"...ha populizmus van, akkor erről kell színházat csinálni"

2019. május 25. 17:40

Május 27-én, hétfőn láthatjuk a Páder Petra és Borbás Gergő által készített Ghitta Carellre, a magyar származású fotóművészre emlékező előadást, a Képzavart a Bethlen Téri Színházban. Kettőjükkel beszélgettünk fényképalbumokról, fényképekről mint ajándék időkapszulákról, a lélek fotózásáról, az először mindenkihez magyarul beszélő Klein Gittáról, „kaméleonságról” és az ordítás filmre vevéséről…

Mi az, ami elsőre eszetekbe jut, ha azt halljátok: fénykép?

Petra: Egy gyerekkori fénykép, amelyen egy vidámparkban az unokahúgomat meg engem egy játékgorilla húz taligában. Nagymamának nagyon rossz volt a szeme, és azt hitte róla, hogy édesapám.

Gergő: Nekem biztosan a fekete-fehér fotók. Tudod azok, amiket megtalálsz azokban a könyvekben, amiket elhoztál az antikváriumból és őrizgeted, meg megpróbálod kitalálni, ki lehet a képen, miért így, miért éppen itt. De eszembe jutnak a modern képek is, és az, hogy ma már pillanatok alatt tudunk ezer képet készíteni, és emiatt szerintem más is ma a viszonyunk a fényképekhez. Te szoktad visszanézni az 1700 képet a telefonodon? Én nem.

…megpróbálta megkeresni minden alanyában azt, ami igazán ő, vagy azt, amilyennek őt Ghitta gondolta. Ezek a fotózások nagyon hosszúak voltak, sok beszélgetés, teázás közt zajlottak. Meg akarta ismerni azokat, akikről a képeket készíti, hogy aztán az elkészült képek tükrözzék az alanyok egyéniségét.

Fényképalbumaitok vannak még? Milyen érzés kezetekbe venni ezeket?

Gergő: Nekem nincs albumom. Egy-két kép van kinyomtatva és bekereteztetve a lakásban a falon, azok is inkább a kutyáról. Viszont van egy ilyen albumos élményem. Amikor pár éve meghalt a nagymamám, nem sokkal később Berlinbe utaztam, és a nagyi imádta azt a várost, egész gyerekkoromban ezt hallgattam. És én akkor mentem először, és kitaláltam, hogy egy borítékba összegyűjtöm a nagyi berlini képeit, és elviszem magammal, hogy majd készítek képeket ugyanott.

Petra: Én megrögzött fotónyomtató vagyok, folyamatosan hívatok elő. A meghatározó pillanatokat merevítem ki, és sűrítem egy albumba. Néha jó ezekre rácsodálkozni, töltődni belőlük. Rengetegszer ajándékozok fényképet. Ajándékozok? Igen. Kicsit hasonlatos nekem az élmény ajándékozáshoz, csak sűrítve adunk egy időkapszulát. Nemrég csináltak rólunk egy képet, amit egy 120 éves masinával készítettek, az izgalmas volt.

Mit tud megmutatni és mit tud elrejteni egy fénykép?

Gergő: Bármit. Azt gondolom, hogy a mai technikával tényleg bármit meg lehet csinálni. Bárhova bárkit oda lehet rakni egy fotón, és ugyanilyen könnyen el is lehet tüntetni. Igaz, ezt régen is csinálták. Szerintem tényleg csak a kép készítőjének felkészültségén múlik ez ma már.

Petra: Visszahoz egy hangulatot, érzetet, belehelyez újra abba az univerzumba, ami az elkészültekor körülvett, meghatározó volt. Lényegénél fogva mindig képes a pillanatból kinyerni, amit lehet, de sosem, vagy csak nehezen tudja megmutatni a folyamatokat, a részleteket, a teljes valóságot. Akaratlanul is torzít, idealizál.

@Sin Olivér

Klein Gitta számára – akinek ez a mostani Képzavar c. előadás emléket állít – mit jelentett a fénykép?

Petra: Érvényesülést, egyediséget, figyelmet, elismerést, ezzel tudott adni, és ettől kapta meg mindazt, ami a művészi kiteljesedést, a személye pozicionálását jelentette. Hogy egyedülálló, külföldi, egyetemet végzett nőként, állítólag kissé sántán, mégis nagybetűs Valaki volt, hogy számított és számítottak rá.

Gergő: A művészetet jelentette. Nem fotózott csak stúdióban, csak régi masinával. Valójában azt gondolom, hogy – bár megrendelésre készültek sokszor ezek a képek – Ghitta mindenkit úgy fotózott, ahogyan azt ő akarta. Természetesen az volt a célja, hogy az ügyfelei elégedettek legyenek…de hát még a ruháikat is ő választotta ki.

…elhatározta, hogy az elit tagja lesz, és mindent meg is tett ezért. Megvoltak a maga saját kis allűrjei, és ezeket nagyon bátran és magabiztosan használta. Például minden klienséhez először magyarul beszélt, és mindenkit drágámnak hívott. A pápát, Walt Disneyt, Mussolinit, Horthy Miklósnét, az angol királynőt. Mindenkit.

Hogyan lehet a lelket fotózni a “fény helyett”?

Gergő: Ez Ghitta mondata, számomra ez azt jelenti, hogy ő megpróbálta megkeresni minden alanyában azt, ami igazán ő, vagy azt, amilyennek őt Ghitta gondolta. Ezek a fotózások nagyon hosszúak voltak, sok beszélgetés, teázás közt zajlottak. Meg akarta ismerni azokat, akikről a képeket készíti, hogy aztán az elkészült képek tükrözzék az alanyok egyéniségét. Hívhatjuk ezt léleknek, ha akarjuk.

Petra: Például ahogy hosszú percekig “scannelte” a vele szemben ülő embert. Hogy tényleg arra törekedett, hogy meglássa, megismerje az adott személyt, és azt mutassa meg, ami leginkább önazonos, még ha ez külsőleg nagy ellentétben is állt a valósággal. De az az ember annak érezte magát, azt akarta láttatni és arra vágyott, és ezt tökéletesen felismerte és ábrázolta Ghitta a képein.

Mi volt az ő retusálásának a titka?

Petra: Egyszerűen bátor volt. Merészen nyúlt a nyersanyaghoz, és nem félt túlidealizálni a képet, ha a kliensei arra vágytak.

Gergő: Technikailag ez úgy nézett ki, hogy mivel a régi géppel üveglapra fotózott, ezért az előhívás előtt kellett ezeket az üveglapokat megkapargatni, vonalakat újrarajzolni, fenekeket-tokákat eltüntetni, így jöttek létre ezek a portrék. Ma nekünk nagyon művinek tűnnek, és tényleg sokan olyanok ezeken a portrékon, mintha porcelán babák lennének, de ez akkor felismerhető stílussá vált. Nagy részben Ghittának köszönhetően.

Miért lehetett ez egészen más, több, mint a ma photoshopja?

Gergő: Szerintem nem volt más. Csak a technika még nem ott tartott, ahol ma.

Petra: Olyan eszközzel élt, ami egyáltalán nem volt szokványos a korban. Ráadásul egy nagyon komplex folyamat volt számára. Kihívás volt megnyerni az elitet, utána lényüket, személyiségüket feltérképezni, aztán fizikailag felmérni a legideálisabb pózt, megjelenést, közben hatni is akart a környezetére, belevitte a saját világát is a képekbe, végül addig kapargatta a felszínt, míg megszületett egy új ember.

@Sin Olivér

Szerepet játszhatott vajon ez abban, hogy egy fasiszta Olaszországban zsidó származása ellenére is igen ismert, keresett fotós lehetett?

Gergő: A fasiszta Olaszország azért különbözött a náci Németországtól zsidó ügyben, mert ott a faji törvények nagyon későn jelentek meg, és nem is volt az antiszemitizmusnak olyan gyökere, mint a Harmadik Birodalomban. Ennek ellenére azt hiszem, a kérdésedre az a válasz, hogy Ghittának nem az volt fontos, hogy kiről készíti a képet, ennél sokkal fontosabb volt az ő saját művészete, és ez mindent felülírt.

Számotokra mit jelent Klein Gitta mint fényképész?

Gergő: Számomra egy megalkuvást nem ismerő, mindent a saját művészetéért feláldozó nő Ghitta Carell. Ő elhatározta, hogy az elit tagja lesz, és mindent meg is tett ezért. Megvoltak a maga saját kis allűrjei, és ezeket nagyon bátran és magabiztosan használta. Például minden klienséhez először magyarul beszélt, és mindenkit drágámnak hívott. A pápát, Walt Disneyt, Mussolinit, Horthy Miklósnét, az angol királynőt. Mindenkit.

Egyszer Esterházy Péter beszélt egy krétakörös rendezvényen, és ő mesélte, hogy Jancsó Miklós azt mondta: „itt nem forgatni, hanem ordítani kell”. Erre Péter: a filmesnek forgatnia kell, ha van ordítás, akkor az ordításról. És ez nekem nagyon fontos mondat. Tehát ha populizmus van, akkor erről kell színházat csinálni.

Petra: A kaméleonsága, a rejtett élete, a pontosan szerkesztett, tudatosan épített karrierje, a figyelem, amivel feltérképezte a körülményeket, az embereket, ahogy a világra azonnal reflektált, idomult, közben mégis megőrizte önmagát, a belső origót, és közben mindig kitartott az elvei és a belső szabadsága mellett, ez mind nagyon inspiráló.

Pályakezdőkként mit lehet az ő “kaméleon, túlélő” voltából magatok számára “hasznosítani”?

Gergő: Nagyon kézzelfogható dolgot, hiszen az előadásban nagyon sok karaktert fogok játszani. Gyakorlatilag körbejárom (vagy játszom?) színházilag Ghittát, akit Petra fog alakítani. Emellett azt hiszem, hogy én azt viszem magammal ebből a sok „Ghittával töltött időből”, hogy nem szabad megalkudni, és ha az ember tudja, hogy jót csinál, akkor csinálja. Akkor is, ha épp nem úgy jön össze, attól még magabiztosnak kell lenni abban, hogy ez a jó irány.

Petra: Bátorságot, erőt képviselt. Olyan hite volt önmagában és abban, amit teremtett, hogy ez erős, megingathatatlan vázat adott neki, és így maradhatott önazonos és elvhű, ami számomra nagyon fontos.

@Sin Olivér

Számotokra mit jelent ma populista szólamok dömpingjében alkotni?

Petra: A társadalomnak vannak örök problémái, melyekre lehet és kell is reflektálni, mélységet találni a felületességben nem truváj, hanem alap. Folyamatos kihívás elérni az ingerküszöböt, vagy kulcsot találni az emberekhez, és még meg is bolygatni az állóvizet. Meg kell találni az eszközöket legalább a kérdésfelvetéshez, ha válaszokat nem is feltétlenül kapunk.

Bátorságot, erőt képviselt. Olyan hite volt önmagában és abban, amit teremtett, hogy ez erős, megingathatatlan vázat adott neki, és így maradhatott önazonos és elvhű…

Gergő: Nagyon sokat foglalkozom ezzel, és azzal, amilyen környezetben ma alkotunk. És persze nagyon jól tudjuk és látjuk, hogy egyre nehezebb, egyre szűkülnek a lehetőségek. Ha ilyen kérdést tesznek fel, akkor mindig egy történet jut eszembe. Egyszer Esterházy Péter beszélt egy krétakörös rendezvényen, és ő mesélte, hogy Jancsó Miklós azt mondta: „itt nem forgatni, hanem ordítani kell”. Erre Péter: a filmesnek forgatnia kell, ha van ordítás, akkor az ordításról. És ez nekem nagyon fontos mondat. Tehát ha populizmus van, akkor erről kell színházat csinálni.