2019. június 9. 19:14

Vágta  rá a Borbély (ifj. Vidnyánszky Attila) a választ a közkatona kérdésére az első világháborús lövészárokban a tegnap esti vígszínházas Diktátorban. Minden humora ellenére egy ilyen kérdés a kétértelműsége ellenére is véresen komoly: miközben nevetsz rajta, ott belül a képedre fagy a mosoly. Egyszerre kapcsolódsz ki és be – ellazulsz, és mégis a legintenzívebben reflektálsz arra, amiben benne élsz: a színház valósága.
A POSZT második napja tegnapelőtt szombaton a Művészetek és Irodalom Házában indult, ahol Szűcs Katalin Ágnes és Dér András – az épp “hivatalban” lévő egyik válogató, a József Attila Színház Karenina Annájának felkért hozzászólói méltatták joggal az előadást – tényleg volt is miért. A volt itt fontos, hisz a színház levette repertoárjáról, ami tényleg sajnálatos. Ahogy az sem szerencsés – miként Szűcs Katalin Ágnes megjegyezte, hogy Oblonszkaja megőrülése belekerült a színpadi átiratba, hisz anélkül is érthető, megélhető a főszereplőnk szerelmi tragédiája, így viszont, ezt a rész is színpadra víve, hosszúvá, fölöslegesen terjengőssé teszi a játékot.

@simarafoto

Azt a játékot – teszem hozzá, – ami amúgy teljesen intenzív, fel-felszikrázó. És hogy miért kerül le egy jó, szerethető előadás egy olyan színház repertoárjáról, amelyik az ilyen minőségű, igényes játékoknak a tinglitangli habkönnyűek mellett igencsak híján van? – az rejtély, nem is tudott erre emberes, komolyan vehető választ adni a beszélgetésen a direktor sem. Pedig az igazi válasz ritka kincs mifelénk a 21. században.

Mint ahogy a Székely Csaba által írt, Sebestény Aba által a Radnóti Színházban rendezett 10  is ilyen ritka gyöngyszem, amelyet szombat délelőtt boncolgatott élve a szakmai beszélgetés. A sok méltatás, mély filozófiai értelem találás közepette – hisz mégiscsak a 10 parancsolat köré épül fel a darab –  igazi blikkfangos, bennem még sokáig élő. maradandó választ adott Székely Csaba a darabja patikamérlegen kidekázott szerkezeti felépítettségére: “mivel ezt a szerkezetet kísérletnek szántam, kíváncsi voltam, hogy képes vagyok –e erre a formára, ezért a kritikák most azt “vetik” a szememre, hogy ez sikerült.”
Ahogy még annyi minden mást is sikerült ezzel az előadással megmutatni: – ahogy több alkotó hozzászólásából is kiderült – a feszített, a folyamatosan a színpadon levés megkövetelte intenzitást, az ezzel járó, takarásban el nem “rejthető” kendőzetlen életszerűséget, avagy a félhangos, nézőtérről beszüremlő drukkolást, az előadással való együtt játszani tudást.

@simarafoto

Valami ilyen együtt játszásra hívott péntek délután ötkor a Tudás hatalom és a Mentőcsónak Egység által játszott, Császi Ádám rendezte Cigány magyar is.  A kirekesztés jó magyar atmoszféráját körbejáró, slam-poetryző előadás egészen szókimondó nyíltsággal járta körbe a roma prostitúció, a munkahelyi megkülönböztetés hazai toposzait – dermesztően magadra, magunkra ismertünk, és ez most az egyszer nem vált dicsőségünkre.

A fiatal amatőr színészcsapat (Horváth Kristóf “Színész Bob”, Farkas Franciska, Oláh Edmond, Pápai Rómeó, Pászik Cristopher, Varga Norbert) játéka is akkor vált átélhetővé, emblematikusan erőssé, ha együtt, szinkronicitásra rájátszó módon, egy emberként mozogtak, rímeltek az amúgy kissé hosszúra sikeredett darabban. Együtt játszás komoly önfeledtsége arról, hogy mennyire nem tudunk mi együtt élni romákkal és természetesen, leginkább saját magunkkal.
Ez a saját magunk, saját zsákutcás életünk okozta folyamatos élet-kisiklatásunk a péntek esti 10-ből elemi erővel kiütközött, ahogy az előadást látva egy róla szóló kritikában írtuk is: “Mert itt, ebben a darabban nem a jó és a rossz dilemmája zajlik, hanem a fékeit vesztett sodródásé, kibillentettségé, ahol két fiatal (Martinovics Dorina, Márfi Márk e.h.) szerelme szükségképpen csúszik a strici és kitartottja viszonyába – züllés, leginkább lelki, amelyik nem ismer mértéket, és amely a legkevésbé sem szokott félúton megállni. Játékuk a gyermeki nyitottságból szánkázik villámsebesen a hús-vér haszonelvűség minden romantikától mentes praktikusságáig.

@simarafoto

Tenyérbemászó ezt így látni nemcsak vizuálisan, hanem lelkileg is, és minderre még rá is segít egy kézi videokamera, mellyel a szereplők hol egymást, hol önmagukat veszik, megjelenítve ezeket az élőképeket a kijelzők valamelyikén. Sebestyén Aba olvasatában ez a 10 a mindennapiságunk előadása, a kegyes-kegyetlen drámáinké, amelyek nem tűnnek a beléjük fásultságunk okán többnek, fajsúlyosabbnak, mint akár egy orrfújás. Holott minden látszólagos “rutinszerűségük” ellenére, mozzanatról mozzanatra beléjük torzulunk, pont úgy, ahogy a mozgókép is kimerevedő állóképpé lesz rendre a kivetítőkön – beletorzulunk saját, önmagunk sújtotta, belső rendek nélküli rendezetlenségünkbe.“

„…akik a gyűlölet ilyen szintjeire képesek eljutni, azokban sokkal mélyebben ott van a rettegő kisgyerek, mint bennünk”

– Zuhany utáni interjú ifj. Vidnyánszky Attilával-

  •  Ha egyszer – akárcsak Chaplin Borbélyának – kezedbe kerülhetne a mikrofon, mit mondanál el leginkább?
  • Ha felszólalhatnék? Chaplinnek van egy jelenete, mikor csak annyit mondott a mikrofonba: habalahebelehébelehablalala. Szöveg nélkül is lehet érzelmeket, gondolatokat kifejezni. Egyszer én is megcsináltam ezt egy május elsején, amikor a Vígszínház előtt mikrofont kaptam, és elmondtam így, ezzel a habalahebelá-val egy egész történetet – nekem kihívás szavak nélkül megértetni magam.

Az érzelmek közvetítése ezen a módon mi miatt lehet több, mint  “puszta” szavakkal? • Mert nem konkrét, megfoghatatlanabb. Sokkal nehezebb szavakon keresztül leszűrni valakinek a véleményét – a lelkedre hat, nem az értelmedre, épp ezért mélyebben is hat. • Újranézve ma este az előadásotokat: mindannyiunkban lakik egy „jó” és egy “rossz” diktátor? • Igen! Talán a környezet az, ami ezt vagy azt ki is hozza az emberből. Megszületve, gyerekként senkit nem a gyűlölet vezérel, hanem van, akit a félelem, másokat a szeretet. Azok gyűlölködnek, akik félnek. • A te olvasatodban Chaplin önmagán kívül kit akarhatott még “kifigurázni”? • Egy dolog, hogy mit gondolok én, és mit akart Chaplin. Ez volt az első hangos filmje egy alkotói válság után, és iszonyatosan zavarban volt attól, hogy ilyen szinten politizáljon, sőt, nem is volt rá jellemző a politizálás, nem is ismerte mélyen az európai viszonyokat. Szeretett volna magában átlépni egy határt – nem kifigurázni akart szerintem. Csak rávilágítani arra, hogy mennyire sokrétű, összetett emberek vagyunk, és rávilágítani arra, hogy mennyire elborzasztó az, hogy  ilyesmi megtörténhet. Borzasztóan rosszul csinálunk valamit, ha ez kifigurázásnak hat… • Mi lehetett, lehet a legfojtogatóbb egy diktatúrában – ami miatt nem biztos, hogy ez a legoptimálisabb berendezkedési forma? Az embertelenség, az egyéniség teljes hiánya, az, hogy elültetünk az emberekben valami magot, amiből aztán gyűlölet fogan. A csavargót nagyon szerettem próbálni, Hynkelt és az ő jeleneteit viszont egyáltalán nem. A csavargó mindent szeretettel, megértéssel old fel, lenyűgözött az, hogy köré milyen filozófiát épített föl Chaplin. De egészen addig, amíg azt hittem, hogy Hynkel gyűlölködik és gonosz, egészen addig szinte remegtem, amikor ki volt írva a próbatáblára a Hynkel jelenetek valamelyike. Aztán olvastam Chaplinnek egy szövegét, amelyben azt írja, hogy az emberekben nem létezik gyűlölet, hanem csak félelem. Ekkor értettem meg – és  Enikő is erre vezetett rá, – hogy ő egy kisgyerek. Egy kisgyerek, aki retteg és halálosan fél – és bármennyire is abszurdan hangzik ilyet mondani: azokban, akik a gyűlölet ilyen szintjeire képesek eljutni, azokban sokkal mélyebben ott van a rettegő kisgyerek, mint bennünk.

Csati


 
Tagnap délután elkezdődött a Dramaturgok Céhe által rendezett Nyílt Fórum felolvasószínházi sorozata: hat fiatal, pályakezdő drámaíró első drámáit adják elő felolvasószínházi formában, tegnap, szombaton elsőként Drubina Orsolya: A brémai muzsikusok c. drámáját, melyben a nyolcadik kerületi hajléktalanok, lecsúszott egzisztenciájúak elvágyódása, önmagukat megmutatni akarása, Brémába való fellépni akarása válik egész közelivé.

@simarafoto

Képünkbe mászóan közelivé attól, amivel nem tudunk mit kezdeni:  az alkoholban menedéket találással, egymásra figyelés életmentő szerepével és a perifériákra sodródottak lenézésével. A drámai alapanyag egészen unikális megközelítése, nyers, realisztikus bátorsága egészen jól működik, ám ráférne a szövegre még további tömörítés, szikárítás, hogy ezáltal is hangsúlyosabbá válhasson az a kitaszítottság, ami Kelet-Közép-Európánkban esszenciálisan ismerős már évtizedek óta. Amolyan fél és egész diktatúráinkból….

Szombat este a Pécsi Nemzeti Színház nagyszínpadán este nyolckor a Vígszínházban bemutatott, Eszenyi Enikő rendezte Charlie Chaplin A diktátora kezdődött. Bravúrosan elegáns, a népszínházi kereteket jótékonyan tovább- és felülíró rendezés, ifj. Vidnyánszky Attila néma bámulatot, csodálatot, elvarázsolást kiváltó, kikövetelő főszereplésével igazi kuriózum. Átrobogunk a huszadik századon, amely rámontírozódik a mostani huszonegyedikre: rengeteg börleszkbe illő csetlő-botló ügyességgel, kínlódással, az emberi kicsinység nagyságával és a nagynak tartott diktátorság bolha méreteivel.

@simarafoto

Ebben, ennek megmutatásában parádésan pontos, hihetetlen munkát felmutató, ötletkavalkádot pontosan elrendező ez az olvasat. Egyetlen fájó pontja van, és ez nem is oly kicsiny: nincs a rendezői megmutatásnak – amely zseniális – intenciója, kifutása, mondanivalója. Mint amikor kivágjuk a méregfogát annak, melynek pont a humor esendő páratlanságában, egyedüliségében van az ereje. Ettől vissza is süllyed óhatatlanul a megszépítő megmutatásba.
És ez a megszépítő megmutatás már csak valami „csak, csupán“ megmutatás, lekerekített valóság. Jut eszembe: baj, ha diktatúráinkat, vagy az annak gondoltakat létükben sérti a valóság? Az persze, hisz minden diktátor, diktatúra önelégült. Pedig minden diktátor óriásként is törpe. És még törpébb, ha már humora sincsen. Ez a valóság, Chaplinen innen, színházon túl.

Csatádi Gábor

“Boldog vagyok! – Nem baj, majd elmúlik!” #poszt1.nap

@simarafoto