Könyvdráma

2019. május 27. 14:10

Gólyalábakon álló színészek könyveket játszanak Horváth Csaba legújabb rendezésében, aki már sokadszorra koreografál erős irodalmi alapanyagot a Szkéné színpadára.
Ment-e a könyvek által a világ elébb? – kérdezte Vörösmarty Mihály, amire Elias Canetti Káprázat című könyvét olvasva egyértelműen azt mondhatjuk: nem. A történet hőse ugyanis egy olyan szobatudós – a világ legnagyobb sinológusa, Peter Kien professzor – aki bár hatalmas tudásra tett szert a hosszú évek alatt gyűjtögetett könyvtárnyi könyvéből, mint ember mégis életképtelennek bizonyult. Vagy éppen azért bizonyult annak, mert a való élet helyett a könyvek között élte életét.

A tudomány elefántcsonttornyában élő szobatudós figurája nem Canetti találmánya, elég csak a figura világirodalmilag legismertebb alakjára, Faustra gondolnunk. De míg Faust inkább tragikus, Kien professzor komikus hős. Feleségül veszi a már nem éppen fiatal Therese-t, aki nyolc évig volt házvezetőnője, persze nem szerelemből – ezt az érzést nem is ismeri –, hanem csak mert így praktikus. Ami azonban először jó ötletnek tűnt, arról hamarosan kiderül, hogy végzetes tévedés, az újdonsült ara ugyanis szépen átveszi az uralmat Kien professzor lakása felett, olyannyira, hogy ki is teszi onnan hites urát. Ekkor kezdődik a tudós tragikomikus kálváriája, aminek egyik főhőse önmaga mellett Fischerke, a púpos törpe, aki nem mellesleg sakkvilágbajnok és saját felesége stricije.
A több mint 600 oldalas Káprázat sztorija pár mondatban összefoglalható, de a később Nobel-díjat is szerzett Canetti első regénye elegyíti a hagyományos történetmesélést a szereplők fejében lejátszódó gondolatok gyakran tőmondatokban elmondott, monologizáló érzékeltetésével. Bevallom, számomra a tisztán epikus részek jóval nagyobb izgalmat tartogattak, mint a hosszan elnyúló mondat- és gondolatfolyamok, s a gondolatiságában kissé felületes mű nem lopta be magát túlságosan a szívembe.

Ahogy Horváth Csaba tökéletesen megkonstruált és megkoreografált rendezése sem. A gólyalábakon álló és lépegető színészek, akik hol Kien professzor könyvtárának könyveit, hol a regény emberi szereplőit játsszák, a Forte Társulattól megszokott magas technikai színvonalon adják elő a színpadi mozgást, hovatovább színészi teljesítményeikre sem lehet panasz, a profi stílusjáték mindazonáltal egyáltalán nem tud közel kerülni hozzám, mindvégig egyfajta érdekes állatfaj marad, melyet érdeklődéssel szemlélünk, de csak tisztes távolból.

Ebben talán benne lehet az is, hogy Canetti regénye épp a sok gondolatfolyam miatt nehezen adja magát színpadra, hiszen a több oldalas szövegáradatokat nehezen bírják el a deszkák. Nekik legyen mondva, a művet színpadra alkalmazó Lőrinczy Attila és Horváth Csaba nem is a regényt kívánta reprodukálni, hanem valóban önálló színházi világot teremtett, melyhez jó aláfestésnek bizonyult a Katona színészének, Keresztes Tamásnak zongorára (Grósz Zsuzsanna) és csellóra (Widder Kristóf) meg még néhány más hangszerre komponált kísérőzenéje.
Ahogy a Vaterlandban a marhalapocka csontok, itt a gólyalábak köré szerveződik az előadás, olyannyira, hogy az egyes szereplők külső és belső tulajdonságait is kifejezi az ezekkel való játék. Az egyetlen, akin tartósan nincs ilyen fém gólyaláb, a Therese-t játszó Földeáki Nóra, illetve még a Kien professzor öccsét alakító, csak az előadás végén feltűnő Andrássy Máté. Nagy Norbert Kien professzora a szó szoros és átvitt értelmében sem jár a földön, gólyalábaival ügyetlenül csetlik-botlik, miközben könyveket rejtő kézitáskáját szorongatja.
Horkay Barnabás behízelgő és „nagysádozó” bútorárus-segédje fürgén, nagy léptekkel udvarolja körbe Therese-t; Pallag Márton agresszív házmestere a karjain is gólyalábat hord, és mintegy négylábú tarantulapókként cserkészi be áldozatát; Fehér László Fischerkéje, a púpos törpe félgólyalábú, másik lábát a földön húzza, miközben egyik válla púpra emlékeztető formát vesz fel. Nemcsak a színészek, a gólyalábak is életet lehelnek a szerepekbe, jellemet és küllemet ábrázolnak. Az eszközök eme sokoldalú, életteli használata Horváth Csaba és a Forte egyik sajátos védjegye, ugyanakkor az öncélúság veszélyét is magában hordozhatja.

Az egyórás első felvonás után a majdnem kétszer olyan hosszú második már feleslegesen hosszúra nyúlik, és a sorra jövő újabb ötletek – mágneses bábjáték egy szőnyeggel például – már elmozdulni látszanak a formai játszadozás felé, ahelyett, hogy a történet és a szereplők érvényesülnének. Ide nem számítva a végkifejletet, a könyvtár szinte már várt leégését és Kien professzor tragikomikus bukását, amely a gatyára és fehérneműre lemeztelenedett testek fehérlésével és a gyertyák fényével valóban és jó értelemben hatásos befejezést jelent. Kár, hogy azt kellett mondanom, már épp ideje volt.
(2019. május 6., Szkéné Színház)

B. Kiss Csaba