Home / A függöny mögött / Interjúk / ” Nincs jó döntés, mert mindig azt sajnálja az ember, ami valami miatt kimaradt” – interjú
” Nincs jó döntés, mert mindig azt sajnálja az ember, ami valami miatt kimaradt” – interjú

” Nincs jó döntés, mert mindig azt sajnálja az ember, ami valami miatt kimaradt” – interjú

2019. június 11. 17:43

Az idei, 19. POSZT két válogatójával, Gulyás Gáborral és Zalán Tiborral beszélgettünk a válogatás szempontjairól, a pontozási “segédletükről”,  a két vs. egy válogató dilemmájáról, a beválogatott előadások “bolti bevásárlólista” látszatáról, a gondolkoztatásról, politikai kibeszélésről és az idei POSZT-ról, mint jó művészetről…

  • Melyikőtök mikor válogatott utoljára bármit is?
  • Tibor: Pécsre induláskor válogattam az ingeimet, trikóimat, gatyáimat, zoknijaimat, amelyeket magammal hoztam. Válogatás: egy csomó dolgot átnézni, és utána valamilyen szempontból elkülöníteni azokból négyet, ötöt, bármennyit. A POSZT-munka sem volt egyéb, csak előadásokból, kétszázból,kellett kiválogatni tizennégyet.
  • Gábor: Szentendrén, ahol múzeumigazgató vagyok, természetesen rendszeresen válogatok műveket. Persze képzőművészeti alkotásokat válogatni egészen más, mint egy teljes színházi évadból, kötött szempontrendszer alapján kiválasztani tizennégy előadást.

Egy előadásnak, bármelyik előadásnak, bele kell avatkoznia a néző lelki életébe, és akkor, onnantól kezdve a hatása, létezése máris társadalmi kérdéssé válik. Nem gondolom, gondoljuk, hogy a kiválasztott előadások valamilyen közös szálra felfűzhetőek lennének – abban a pillanatban, ha ez így lenne, akkor valami koncepció mentén döntöttünk volna, ami idegen az eredeti szándékainktól.

  • Mennyire voltatok úgy, mint a Jókai-mesében, a Melyiket a kilenc közül-ben, ahol a csizmadia végső soron nem tud választani a gyerekei közül?
  • Gábor: Más gyermekeit nyilván könnyebb elfogulatlanul megítélni, s itt inkább valami ilyesmiről volt szó. De ha nem értékeltük volna már menet közben írásban az egyes előadásokat, s így nem lett volna hamar egy sorrend közöttük, a végén alighanem hasonló kínokat élünk át a választással, mint Jókai általad említett elbeszélésében János mester. Külön pontoztuk a színészi játékot, a rendezést, a dramaturgiát, a látványt stb, ezeket összeadva állt össze az előadás pontszáma, amely kijelölte a sorrendbeli helyét. Tibor nagylelkűbben pontozott, mint én, de természetesen nem a pontszám volt a lényeges, hanem a sorrend. Bennünket is meglepetett, hogy ebben nem voltak nagy eltérések. Könnyen konszenzusra jutottunk a végén.
  • Tibor: A körülbelül kétszáz előadás között mintegy ötven egészen különleges produkció volt, ezek közül választottunk ki tizennégyet. Azok, amelyek kimaradtak ebből a “bő keretből”, legalább annyira jó előadások, mint azok, amelyek bekerültek. Nincs jó döntés, mert mindig azt sajnálja az ember, ami valami miatt kimaradt, és nem tud felszabadultan örülni annak, hogy megvannak a kiválasztottak.
  • Számotokra mitől kiváló egy előadás?
  • Gábor: Fontos, hogy esztétikai szempontból érvényes módon szóljon, rezonáljon valamire, ami most Magyarországon lényegi kérdés, legyen koncepciója… Nem árt, ha egy érdemi társadalmi vagy egzisztenciális témához tud kapcsolódni. És természetesen fontos a színpadi látvány, s minden más hatáselem is, különös tekintettel a dikcióra. Ha mindezek együtt vannak, akkor ezek elvezethetnek valamiféle katartikus befogadói élményhez. Természetesen nem zárhatjuk ki, hogy egy előadás ott, a saját helyén egészen másként “szól”, mint itt, a Poszton, de mi az alapján válogattuk be, ahogyan otthon, a saját környezetében láttuk.

@simarafoto

  • Az az ötven “kiváló” előadás milyen képet adott az általatok látott évadról?
  • Tibor: Elsősorban azok vannak e között az ötven között, amelyek “elvittek” magukkal – nyilván ez egy szubjektív szempont –,és ha már elvittek magukkal, akkor kezdek el gondolkodni azon, hogy mi miatt vihettek magukkal. Az elemzés során vagy arra jutok,később, hogy érzéki csalódás áldozata lettem, és esetleg mégiscsak több dolog nem vagy rosszul működött abban az előadásban, vagy azt kell látnom, hogy a friss benyomásom az elemzés során is megállja a helyét, és akkor ebben az esetben a produkcióval számolnom kell.
  • Gábor: Nagyon különböző színházakról beszélünk. Vannak olyan vidéki játszóhelyek, melyeknek az a missziója, hogy egymástól eltérő esztétikai igényeket elégítsenek ki, de akadnak olyanok is, melyek a populárisabb darabokra rendezkednek be, és mintha csak alibiből kerülnének be “klasszikus”, “komolyabb” darabok a repertoárjukba. Nyilván pontosan értjük, hogy miért, de attól még sokkal jobban érdekelnek az olyan színházi műhelyek, amelyek fontos társadalmi vagy univerzális kérdéseket igyekeznek színre vinni.
  • Ebből következhet esetleg, hogy a tizennégy előadásból kilenc budapesti?
  • Gábor: Ebből az aktuális arányból nem lenne korrekt erre vonatkozóan következtetéseket levonni. Talán csak annyit, hogy a fővárosi színházakban a fiatal rendezők több lehetőséget kapnak – a budapesti játszóhelyek ebből a szempontból nyitottabbak valamivel.
  • Hallgatva titeket megértem a választási módszereiteket, ám nekem, első ránézésre ez a tizennégy előadás kicsit úgy tűnt, mint amikor bemegyek a Tescóba, és minden polcról leveszek valamit, hogy legyen minden polcról valami a kosaramban.
  • Gábor: Ezt azért is érdekes hallani, mert éppenséggel nem így választottunk: vannak polcok, amelyekről több mindent levettünk, másokról pedig semmit.

 A mai magyar színház társadalmi kérdésekre különösen érzékeny. Sokszor politizál, de legtöbbször áthallásokkal, klasszikusok révén, némiképp bátortalanul. Akik pedig közvetlenebbül, azok gyakran didaktikusan, ami esztétikai szempontból a legtöbbször aggályos. Viszonylag kevés a “bevállalós” előadás, karakteres koncepcióval, radikális megvalósítással, és persze akadnak szép számmal “megúszós” produkciók is, de még több olyan, amely mintha puszta rutinból született volna.  

  • Tibor: Egy előadásnak, bármelyik előadásnak,bele kell avatkoznia a néző lelki életébe, és akkor, onnantól kezdve a hatása, létezése máris társadalmi kérdéssé válik. Nem gondolom, gondoljuk, hogy a kiválasztott előadások valamilyen közös szálra felfűzhetőek lennének – abban a pillanatban, ha ez így lenne, akkor valami koncepció mentén döntöttünk volna, ami idegen az eredeti szándékainktól.
  • Gábor: Engem inkább meglepett a válogatásunk, előzetesen például nem számítottam rá, hogy a Váci Dunakanyar Színház előadása bekerülhet a POSZT versenyprogramjába, ahogyan az sem volt papírforma, hogy a József Attila Színházból lesz itt előadás…
  • Mindig azok a legsikeresebb, sikerültebb dolgok, amivel az ember nem számol, amikre nem számít… Mi lehetne jobb: egyedül vagy párban válogatni?
  • Gábor: Mindkét válogatási forma mellett lehet érvelni. Sokkal fontosabbnak tartanám viszont, hogy a válogatás keretei legyenek átgondoltabban meghatározva, mindenekelőtt a nagyszínpadi és a kamaraszínházi előadások aránya, illetve nagy szükség lenne egy stúdiószínházi kategóriára is. A két válogatós rendszert én egyébként jó megoldásnak tartom, több más mellett azért is, mert a válogatók így rákényszerülnek a konszenzusra, s ez a konszenzus egyben már egy szűrő is.

@simarafoto

  • A mostani, előírt válogatási szempontrendszer sokkal fogva tartóbb egy válogatónak, mint az, hogy egyedül válogat vagy épp párban, ha jól értem?
  • Tibor: A két válogatót akkor tartom jobb megoldásnak, ha azok eltérő munkaterületen mozognak. Így a két eltérő szempontrendszer képes jótékonyan ütközni egymással, kiegészíteni egymást.
  • Elnézve titeket estéről estére a büfében, nem úgy tűnik, mintha teljesen eltérő személyiségű, érdeklődési körű emberek lennétek…
  • Gábor: Talán ettől is volt jó a közös munka. Nagyon élvezetesen alakult ez az egy év, én sokat tanultam is. Ha két ember estéről estére ennyit van együtt, ennyit beszélget egymással, akkor jó esetben közel kerülnek szellemi értelemben egymáshoz. A mi történetünk ebből a szempontból is egy jó történet.

Külön pontoztuk a színészi játékot, a rendezést, a dramaturgiát, a látványt stb, ezeket összeadva állt össze az előadás pontszáma, amely kijelölte a sorrendbeli helyét. Tibor nagylelkűbben pontozott, mint én, de természetesen nem a pontszám volt a lényeges, hanem a sorrend. Bennünket is meglepetett, hogy ebben nem voltak nagy eltérések. Könnyen konszenzusra jutottunk a végén. 

  • Tibor: Nem tudtam, hogy a Gábor lesz a másik válogató, ahogy  Gábor sem tudta azt, hogy én leszek. A legoptimálisabb az lenne, ha te magad választhatnád meg, hogy ki legyen az a másik. Mert annak sincs semmi értelme, hogy két ellentétes esztétikai értékrendet valló válogató kétszáz előadáson keresztül marakodjék egymással. Mi szerencsések vagyunk, mert hasonló az elvárásunk a színházzal, egy előadással szemben. így az eltérő látás-és gondolkodásmódunk jótékonyan ki tudta egészíteni egymást. Ezért aztán nem is volt komolyabb vita köztünk, hogy melyik legyen az a bizonyos tizennégy előadás.
  • Milyen ma a magyar színjátszás?
  • Gábor: Nehéz ezt úgy summázni, hogy ne legyünk túlzóan leegyszerűsítőek, de próbáljuk meg! A mai magyar színház társadalmi kérdésekre különösen érzékeny. Sokszor politizál, de legtöbbször áthallásokkal, klasszikusok révén, némiképp bátortalanul. Akik pedig közvetlenebbül, azok gyakran didaktikusan, ami esztétikai szempontból a legtöbbször aggályos. Viszonylag kevés a “bevállalós” előadás, karakteres koncepcióval, radikális megvalósítással, és persze akadnak szép számmal “megúszós” produkciók is, de még több olyan, amely mintha puszta rutinból született volna. Ami a legjobbakat illeti: szerencsére (mert azt gondolom, hogy ez azért szerencse) még mindig sokkalta több olyan kiváló előadás jön létre Magyarországon, mint amit a színházba járó művelt nagyközönség képes megtekinteni.

@simarafoto

  • Tibor: Alapvetően jó állapotban van a magyar színház – persze lehetne jobban is, rosszabbul is, ez nehezen megválaszolható kérdés. Vannak félreértések, amikor a színház feladatáról beszélünk. Fontos lenne az elkötelezettségnek az a verziója, hogy az esztétikai minőség minél magasabb szintű megvalósítása legyen az előadás mozgatóereje, és a színpad ne legyen a ki- és beszólások szabad terepe. Akkor jó egy színház, ha komoly társadalmi kérdésekkel komoly esztétikai minőségben képes foglalkozni. A színháznak nem feladata kérdéseket megoldani, csupán kérdéseket felvetni olyan módon, hogy az eljusson a nézőtéren ülőkhöz. Nem vagyok híve, hogy konkrét társadalmi kérdéseket oldjanak meg a színpadon.

Engem inkább meglepett a válogatásunk, előzetesen például nem számítottam rá, hogy a Váci Dunakanyar Színház előadása bekerülhet a POSZT versenyprogramjába, ahogyan az sem volt papírforma, hogy a József Attila Színházból lesz itt előadás…

  • E kérdéseket megoldani természetesen nem, ám fölvetnie föl kell, nem?
  • Tibor: A kérdésfölvetésről azt gondolom, hogy az már valamiképp a megoldásnak a sugallása. Mára elmúlt azonban – vagy pontosabban, régen elmúlt – az a váteszi világ, hogy a társadalom problémáit a művésznek kelljen megoldania. Kérdéseket kell föltennie, elsősorban ezeket a kérdéseket kell tudni megfogalmaznia. Nagyon elharapózott a színpadról való kibeszélés, az irány- és rámutatások kierőszakolása.
  • Gábor: A jó művészet mindig sok gondolkodni valót hagy hátra a befogadónak, akinek kivételes esetben át is mossa, fel is frissíti az elméjét. Valami ilyesmit gondolunk Arisztotelész nyomán katarzisnak, amely időről időre most is megtörténhet velünk. Ehhez semmi másra nincs szükségünk, csak jó művészetre. Például olyan kiemelkedő színházi előadásokra, mint amelyek az idei POSZT-ra bekerültek.

Csatádi Gábor

    @simarafoto

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: