepce voltát ragadta meg: a vágyódásaink maximumának és a cselekvésre képtelenségünk totális valóságának a keresztre feszítettségét, azt, ahol az idő múlása nem gyógyírt, hanem végleges megsemmisülést rejt.

Egy Fiatalember (Dér Zsolt) vágyódik egy lány után, szereti, rajong érte, eszményíti, ám mégis öt évet szab ki magára, és csak azt követően venné feleségül. A Katona nem túl nagy színpada az előbb említett perspektivikusság okán szinte elnyeli ezt az álmodozásában is vérszegény,  több kilométernyi távolba merengő Dér Zsoltot. Tehetetlenség, reményvesztettség, a vágyakozásunkba, mint utolsó kötélhágcsóba való megszállott kapaszkodással. Kórosan vérszegény akarattal, Szakács Györgyi nemes, királykék köntösében, foteljába süppedve, delíriumos ábrándozással mesél a szeretett kedveséről az Öregembernek (Elek Ferenc), és nem tudjuk eldönteni, hogy éppen hevíteni vagy  hűteni kívánja ezen áradozásfolyamával önmagát.
Nem, mert minden költői tiráda mellé tartozik egy két lábbal a földön álló racionális érv, mint léggömböt visszatartó madzag. Sápadtsága mélyén lüktet a bizonytalan élni, lenni, szeretni, érezni, ízlelni akarás, ám tettek, cselekvés nélkül önmagát fojtja meg ez a mindent akaró, de semmit sem tevő, csak hevülni képes ábrándozás. Dér Zsolt Fiatalembere a mindent akarás és a mindent az érvelésével ellehetetlenítés, szárnyaival verdeső, ám szárnyalni erőtlen álmodója.

Dér Zsolt álmodozása Elek Ferenc szürke, régivágású eleganciába, lakonikus bölcselkedésekbe menekülő, tanácsokat adni szerető Öregemberének a társaságában csak még reménytelenebbnek látszik. Szalondrámaként ható beszélgetésükben a Fiatalember egyre öregebbnek,  az Öregember pedig egyre fiatalabbnak hat, mert a szürreális normalitássá lesz, teljesen természetessé akkor, ha az életerős akarni vágyás visszavonulót fúj.
Észre sem véve a Gépírónő (Pálmai Anna) iránta való epekedését és a jó barátok buzdítását. Pedig Bányai Kelemen Barna Első barátjának egészséges, mindent és mindenkit magával sodró életszeretete kicsattanó piros öltönyében pazar segítség lehetne az apátiás vágyakozásban vergődő Fiatalembernek. Mint ahogy Kovács Lehel Második barátjának e szobaszagúság veszélyeit vázoló intelmei sem hatják meg a magának öt évet kiszabó főhősünket.

És közben ténylegesen is kitágul a tér, persze ez a ténylegesség nem a tér fizikai, hanem mentális határainak kiszélesedését jelenti: Zsámbéki Jakab Halott Kisfiújának éterien mély, szárnyalóan szép monológjában vagy Tóth Anita Döglött macskájának megejtő megtörtségében, sántikáló erőteljességében mind az élet, az élettelenségükben is elnémíthatatlan életerő lüktet. Az életteli meghalás. Jordán Adél Próbababáján a soha fel nem öltött menyasszonyi ruha balladai kesergése igazi himnusz. Himnikus könyörgés, védőbeszéd a halogatás álmodozása helyett az álmoktól feltüzelt, élő cselekvésre.

Ahogy a napsárgába öltözött Sárga maszk (Fullajtár Andrea) kaméliás hölgyszerű, pajzánul cserfes történetmesélései a saját szerelmi kegyvesztettségéről, válásáról és kurtizán kenyérkereseti “hivatásáról” mind-mind a „valamiképp élünk, éljünk!”, mintsem csak „ábrándozva ne éljünk!” dilemmájában foglalnak állást. Merthogy e megelevenedő “élettelen halottak  mind a Fiatalember környezetének a képzelet által átszublimált valóságos szereplői: a Házmesterné és az ő épp aznap meghalt fia.

Ahogy a Fiatalember szobája is egyetlen pillanat alatt ligetes erdővé lesz, ahol a fehér Bohóc (Dankó István) és a hegedülő Harlekin (Lestyán Attila) felelget egymásnak a dallamtirádák szüneteiben. Mert itt a szárnyalni kész, tetterős képzelet viaskodik a cselekvőképtelen álmodozással, azzal, amelyet öt év után kikosaraz a Menyasszonya. Ahogy a Gépíró kisasszonynál sem talál szerelemre, mert ő meg épp a szerelem mélységétől való félelme miatt mutat ajtót a Fiatalembernek.

Közben pedig elmúlik öt év, és persze jóval több is, mert az idő relatív, tágul, zsugorodik. Öt évnyi pillanat vagy ötven évnyi cammogás. Zsámbéki Gábor rendezésében pont ez a cammogás a legzavarbaejtőbb. A rendezés végig ugyanazon a ritmuson üzemeltetett megoldása – ettől egyszerre megértést, azonosulást próbára tevő és persze költőien az elrévedésre alkalmat teremtő is. Olyan mint egy festmény, mely előtt el lehet álldogálni, üldögélni másfél órányit. Avagy nagyon szereted vagy nagyon nem tudsz mit kezdeni vele. De semmiképp nem maradhatsz közömbös, és ez már jóval többet ígér, minthogy megússzuk azzal, hogy nem merünk élni, nem merünk gondolkodni, álmodni, vágyakozni. Addig, míg élünk, mert hát az idő közben mégiscsak telik, akár így, akár relatívan.
(2019. május 18.)

Csatádi Gábor