“…ha valaki ebben a színházi vircsaftban a színházi jóságot példaértékűen gyakorolta, akkor az ő volt!” – mondta Gobbi Hildáról Kadelka László, a Nemzeti ügyelője egy róla szóló, évekkel korábbi stúdióbeszélgetésben, amit most néztem épp vissza a videomegosztón. A százhat éve született Gobbi Hilda már nincs köztünk, de vircsaft, színházi vircsaft az van most is… Most nem a légitámadások bombatalálatai pusztítják a Nemzeti Színház Blaha Lujza téri épületét és a város többi teátrumának játszóhelyeit, hanem a fortélyos, rafinált, ám annál tehetségtelenebb igazodás. Igazodás pénzért, a fizikai életben maradásért, a továbbműködésért.
Ám mindezt oly magányos bozótharcosként, a magunk teátrumi főbejáratán túllátni nem akarva tesszük, remegő tekintettel lesve, hogy a mi flekkenhúsunk pirosra süljön, hogy nem vesszük észre, hogy a magyar nyelvű színjátszás – legyen az téglaépületben lévő vagy alkalmi társulat által, “függetlenek” révén megszülető – egy pecsenye. Egy, ami további kisebbekre, sajátokra, még sajátabbakra nem tagolható.  Nem, mert a művészet, a színészet eleve kiszolgáltatott. És ha tetszik, ha nem, ki vagyunk szolgáltatva egymásnak is: a Nemzeti a Katonának,  az Örkény az Átriumnak, a Víg a Jurányinak, a Radnóti az RS9-nek az Orlai Produkció a Mannának, a Miskolci Nemzeti a Bethlen Téri Színháznak. Mert mindannyian ugyanannak a magyar, nemzeti színházkultúránknak az oxigénjét teremtjük és szívjuk egyszerre – szívtuk és fogjuk szívni, ha szeretnénk, ha nem. Még akkor is,  ha közben érthető módon mindenki az életet jelentő “levegőjéért” küzd. Kiszolgáltatottság  olyan, melyet enyhíteni csak közösen lehet. Olyan oszthatatlan, egységes kiszolgáltatottság, amely egyéni, egyénibb, legegyénibb kiszolgáltatottságokra tovább már nem bontható.
Persze empátia nélkül nehéz… Nehéz élni, még nehezebb megoldást találni… E cikk írására készülve a kezembe vett Gobbi-monográfia, a Közben épp itt nyílt ki: “Közvetlenül a kollégium megnyitása után újabb terv született bennem: miért ne teremthetnénk otthont az öregeknek is? Hiszen ők sokkal jobban kiszolgáltatottabbak, mint a fiatalok, és nem tudnak magukon segíteni. Az ostrom előtt láttam egy francia filmet, Hulló csillagok volt a címe. Öreg színészek otthonában játszódott. Olyan világsztárok játszottak benne, mint Jouvert, Rosay. Igen! Erre van szükség! Azt tehát, hogy mit akarunk csinálni, tudtam, de azt, hogy hol, fogalmam se volt. A véletlen segített. Akkoriban mindenütt szavaltunk, így a Horváth Ádám Kollégiummal szoros kapcsolatban lévő – a Magyar utcában ideiglenesen elhelyezett József Attila Kollégiumban is. Szavaltunk, dumáltunk, iszogattunk, a srácokkal összebarátkoztunk. Az egyik kölyök azt mondta:
– Na, innen hamarosan elmegyünk!
– Hova mentek? – kérdeztem.
– Azt még nem tudom, de elmegyünk.
– Ide hallgass, öcsi – mondtam -, itt a Nemzeti Színház telefonszáma, én minden este ott vagyok, játszom, ha költöztök, hívjál fel.
Egyszer előadás közben az öltöztetőnőm azt mondja:
– Művésznő, valami fiú kereste telefonon, és azt üzeni: most költözünk! Hirtelenjében azt sem tudtam, hogy miről van szó, aztán kapcsoltam: “Te jó isten, ez csak a kollégista lehet.” Fél óra volt még az előadás végéig, szemügyre vettem a társulat tagjait, végül a műszakiak közül választottam ki néhány havert, Jónisz Lacit és még három fiút, s azt mondtam nekik:
-Srácok! Ráértek éjszaka?
Csak bámultak rám.
– Meg kell szereznünk egy épületet!
– Ám lássuk! – mondták lelkesen. Vettünk néhány üveg bort, kaját, cigarettát Hári nénitől hitelbe, és elvonultunk a Magyar utcába, az elhagyott kollégiumba, amit nyitva találtunk ugyan, de világítás nem volt. Költözködés utáni irdatlan nagy rendetlenség, lomok, papírdarabok, szétzilált vackok a földön, használhatatlan ócska bútorok, kitört ablaküvegek… Jónisz Laci visszarohant a Nemzetibe, hozott néhány gyertyát, ittunk, ettünk, berendezkedtünk, hogy megvárjuk a reggelt. Egy nagy papírlapra ráírtuk: ITT SZÍNÉSZOTTHON NYÍLIK – s ezt Jónisz Laci rászögelte az utcai bejáratra. Üldögéltünk, diskuráltunk, telt az idő, s egyszer csak az éjszaka kellős közepén valami matatást hallottunk a kapu felől. Mondom Lacinak:
– Menj már ki, nézd meg, mi az!

Kiment, körülnézett, hát egy másik plakátot talált a mienk helyén, ez állt rajta: ITT SZÁLLODA NYÍLIK. Nosza, letéptük, visszatettük a miénket. Hogy honnét jöttek, nem tudom, talán a szomszédból, de megint visszatették a szálloda feliratot. Ezt játszottuk reggelig. A ház előzőleg garniszálló volt, nem kifejezetten kupleráj, bár az is volt ebben az utcában, a “Maison Frida”. A Maison Frida előkelő, gazdag uraságok szórakozóhelye volt Ez, amit mi birtokba vettünk, sokkal “népibb” intézmény volt, de lényegében alighanem ugyanaz. Reggel, alighogy pirkadt, mondom a srácoknak:
– Még tűrjetek egy órát!
Elmentem a VI. kerületi elöljáróságra, vezetője, Debreceni úr, rögtön fogadott:
– Parancsoljon – mondta.
Azt kérdeztem:
– Ne haragudjék, elöljáró úr, mi van több Budapesten, kupleráj vagy színészotthon?
Egy pillanatra meghökkent, és azt mondta:
– Hát…eddig kupleráj.
– Na, látja, elöljáró úr, akkor az egyik örömtanyát utalja ki az öreg magyar színészeknek.
Még ma is tisztelettel gondolok rá, azóta se találkoztam kevésbé bürokratikus tisztviselővel: szerkesztettünk egy röpke írást, nyomban aláírta, hogy biztonságban legyünk addig is, míg a kiutalás hivatalosan is megtörténik.
(Eszembe jutott egy 1948-as párizsi emlékem. Bittner Bözsi barátom – nála laktam – minden reggel behozta az újságokat. Egyik nap minden címlap egyforma szöveggel jelent meg: “Interpellációban követelik a Parlamentben a bordélyházak megnyitását.” Most – visszagondolva Debreceni úr nagyvonalúságára – tűnődtem: lehet, hogy úgy kellett volna kérnem az engedélyt: egy kupleráj, egy színészotthon? Ha engedélyezett bordélyházaink lennének, talán a belvárosban működő kis kíváncsi “úrilányaink” szégyellnék kiváltani a bárcát – és ez a “hivatás” is az erre vállalkozó szakemberek kezébe kerülne.) Boldogan mentem vissza a Magyar utcai házba. Az ajtót lelakatoltuk, az írás a kezemben volt. De mégsem ment minden simán.”
Ma is sok minden “épül” a színházban, és ezzel talán le is épül. Szálloda? Színészotthon? Vagy csak színháznak titulált biodíszlet? Félre ne érts: nem a biodíszlettel van a baj. Mindaddig, amíg a biodíszlet a maga rendelt helyén marad, és pont annyi, és az a rendeltetése, ami.
De hát akkor mit kellene csinálni? És hogyan? Szerintem tudjuk a választ. Már igen régóta tudjuk. Csak körbe kellene nézni a hadra fogható összmagyar színház-társulaton, ahogy azon az estén Gobbi az akkori Nemzeti társulatában tette. Mindig akad egy-két “műszakis”…
Jó, de hát ő Hilda, Gobbi Hilda volt. Viszont lehet, hogy nekünk is erőt ad, ahogy neki is, a Színészmúzeum egyik szobájának falán lévő Jászai Mari mondat: “Megvetem azt a társadalmat, amelyen a becsületes és igaz a nyakát szegi, és a gaz győzedelmeskedik. Győzedelmeskedik és dúskál a nemzet adójából maga és az egész talpnyaló hada.”
Persze, ő Hilda volt, aki ezt írta magáról: “Az én életem annak jegyében telt el, hogy hittem az emberi jóságban.  Sőt! Csak az emberekben, az egyénekben lehet bízni. Az intézményekben kevésbé… Lehet, hogy elfogult vagyok az intézményekkel szemben, de közösségi cselekedeteimhez az indíttatást soha nem “föntről”, mindig csak “bentről” kaptam.”
Ma az intézmény, intézmények, avagy az azzá válók, magukat annak tekintők osztogatnak, fosztogatnak, mert pontosan így tudnak megosztani. Megosztani a magyar színházi életet, amely vagy egy és oszthatatlan – minden sokszínűsége ellenére vagy pont attól, azért ,– vagy nincs is. Sem most, sem később. Avagy egy érdemi kérdés marad most már csak – Gobbival: “színészotthon vagy kupleráj?”

Csatádi Gábor