Home / Megnéztük / Amíg majd újból kivirágzik
Amíg majd újból kivirágzik

Amíg majd újból kivirágzik

2019. június 5. 16:22

…az agávé, a tenni akarásunk és az elmúlt negyven évben sorra meg-megtorpanó ambíciónk. Feltéve, ha lesz időnk kivárni. Mikó Csaba Agave című, Miskolcról szóló drámájából Béres Attila rendezett előadást a Miskolci Nemzeti Színház Játékszínében. A döcögős, mágikus realizmusra hajazni akaró, Miskolc távoli és közeli múltját feldolgozni szándékozó  drámából Béres Attila kihozta, amit lehetett, csak az a kár, hogy igen kevés volt benne. Holott megannyi szimbólum,  allegória, direkt és indirekt áthallás remekké is tehetné ezt az előadást – virágba borítva a lelkünket, mert arra a darabot figyelve, legyünk miskolciak vagy sem, nagy igény lenne bennünk.

A Játékszín tere “földszintre” és “emeletre”, azaz egy miskolci családi ház alagsorára és földszintjére oszlik (díszlet: Horesnyi Balázs), amelyikben a Miskolci Látó (Nádasy Erika) él Anna lányával (Mészöly Anna) és Sanyi fiával (Farkas Sándor) és az ő feleségével, Adrival (Rusznák Adrienn). Épp 2017. augusztus 6-a reggelén vagyunk, a Miskolci Látó sok évnyi inkognitó után végre a sajtó előtt felfedi eddig titkolt kilétét, Adri a sajtósaként egyik telefont bonyolítja a másik után, mikor épp belebotlik Anna egyéjszakás kalandjába, Márkba (Bodoky Márk), aki már nem is lenne itt, ha visszakaphatná a mobilját és a táskáját.

@Éder Vera

Ez a “felső traktusban” zajló jelenet egészen spontán, felszabadult, életteli – mindkettőjük játékának elhiszünk mindent, olyannyira, hogy egészen krimiszerű helyzetben kezdjük érezni magunkat. Izgalmas és sokat ígérő. Béres Attila egészen akkurátusan indítja a darabot, mintha érezné, hogy most mindent meg kell ragadni, most, amíg van mit, most, amíg lehet.

Mert utána egyre kevésbé van mit. Márk letéved az alagsorba, összetalálkozik a Sárkányt őrző Nagypapával (Keresztes Sándor) és a látóval és persze a menyasszonyi fehérben feltűnő Annával És itt jő, aminek nem kellett volna jönnie, mert ez így  nagyon ortopédra sikeredett dráma lett: a Miskóc nevű sárkánnyal, az azt őrző nagypapával, a napi próbákhoz asszisztáló többi családtaggal – próbákhoz, hiszen a Nagypapa, akit tizenkilenc éve tart a családja az alagsorba zárva, ahol a Sárkányt őrzi, napi két próbasor alkalmával keresi  méltó utódját az őrzéshez.

Értem én, hogy e köré a Sárkány-sztori köré és persze a próbák köré épül fel a Miskolc alapításától a város történetét a dráma részévé tevő szöveg, de erőltetett és gyermeteg inkább, mintsem igazi, életteli fantasy lenne. Ebből következik, hogy a színészi játék, nem találva a játékához drámai, jó minőségű alapanyagot, csak lézeng, csapódik, sodródik tehetségesen. Tehetségesen, de belső impulzusok nélkül. Ilyenkor történik az, hogy a színész nem játssza, csupán illusztrálja a szöveget – jobb híján, hisz drámai ívet nem lel benne.

@Éder Vera

Pedig Mikó Csaba megint csak az anyafigura köré építi fel a drámát, az Anya köré, akinek kohómérnök fia öngyilkos lesz. Az Anya köré, akinek drámája egy és azonos Miskolc rendszerváltáskori drámájával: kohászatát-iparát, egzisztenciáját elvesztette. Nádasy Erika Látójának kifelé görcsösen demonstráló üzletasszonya pont olyan erőtlen, áttetsző, mint amennyire erős, drámai az összeomlása.

Miután Adri hangosbeszélőt ragadva – amin addig a város történetét mondja Anna és Adri felváltva – egészen a jelenig, az önhazugságok kimondásáig folytatja a család és egyben a város történetét. Keresztes Sándor Nagypapájának közösen drukkolunk, nehogy infarktust kapjon a tizenkilenc év után váratlanul rázúduló információ- dömping közepette.

@Éder Vera

Miskolc története ez, és egyben emblematikusan a mi mesterségesen felduzzasztott nehéziparunknak, sorsunknak a rendszerváltással érkező,  bedőlése is. Béres Attila mindenbe belekapaszkodva igyekezett megrendezni előremutatóan azt, amit nem lehet megrendezni. Megpróbált kihozni mindent egy többrétegűnek ígérkező város-nemzet drámából, ami belőle ujjhegyre szedhető. A sajnálatos csupán az, hogy ez a ígéretesen induló dráma klisékbe torkollik, holott ennél Miskolc is,  a nemzetünk is többet rejt magában, már önkéntelenül, első virágzásában is.

(2019. május 30., Miskolci Nemzeti Színház)

Csatádi Gábor

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: