Home / A függöny mögött / Interjúk / “…a pillanatokat szeretem játszani! – interjú
“…a pillanatokat szeretem játszani! – interjú

“…a pillanatokat szeretem játszani! – interjú

2019. június 4. 22:10

Épp ma egy hónapja mutatták be Ken Kesey Száll a kakukk fészkére c. regényéből a Zsótér Sándor rendezte Kakukkfészket a Radnóti Színházban. A darab Cheswickjével, Rusznák Andrással beszélgettünk példaképekről, egy karakter elsőre nem evidens voltáról, alkalmazkodásról és az önmagunkért kiállásról, mint a személyiségünkhöz tartozóról…

  • Volt, van az életedben olyan, akire  felnézel?
  • Egyből az jut eszembe, hogy gyerekkorom óta csak olyan emberek vesznek körül, akikre felnézek. Valamiképp mindenkit próbáltam “követni”, valamit ellesni, megtanulni tőlük – tudtam, hogy aki hatással van rám, az csak hozzáad a személyiségemhez, világnézetemhez. Tulajdonképpen csak példaképek vannak körülöttem.
  • Gondolom, ez nem azt jelenti, hogy ne tudtál volna tőlük elszakadni, a magad útját járni…
  • Nem, sőt! Ehhez a fajta felnézni tudáshoz kell egy bizonyos távolságtartás tudás, hogy felismerd azokat a dolgokat, melyek igazából erősek és képesek hatni rád. E tekintetben nem is jó, ha túl közel kerülsz, én legalábbis mindig valamelyest távolabbról szemlélve találtam rá azokra, akiktől aztán tanulni, fejlődni tudtam. Ez a viszonylagos “eltartás” semmiképp sem jelentette azt, hogy ne engedtem volna magamhoz közel ezeket az embereket. Van egy láthatatlan hártya…

Annyian vannak, akik tehetnének, de mégsem tesznek semmit. Benne akkora erő van, amit nem feltételez róla senki..- és nem is tudja megmutatni. Pont ez a “betegsége”, nem tudja mindezt kimutatni: elindul a gondolat, de nincs keze a gondolatnak, hogy oda is üssön.

  • …melyen keresztül magadba szívod azt, amit lehet, tudva, hogy te nem ő vagy, és ő nem te…
  • Igen, így valahogy.
  • Valami hasonló játszódik le Cheswick és McMurpy között is a Kakukkfészekben, nem?
  • Kakukkfészeknek még nagyon az elején tartunk – amíg nem játszottunk tíz-tizenötöt az előadásból, addig nagyon nehéz konkrétumokban beszélni arról, hogy ez a karakter milyen is… Sok mindent tudok, másokhoz való viszonyokon keresztül tudok róla, de még annyira nem ismerem,  inkább még keresgetem, hogy ki is ő. Cheswick jóval több, mint amit az előadásban megtudunk róla, nekem ezt a jóval többet kell játszanom.

@Gyöngyösi Hunor

  • Cheswick karaktere nem fér bele a játékidőbe?
  • Igen, erről van szó… Egyszerűen azért, mert keveset tudunk meg róla ez alatt az idő alatt. Arra törekszem, hogy minél többet ismerhessünk meg belőle. Nyilván úgy is furcsállhatja valaki, hogy erre a pontra nem jutottam el a karakterrel, de egyetlen karakterrel sem szoktam eljutni erre a fajta “teljességre” premierig. Sokkal könnyebb megmutatni egy olyan szereplőt, akinek karakteresebb az “íve”, van egy nagy törés, fordulópont, felismerés a figurában.

Az alkalmazkodás a közös pont Cheswickben és bennem, azt hiszem. Világ életemben alkalmazkodó voltam, most a saját kislányomban fedezem fel ezt az alapvető tulajdonságomat újra. Ha valami miatt sorba kell állnia – például egy játszótéri játékra  – akkor ő is a sor legvégére áll, ahogyan egykor én is. Hadd játsszanak szépen a többiek, majd egyszer rá is sor kerül…

  • A félénk Cheswicked egy ponton mégis nagyon határozottan kiköveteli magának a Főnénitől azt, ami neki jár…
  • Igen, de Cheswick nem csak ennyi. A Főnéni viselkedése kikényszeríti belőle azt a valakit, aki ő egykor volt – mint amilyen McMurphy. Cheswick felismeri McMurphy-ben azt a valakit, akit ő elnyomott magában, vagy elnyomtak mások egykor őbenne. És ahogy ennek a valakinek újra teret ad, az jólesik neki, felszabadulttá teszi. Ezért szereti meg és néz fel McMurphy-re – ha már a példaképekről beszéltünk az imént. Holott nem látja McMurphy-t példaképnek. Inkább Cheswick az, aki példakép lehetne McMurphy számára, megmutatva, hogy hova, mivé képes negatív módon fajulni ez a magamért kiállni tudó magatartás.
  • Mi nyomhatta el Cheswickben szerinted ezeket a személyiségjegyeket?
  • Ez az a része Cheswick karakterének, amit még keresek, mert egészen biztos, hogy ezt nem az intézeti bánásmód vagy a Főnéni okozta.  Hisz ebben az intézetben önkéntes módon vannak bent, ergo: meg kellene találni azt az okot, ami ezt a mostani állapotát eredményezte.

@Gyöngyösi Hunor

  • Ott lehet okként mögötte pusztán maga az alkalmazkodás, az alkalmazkodni akarás, nem?
  • Nagyon fontos dologra tapintottál most rá. Az alkalmazkodás a közös pont Cheswickben és bennem, azt hiszem. Világ életemben alkalmazkodó voltam, most a saját kislányomban fedezem fel ezt az alapvető tulajdonságomat újra. Ha valami miatt sorba kell állnia – például egy játszótéri játékra  – akkor ő is a sor legvégére áll, ahogyan egykor én is. Hadd játsszanak szépen a többiek, majd egyszer rá is sor kerül… Én is ilyen voltam mindig. Alkalmazkodtam azokhoz a körülményekhez, melyek épp adottak voltak, és egy bizonyos idő után érvényesülni is akartam  persze.
  • Hol lehet az a pont, ameddig kell, szükséges, érdemes alkalmazkodni, és mikor érkezik el az, ahonnét  már nem biztos, hogy a legegészségesebb alkalmazkodnunk?
  • Fogalmam sincs, szerintem minden embernél máshol van ez a határ. Máshonnan jöttünk, mást kaptunk a szüleinktől, másképpen neveltek minket, más ingerek értek, más könyveket olvastunk. Azonban mindenkinek van egy-két vagy akár három olyan pont is az életében, amikor odaérkezve lépnie kell. Van, aki eljutva ehhez, kilép, és van, aki inkább visszalép, mert tudja, hogy lesz következő lehetősége is. És van persze olyan is, aki ezekkel egyáltalán nem akar foglalkozni. És van olyan, aki nem engedi, nem engedheti meg magának, hogy egy-egy ilyen határpontnál azt mondja: akkor  nekem elég volt, meglépem most, amit meg kell lépnem! Vagy lépne, de visszahúzza a kezénél fogva feleség, barátnő,  gyerekek, vagy egész egyszerűen a megszokás… És van, aki meglépi, ám meg is bánja, csak már visszalépni nincsen módja.

….a pillanatokat szeretem játszani! És az minden este más: másképp keltünk fel, másként jövünk be aznap…és mások a nézők is, akiket egyáltalán nem lehet kihagyni egyetlen előadásból sem, még akkor sem, ha ők egyébként szeretnék is ezt! Ők tehetnek arról is, ha egy előadás egyáltalán nem működik, mint ahogy arról is, ha épp nagyon jól működik. Ők az előadás részei – minden egyes néző, egyenként! Ha tőlünk átmegy bármi is, ugyanígy átjön tőlük, lentről is.

  • Ebben az évadban valamiképp csupa olyan karaktert játszottál az új bemutatóitokban, ahol a szereplőnek mindig magának kellett észrevennie, hogy mikor kell  előlépnie  az alkalmazkodás háttérzajából, nemde?
  • Ezek nem rám lettek bízva, hanem az adott karakterek kapcsán így lettek megírva. Nagyon szeretek abból kiindulni, ami le van írva. Nem minden szerepben adatik meg, hogy a színpadon a nézőnek is meg tudd mutatni azt a pontot, ahol a váltás megtörténik, sokszor ezek a színen kívül, a háttérben mennek végbe, és már csak a változás hatásai láthatóak.
  • “Szeretek kiindulni abból, ami le van írva” – említetted. Mennyire vagy kísérletező alkat?
  • Végtelenül szeretek kísérletezni, és egyben egyáltalán nem!  Annyi olyan előadás van, ahol ha valamit nem csinálsz pontosan ugyanúgy – hisz a színpadon ott a szöveg, a végszó, a kellék, a másik keze – akkor azzal megölöd a társad. Hisz te nem tudhatod, hogy neki melyik mondatod a fontos, hogy a partnered mihez mit köt. Ezért köteles vagy minden egyes szünetet, mozdulatot betartani, ugyanúgy csinálni, mert nem tudhatod, hogy a másik mibe “kapaszkodik”. Emellett viszont: mondhatatlanul kísérletező vagyok, minden egyes előadásra kitalálok két-három új dolgot, mert nem bírom, ha valamit ugyanúgy  kell eljátszani negyvenszer, ötvenszer, hatvanszor. Soha nem játszom el egy előadást ugyanúgy: valamit mindig másképp csinálok!

@Gyöngyösi Hunor

  • Miért nem bírod a folyamatos egyformaságot?
  • Azért, mert a pillanatokat szeretem játszani! És az minden este más: másképp keltünk fel, másként jövünk be aznap…és mások a nézők is, akiket egyáltalán nem lehet kihagyni egyetlen előadásból sem, még akkor sem, ha ők egyébként szeretnék is ezt! Ők tehetnek arról is, ha egy előadás egyáltalán nem működik, mint ahogy arról is, ha épp nagyon jól működik. Ők az előadás részei – minden egyes néző, egyenként! Ha tőlünk átmegy bármi is, ugyanígy átjön tőlük, lentről is. Mivel a pillanatot játsszuk – és mivel mindig más történik velem, – ezért mindig mást fogok játszani, a kereteken belül, természetesen. Ez az, ami iszonyatosan jó része a színháznak!

…mindenkinek van egy-két vagy akár három olyan pont is az életében, amikor odaérkezve lépnie kell. Van, aki eljutva ehhez, kilép, és van, aki inkább visszalép, mert tudja, hogy lesz következő lehetősége is. És van persze olyan is, aki ezekkel egyáltalán nem akar foglalkozni. És van olyan, aki nem engedi, nem engedheti meg magának, hogy egy-egy ilyen határpontnál azt mondja: akkor  nekem elég volt, meglépem most, amit meg kell lépnem! Vagy lépne, de visszahúzza a kezénél fogva feleség, barátnő,  gyerekek, vagy egész egyszerűen a megszokás…

  • Cheswick karakteréből mi lehet az, amit érdemes lenne “eltanulnod, eltanulnunk”?
  • Azt, hogy ő tenni akar valamit! Annyian vannak, akik tehetnének, de mégsem tesznek semmit. Benne akkora erő van, amit nem feltételez róla senki..- és nem is tudja megmutatni. Pont ez a “betegsége”, nem tudja mindezt kimutatni: elindul a gondolat, de nincs keze a gondolatnak, hogy oda is üssön. Csak a gondolat van meg benne, csak azt tudja, hogy tenni akar valamit, de nem tudja, hogy mit?! Akar – valamit – tenni, és ez az akarat, ha minden egyes emberben ott lenne, akiknek van hozzá “kezük”, “szájuk”, akkor ez egy egész más, jobb világ lenne.

 Csatádi Gábor

    @Gyöngyösi Hunor

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: