"Velence a velenceieké!"

2019. május 30. 18:50

…ők legalábbis ezt hiszik, ebben bíznak. De vajon azok, akik sem önmagukkal, sem egymással és pláne a tőlük különbözővel nincsenek jóban, nem szeretik a másikat, a másokat, azoké lehet-e bármi is igazán? A gyűlölködésük az az övék – az mindenképpen. William Shakespeare Velencei kalmárját a Miskolci Nemzeti Színházban a Mohácsi-testvérek írták egészen mai, mégis egészen korhű Shakespeare-ré, olyanná, melyet minden lokálpatrióta, antiglobalista és természetesen a  populista európai nemzet polgárai is megirigyelhetnének. Mohácsi János rendezésében a rengeteg vicc, fricska és politikai “szállóige” – bár sokszor óhatatlanul lassítja, kisiklatja a játék ritmusát – döbbenetesen élő, fájdalmasan humoros, zaklatóan önszembesítő paródiát teremt önmagunkról, a magunk Shylockjait ostorozó gyűlölködéseinkről.
Nagy az eszem-iszom, ünneplés a két ember magas iratszekrény labirintus egyik “tisztásán”: Antoniót (Simon Zoltán) köszöntik harmincadik születésnapján a velencei nemes barátai (díszlet:Mohácsi András). Persze csak a rangjuk, a címük “nemes”, a szájuk, a mentalitásuk az tökéletesen alpári, olyan magától érthetődő, természetes ez, mint a lélegzés. A Mohácsi-testvérek oly könnyed eleganciával, stílusos gördülékenységgel tették a shakespeare-i szöveget és persze az egész történetet 21. századian európaivá, magyarrá, hogy szavunk elakad ezen a sikamlós gördülékenységen.

Adomáktól, zsidó viccektől hangos a társaság, és persze Antonio lelógó, búslakodó, orrát firtató heccelésektől.  Antonio gondterhelt, hisz  velencei kalmárunk hat hajójának kincsekkel való hazatérése bizonytalan. Velence mai “nemesei”, akik előjogaiknál fogva benne ülnek a készben, az elődeik által dolgosan összegyűjtött tisztes tekintélyben, – ám nekik már csak a herdálásra, heccelésre, gyűlölködésre futja. Arra persze nem, hogy e nemesi baráti kompánia egyik tagjának, Bassaniónak (Papp Endre) háromezer dukátot kölcsön adjanak. Azt mégiscsak Velence utolsó zsidójától, Shylocktól (Görög László) kell kérnie.

De persze, akitől a pénzt kérnénk, kuncsorognánk, azt messze lenézzük, mert zsidó, hisz antiszemita volt már az apánk, a nagyapánk, az ükapánk is, és ha máshoz nincs is, ahhoz mindenképpen akad itten “tehetség”, hogy ezt a hagyományt tovább éltessük e velencényi honban. Simon Zoltán elvakult, gombnyomásra hőzöngő Antoniójának még a vállalt kezesség is ürügy, jó apropó, hogy Shylockot szavaival üsse-vágja. Igazi vehemens, saját sztereotípiái által elbarikádolt gyűlölködő – hamisítatlan emblémája a belőlünk fékevesztetten felbugyogó, másokat lenéző, megvető gyűlöletnek.

Hozzá képest Papp Endre Bassaniója úri modorú zsidózó, mert legalább palástolni képes, ha a helyzet úgy kívánja, a zsidók iránti ellenszenvét. Alakoskodó lenne? Inkább helyét nem találó, a csordaszellemhez való igazodásért a mocskolódást is természetességgel bevállaló alkat. Hisz ahogy a többiek számára, úgy számára sincsen tétje az efféle szitkozódásnak – elmaradhatatlan nemzeti sajátosság. Őt igazán Portia (Láng Annamária) meghódítása vezérli: szívét ő is a homlokán hordja, csupán az ő szíve könnyebben, mélyebben lobban inkább a szerelemre, mint az automatizált megvetésre. Láng Annamária belül tipródó, saját döntései helyett az apai „ládikaválasztósdi” mögé bújó, nyíltszívű, jogot végzett, felvilágosult nő. A velencei “jogállam” utolsó védőbástyájaként válik igazán széppé, kívül-belül értékes, kakukktojás gyöngyszemévé e velencei bagázsnak.

Ennek a Velencének, melynek  egy példamutató Dózséja helyett a nemességgel kollaboráló, házmester-pedellus Dózséja (Szatmári György) van csupán, aki épp úgy zsidózik, Portia leszbikus Esperanza y Canovas aragóniai nagymogul (Litauszky Lilla) kérője kapcsán buzizik, avagy a Marokkói pasa (Molnár Sándor Tamás) miatt idegengyűlölettől fröcsög, mint a kormányzására, igazgatására bízott velenceiek. Mert itt, errefelé nem a zsidókat, a buzikat és a bevándorlókat nem szeretjük, hanem saját magunkat, minden más csak ebből következő szükségszerűség. És persze legesleginkább azt a valakit nem szeretjük, aki akár szavak nélkül, élő tükörként minderre felhívja, ráirányítja a figyelmünket.

Görög László Shylockja az eleven tükör maga. Higgadt, fehér szakállas alakja mély nyomot hagy bennünk elegáns nagyvonalúságával, mellyel a gyalázkodást, szavakban, tettekben kapott mocskos köpdösődést tűri. Egyszerre a csodálatunkon inneni és túli szereplője az előadásnak. Túli, mert bölcs, somolygó, elnéző némasággal tűr, mint aki tudja, hogy a gyűlölet a lelki tudatlanság és a szándékos primitívség védjegye. És természetesen inneni is, mert a font húst, a bosszút csak követeli, az indulatai csak vezérelik őt is. 

És hogy e szavakkal ölni, vérfürdőt rendezni képes országnyi Velencében – holott mindezek után ez lenne a magától érthetődő –  mégsem folyik a vér? Bár Shylockot mindenétől megfosztják, erőszakosan kikeresztelik, minden módon rúgnak még belé egy utolsót. A Mohácsi János rendezte Velencei kalmár azonban egyszerre bravúrosan és pazarlóan bánik ezzel gyűlöletről írott vígjátékátirattal, mert nem a totális, fékevesztett, többé már vissza nem fordítható önmagunk  és egymás pusztítása vele a célja. Ám a terjedelmet, szövegbeli bőséget okozó pazarlása sokszor a játék jól elgondolt ritmusát öli meg – nem is csak egyszer. Egyet azonban telitalálatos finom érzékenységgel mégis megöl végleg, végérvényesen: ahogy Simon Zoltán Antoniója

zárásként a Shylock fejéről a “keresztelés” okán levert sábeszdeklit fölemeli, és visszanyújtja Shylocknak – ez maga a gyűlöletnek, a pusztításnak értelemmel, érzelemmel átlátott meggyilkolása. Magas művésziséggel való megsemmisítése a Velence a velenceieké mindent elborító populizmusának  – hinnünk, tennünk kell ezt, hogy ne csak a színpadon történjék meg.
(2019. május 29., Miskolci Nemzeti Színház)

Csatádi Gábor