“ Ha negyven évig jó volt, ezután is jó lesz!”#poszt4-5.nap Pótszékfoglaló

2019. június 11. 23:32
…engem is ütöttek, vertek – érvelt a tegnap esti Rozsdatemető 2.0-ban Szirtes Ági Pék Máriája. Ami és ahogy van, az lenne az egyetlen, szent állandóság, a viselendő normalitás minálunk társadalmi és POSZT méretekben? Sokan erre egy nemzeti iparágat építettek föl, aminek a jó, gondolkodás nélkül nem is létező színház ádáz ellensége.
Már csak azért is, hiszen Pék Mária ezen summázatára Bezerédi Zoltán Hábetler Jánosa rögvest reagál: “Ha ugyan jó volt…” Hát ez az! A félkészet, a lebutítottat, a pénzétől megfosztott, kísérő programjainak mennyiségét tekintve ordítóan igénytelen 19. POSZT-ot ugyanúgy elfogadjuk, mint az elmúlt évtizedeink rossz “házasságait”, mi több: nemzeti sajátossággá tesszük. Telnek a napok, és a művészeti értékek tehetséges, megszállottságtól jótékonyan vibráló megnyilvánulásaitól eltekintve – hisz azok, ha épp vannak, zseniálisak – az idei POSZT-on egyre a Tompa-sorok kígyóznak be lépten-nyomon:” …pusztulunk, veszünk…”.

Persze, az ezzel szembenézni nem mindig akaró önáltatás pillanatai között akadnak szakmai beszélgetések, ahol már csak imitt-amott, hírmondónak marad egy-két, a másikat megtisztelő konstruktív kritika a jámborul, szőrmentén simogató babusgatás közepette. A vasárnapi szakmai beszélgetésen, A diktátorról szólón, Kovács Bálint tántoríthatatlanul kitartott amellett, felkért hozzászólóként, hogy bizony ebből a méltán impozáns, rengeteg munkát felmutató előadásból egyetlen dolog hiányzik: a nyolcvan évvel ezelőtti Chaplin film itt és mostja, rendezői interpretálása.

Eszenyi Enikő rendezőként a kötött szerzői jogokkal magyarázta ezt, amely a film egyetlen meghatározó karakteréhez képest sem enged lényegi eltérést a színpadi változat számára. Bingó! Igaz, ez azonban a gondolkodás szabadságát nem tilthatja, hisz a rendező, a művész nem robot – mint ahogy a legjobb meggyőződésem szerint Eszenyi Enikő sem az, kár erről győzködni, – maximum oly tehetség, mely a könnyebbik utat választotta.

@simarafoto

Nem úgy, mint a Katona Jeanne d’Arc-járól folyó tegnapi beszélgetésen, ahol leginkább Mészáros Blanka Jeanne d’Arc-ja – Hegymegi Máté szintén határozott, markáns rendezése mellett – méltán summáztatott a meggyőződés megszállottságát, az egy ügy melletti kiállást bátran vállaló alakítás és rendezés példájaként. Hiába, nincs mese: ki vagyunk, voltunk, leszünk éhezve az őszinte, magát, gondolatait vállaló cselekvésre, olyanra, amit a színművészet csak még inkább karakteresebbé, felkiáltóbbá tesz, már ha teszi a dolgát, mert az a dolga, attól jó egy színház, ha teszi.
Hétfő délután O. Horváth Sári Életigenje volt a felolvasószínházi étlapon – sodró sorjázás arról, ahogy élünk, élni nem tudunk a mai Magyarországon. Persze ehhez a fizikai, egzisztenciális élet-halál harchoz a mai Magyarország csak keret, a maga törvényeivel, társadalmi közvéleményével, elnémított kérdéseivel és harsogó válaszaival. Feszesen feszülő, elhalóan is életteli ez a dráma, olyan, melyben a megsemmisülés felé robogás közepette is lüktet még mindig valami önmagunkból. Önmagunkból, amit jó lenne megmenteni.

@hegyijulialily

Ugyancsak a tegnap délután az egyre nehezebben viselhető fülledtségben a Színház téren egymást követte három színész-közönség találkozó. Nem terveztem ottmaradni, ám az egyik szállásomról a másikra tartva, magam után bőröndömet húzva ott ragadtam Vajdai Vilmosén. Ott maradtam a történetek miatt, azok miatt, melyek egy embert fölépítenek: a fegyelmet, irányítást nehezen viselő, a TÁP Színházat a Tilos az Á-ban útjára indító rocker színészt örök suhancos vagánnyá, föltárulkozásaiban borzasztó közelivé teszik. Vajdai Vilmos kőszínházi színészként is örök független, bármilyen keretek között is robbanómotorja egy olyan színháznak, mely folyamatosan új és új formát keres magának, nehogy ráunjon saját magára – hisz a megszokás nem lehet alternatíva.
Aztán gyorsan elgurítottam a bőröndömet új szobámba a Palatinus Szállóba, és visszasiettem a térre egy pipaszóra és jegeskávéra és legesleginkább Kútvölgyi Erzsébetért. Igazi stand up comedy volt tegnap délután ő, ahogy mesélése megteremtette önmaga eljátszását. Szád tátva, hol a nevetéstől, hol a színészi eredetiség nagyságának ámulatot kiváltó erejétől. Még most is olyan – ahogy a pályakezdő önmagáról megjegyezte, – mint egy tank, amelynek minden alkatrésze üzemanyaggal teli, és bármikor briliánsan képes berobbanni, tűzijáték orgiát adni.

A meleg egyre tikkasztóbb lett, és vele arányosan a csendesedő figyelem egyre növekedett – a Színház tér szökőkútja körül egyre nagyobb lett a sokadalom, ám nem a víz miatt, hanem Wunderlich József lépcsőre telepedő, közvetlen, szerethető nyíltsággal válaszolgató lénye okán. Gyermeki komolyság és a legkomolyabb gyermekiség volt szavain keresztül vele találkozni – olyan, mint szelíd finomsággal, le-föl járkálni két világ, a “lenti” és a “fönti” között.

Tegnap este hattól Büchner klasszikusát, a Woyzecket, a Nemzeti Színház előadását néztem a Kamaraszínházban. Paneldrámába oltott dél–amerikai szappanopera Franz Woyzeckről ( Nagy Márk), aki ebben a hatalmassá nőtt lakótelepi lakásban – hisz a díszlet (Vecsei Kinga Réka) bennünket is körülvesz a panellakás körénk is kerített, plafonozott határaival – szinte kallódik. Kallódik kívül és belül, nem is csoda, hisz mint egy átjáróházban, a történet szereplői, eseményei átrobognak az ő és Marie (Barta Ágnes) életén. Ifj. Vidnyánszky Attila őrülten tehetséges, és pont ettől agyament Büchner-olvasata egészében, lineáris folyamatosságában felfoghatatlan, pont úgy, ahogy a mi magunk élete sem értelmezhető manapság a klasszikus egymás utániság történeteként. Kapkodjuk a fejünket, próbáljuk összerakni az esemény-kockákat – de nem lehet. Ám ettől, vagy épp pont ezért félreérthetetlen pontossággal érezve értjük Woyzeck tragédiáját, mely épp oly kisemberi, mint a sajátunk.

„folyamatos bizalom és önbizalom deficitünk van..”

-Zuhany utáni interjú Vizi Dáviddal- • Az indulataidat te mivel próbálod levezetni? • Sporttal, magányossággal, beszélgetésekkel. • A Rozsdatemető 2.0-ban ez inkább frusztráltság, mintsem feszültség ifj. Hábetler Jánosnál, nem? • Azt írja Fejes Endre, hogy „valamit rosszul értelmez a világból“. Azt gondolom, hogy aki elég erős egyéniség, eléggé autentikus, az nagyon nehezen köt bármiféle kompromisszumot. Ifj. Hábetler János életében nagyon fontos szerepet játszik az anyja, Pék Mária, azonban mégis elviselhetetlen számára az, ahogy egymástól nagyon eltérő mentalitású, gondolkozású embereket leültet a családi asztalhoz – ezt János képtelen tolerálni az anyjának. Persze nem biztos, hogy ez a közös asztalhoz ültetés annyira Pék Mária ínyére volt, lehet csupán, hogy ő maga is egy mintának akart megfelelni, mintának arról, hogy milyennek is kellene lennie egy családnak. • Mi a legemberpróbálóbb, illetve a legszerethetőbb ennek a karakternek a megformálásban? • Tényleg embert próbáló, ahogy mondod, az, hogy össze kell fésülnöd János narrálásait János jelenetekbeli karakterével. János úgy narráló, hogy közben a szerep szerint folyamatosan öregszik. Megtalálni azt a pontot, ahol már nem játszik, hanem mesél? • Benned is és a lelke is öregszik? • Valamit belát, ezt tekinthetjük egyfajta „öregedésnek“ is. A Tasnádi-szövegben, ott, ahol a fiatal Zentai piszkálódásai kapcsán azt mondja a fiának, hogy „ne vedd fel, mert froclizik!“ Ebben már benne van az élettapasztalata, az, hogy látja, a fia pont azokat a hibákat követné el ismét, melyeket ő már egyszer elkövetett. Mindig azt érzem, hogy János mindazzal tisztába van, amit Zentai felró neki, ám az, ahogyan ezt Zentai kommunikálja felé, az az, ami kiveri nála a biztosítékot. • Mennyire sűrűsödik bele ifj. Hábetler Jánosba a mi össznemzeti karakterünk? • Mintha mindnyájan börtönviseltek lennénk, akik börtönéveik letöltése után már nem tudnak visszatalálni az egészségesen működő társadalomba, mert folyamatosan azt érzik, hogy minket kinéznek valahonnan – ezért folyamatos bizalom és önbizalom deficitünk van..

Csati

Vasárnap délután öttől a Pécsi Nemzeti Színház N. Szabó Sándor termében a Színház- és Filmművészeti egyetem Amphitryonja ment:”A felszínen könnyed szerelmi komédiát látunk olimposzi istenekkel; látszólag semmi közünk az egészhez, aztán egyre inkább azt érezzük, hogy mégis. Mikor pedig már konkrétan be is vonódunk az előadásba – fel kell állnunk, bemennünk Amphitryon palotájába, majd a darabbeli hadvezérekként döntenünk, hogy melyik az igazi Amphitryon, – már világos, hogy nagyon is nekünk szóló, aktuális kérdésekről van szó.
Például arról, hogy mi a hatalom, és mit tehet meg velünk. Amphitryon gazdag uralkodó, győztes hadvezér gyönyörű feleséggel, aztán egyszer csak megjelenik az isten, és egy pillanat alatt elvesz tőle mindent. Az abszolút uralkodó mellett a nagyúr is csak féreg, melyet az bármikor eltaposhat. Jupitert pedig nem korlátozza semmi, saját maga sem: nem igazságos isten ő, hanem mindenre képes szörnyű zsarnok, akinek önkénye nem ismer határt: bármit megszerez, amit akar. Na, nem mintha Darvasi Áron rendezése túlerőltetné a politikai mondanivalót, pláne nem aktuálpolitizál, de mindez nagyon is ott van a darabban és az előadásban. Amely azért primer szinten mégis egy komédia, és mint ilyen (is), nagyon jól működik. (…)

@simarafoto

Ertl Zsombor Jupiterje halvérű zsarnok, aki hatalma biztos tudatában járatja bolondját mindenkivel, ugyanakkor férfiúi hiúságát nem tudja palástolni: mindenáron ki akarja csikarni Alkménétól, hogy ő, Jupiter volt jó az ágyban, és nem Amphitryon. Bordás Roland Amphitryonja már jóval hevesebb és indulatosabb, ami érhető is, hiszen ő a megcsalt férj és a letaszítani vágyott uralkodó. Márkus Luca Alkménéje egyszerre kíván hűséges lenni férjéhez, ugyanakkor alig titkoltan örömmel tölti el a gondolat, hogy a legfőbb istennel oszthatta meg az ágyát. Rudolf Szonja Merkurja a nagyurat hűségesen szolgáló isten, akinek szintén nem okoz morális fenntartásokat kibabrálni a szerencsétlen halandókkal.
Az elmúlt két este, Pünkösd vasárnap és hétfőn a Kamaraszínházban, illetve tegnap a nagyszínházban a Katona József Színház két előadása: a Jeanne d’Arc és a Rozsdatemető 2.0 szerepelt a versenyprogramban. A Jeanne d’Arcról írtunk a bemutatón, ám azóta, vasárnap ismét látva csak még erősebbé vált, hogy “…ettől a ridegen tiszta, tárgyilagos távolságtartástól, a történelem messzi eseményei közé visszakalandozó utazástól akaratunk ellenére is szöget kezd ütni a fejünkbe valami. Hegymegi Máté nem aktualizál, nem keres megszállottan a hazai belpolitika eseményeivel szoros párhuzamot. Elénk tesz egy lassan hatszáz éves eseményt a maga napnál is fénylőbb, fehérebb történeti valóságában. Nincsen párhuzam, nincsen, mert fölösleges: ebben élünk, mozgunk, vagyunk. Ebben a mindig jelen idejű vitrinben, ahol a jelen és a múlt elválaszthatatlanná lesz a mostban.

©Szokodi Bea

Tiszta fekete, rockeres renitensségben, alázatos kíváncsisággal, mintegy prológusként, kijön közénk Mészáros Blanka Jeanne d’Arc-ja, és kérdez hitről, elszántságról, eltökéltségről. Filozofikusan magasröptűnek is tűnhetnének a kérdései, ahogyan a gyermeki őszinteség nyitottságával, szemkontaktusunkat keresve, bátortalan tétovasággal nekem, neked, nekünk szegezi őket. Mert hát a történelem egyetemleges, nem egy régmúltban lezajlott, befejeződött valami, hanem folyamatosan velünk élő, bennünket kérdező jelenvalóság.
A Pilinszky-sorokkal tűzdelt tudakolódásai, önvallomásai kérlelhetetlen, az elodázni akarást megzavaró fényeket gyújtanak – gyermeki tisztasággal, mániákussággal kérdező, kérő szavai láthatatlanul magukhoz és Jeanne d’Arc-hoz kötnek.“
És tegnap este a Rozsdatemető 2.0 egy másik fajta, másmilyen tusakodás, amelyben mindnyájan részt veszünk e hazában, ha akarjuk, ha nem. „Embert próbáló, figyelmes eleganciával megoldott, érzékenyen finom színpadi adaptációjában ez a Fejes Endre próza egyszerre lesz irodalmi értékű, a színpad három dimenziójában is működő drámává (dramaturg: Török Tamara), amelyben a műfaji keveredések egymásba karolva segítik, lendítik egyik jelenet-típust a másik után. Máté Gábor rendezésében egy időben látunk irodalmi léptékű, finoman cizellált tablót és kisreálban játszott, nyolckeres prolidrámát – e kettőt oly mesterien kiegyensúlyozva, a kellő pillanatokban egyiket-másikat hatalmassá nagyítva, hogy egyként okoz szellemi és vizuális gyönyörűséget e Fejes-darab.

@simarafoto

Pedig az id.Hábetler János (Bezerédi Zoltán) és Pék Mária (Szirtes Ági) megismerkedésével induló családtörténet az ifj.Hábetler János (Vizi Dávid) narrálásában egy cseppet sem gyönyörökre okot adó. Nélkülözés, barakklakásban nyomorgás, néha az egy keresetből való tengődés magától érthetődő normalitásként áramlanak a színpadról – nehezen érzékelni a múlt századi és a mai Magyarország közti különbséget, holott a játék és a rendezés félre nem érthető módon érzékeltet egy múlt századi világot – ami minden stilizálás nélkül egy az egyben még ma is élő, lüktető valóság.

Szirtes Ági nyers dinamikussággal közénk loccsintott trágársága, alpári kardoskodása, Bezerédi Zoltán alamuszi csendessége (az egyetlen feleség- verést leszámítva) pillanatok alatt begurítják a Nagyfuvaros utcai világot az V. kerületi “úri” Petőfi Sándor utcába. Szirtes Ági Pék Máriájának mocskos szájúsága a védtelen kiszolgáltatottság fölötti tehetetlenségnek és a “kalapot viselni” igyekvésnek a folyton egymással csatázó elegye.

@simarafoto

E házmester mentalitás az önmagát kereső és azt meglelni képtelen személyiség jajkiáltása – minden veszedelmessége ellenére is csak egy pincsikutya ugatása: inkább szánjuk az erőtelen kiszolgáltatottságát, mintsem tartanánk tőle. (…) … a második felvonás már inkább egy kortárs színházi előadás lett, szemben a Fejes-szöveg első felvonásbeli irigylésre méltó irodalmi adaptációjával. És bár minden kulcsmotívum felbukkan a Hábetler család életéből, és folytonos visszacsatolások által a Fejes- és a Tasnádi-szöveg elismerésre messze okot adóan eggyé varródott, mégsem lett egységes ettől az előadás.“
Nem lett egységes, de egy valamiben, egy valamiért mégiscsak egy egységé olvadt eggyé ez az előadás is, abban, amely már nem kijelenti, hanem sokkal inkább kérdezi: ha negyven évig jó volt, ezután is jó lesz így?