2019. június 15. 18:05

…figyelmeztetett Kiss Gergely Máté Miskin hercege a Debreceni Csokonai Színház Idiótája harmadik része elején. Mert a részeget és az őrültet nem szokás komolyan venni. Öreg hiba. Majdhogynem végzetes. Persze akitől idegen a lélek mélyéről jövő őszinteség, az jól is teszi, ha ily esetekben fülét, értelmét elfordítja – bár igaz is: lelki süketnémaságban is sokra lehet vinni ebben az országban – egy ideig még biztosan.
És hogy ez az idő mikor, kinek mily hosszúra méretik, az az államgépezetnél jóval magasabb “hatóság” döntési jogkörébe utaltatott. Isteni szerencse. Ahogy az is, hogy e mai és a tegnapi – nyolcadik és kilencedik – nappal véget ért az idei, 19. POSZT. És hogy milyen is volt ez a szerencsétlenül “szerencsés” tizenkilencedik? Azt majd a következő záró beszámolóban megírom. Ma, péntek délelőtt azonban még nagyüzem volt, a szakmai beszélgetéseket tekintve mindenképp. Az elsőn, az Örkény Színház Secondhandjéről szólón, melyet csütörtök este láttunk a Nagyszínházban – és amely a Szovjetűdök alcímet viseli- megtudhattuk egy értékes hozzászólásból, hogy a csernobili atomkatasztrófát is érintő előadás kimondatlanul is emléket állít a magyar Hortobágy magyar csikósainak, akiket a kádári vezetés nem tájékoztatott a levegőbeli atom- szennyeződésről, hogy miként ájultak el akkor, ott, az ősmagyar pusztán az őket elérő keleti fuvallatoktól.

©simarafoto

Sorscsapás, az a sokat emlegetett turáni, és mily szerencse, hogy ez az örkényes előadás nekik is emléket állít. Az persze az értékes hozzászólást adó számára eltörpült, hogy az orosz írónő szövegeiből készült előadás oly echte orosz atmoszférájú, hogy minden áthallás – depláne, az efféle – igen nyakatekert mutatványok árán szülhető meg csupán  ebből a produkcióból. No, de aki búsulni akar, az mindent megragad, hogy sérelmeket soroljon, és nemzeti fájdalomként dicsőséget kreáljon belőle.

De efféle józan végiggondolásra sem a hőségtől, sem a hamarosan a következő, a Szabadkai Népszínház Mi történt Baby Jane-nel ? c. előadásáról szóló szakmai beszélgetés miatt nem is maradt idő. Az ezen elhangzottak építő, dicsérő okfejtései közül arra kaptam fel a fejem, amelyikben az egyik színész alkotó azon örvendezett,  milyen jó, hogy az előadás díszleteként a teljes játékidő alatt egy ipari, vetíthető, tüll hatású háló mögött játsszák a darabot, így szinte a teljes idő alatt biztonságban játszhatnak, a nézőktől elválasztva. Annak örvendeni, ami ugyancsak ellene tesz a játék- és a nézőtér együtt lélegző játékának , hát…- szokatlan “21. századi” öröm. Erre mit mondjak? Inkább maradok az ókori színházeszmény rajongója, bármily avítt lett légyen is az.

©simarafoto

Minő szerencse – már megint az a baljóslastú szerencse, a mindig a maga hübrisszel teli lendületével “dübörögni” vágyó, elégtelen költségvetésből POSZT-ot teremtők nagy mellényű köreiben -, hogy a Dramaturgok Céhének idei utolsó felolvasószínházi alkalmán mertük megélni a félelmeinket. Együtt, közösen, játszók a nézőkkel – és remélhetőleg, optimális esetben, a nézők is a játszókkal. Berecz Boglárka Félelmeink c. szövegét adták elő erre az egyszeri alkalomra összeállt színészek, és játékuk még ha nem is volt félelmek bizonytalanságától mentes – felszabadított. Teljesen “hétköznapi” dráma Matild néni haláláról, melynek híre az utcabeli öregeket a maguk halálfélelmének a felerősödésére “sarkallja”.

Berecz Boglárka szövege csavar mindezen is egyet: a halálfélelemnél is akad más, talán nagyobb félnivaló. Olyan dráma ez, mely lehet, hogy jól bejáratott rugókra jár, mégsem lebecsülendő. Nem, mert előbb-utóbb, egy kisebb félelemből nagyobba esve, talán megtanulhatjuk, és meg is kell tanulnunk, bármennyire is húzódoznánk ettől, hogy a félelmeink fölött, bármifélék is legyenek, a legfőbb hatalommal magunknak kell bírnunk.  Falak és hálók és ezek esetleges elválasztó, körbezáró hatása helyett egymásból, egymásért és végső soron önmagunkból merítjük nemcsak a félelmeinket, hanem a leküzdésükhöz is az erőt.

©simarafoto

Tegnap este hattól a Nagyszínpadon a már említett örkényes Secondhandet néztem. Újranézve, másodszor a másodkézbenit. A Bagossy László, Kovács D. Dani és másik hat rendező hallgató etűdökből álló, majd kétórás előadása felemás unikum. Felemásan is az. Mert bár semmiféle a személyes posztszovjet élettörténeteket vörös fonálra felfűző rendezői elvvel nem koronáztatott meg – ez kár, hisz ettől szólhatna erőset, frenetikusat, – mégis a színészi játék koncentrált ereje, a személyes sorsokban felvillanó életakarat örkényes színészektől méltán elvárt magas láttató, éltető erővel szól. Olyannal, melytől megérteni, hogy a történelem nem elvont, fejek fölött elcikázó valami, hanem a te, az én, a mi bolhapiszoknyi életünknek parányian is óriás, megismételhetetlen egyetlenszerűségekből eggyé összeálló láncolata. Őket nézve is igaz: a színházban nem bújhat el a játszó a színpadra, ahogy az őt néző sem a székébe. Egyetlen közös, oszthatatlan egész vagyunk a színház életjátékában.

„…számomra ez nem egy “elbújás”, hanem magamra találás, öröm!”

-Zuhany utáni interjú Kiss Gergely Mátéval- • Mi jut eszedbe akkor, ha azt hallod: normális? • Az, hogy a gyerekeimet “normálisnak” kellene nevelnem….és akkor van  az a kocka, az a keret az iskolai feladatgyűjteményben, amibe mindig bele kellett férned. De semmi esetre sem az abnormalitás, mint a normális ellentéte. Az, amikor a születésnapomon gyerekkoromban tortát nyomtam a fejembe, mert nem tudtam “normálisan” viselkedni. Nem bírtam megvárni, amíg eléneklik a dalt, ezért belenyomtam a fejem a tortámba – utána mindig azt éreztem ilyenkor, hogy nem vagyok normális… • Az, hogy “normálisnak” kellene lenned, de mégsem tudsz az lenni –  mennyire okozott benned feszültséget? • Okozott, nem is kicsit. Mert mindezek mellett én nagyon szerettem volna megfelelni a környezetemnek. A nagymamámmal nőttem fel, akitől nagyon sok szeretetet kaptam, akitől megtanulhattam, hogyan kell szépen, udvarias köszönni, aztán persze otthon, magunk között őrjöngtem. Ezért ki is alakult bennem egyfajta “kettős én”. • Miskin herceg számára felszabadító élmény avagy inkább nyűg saját idiótasága? • Miskinnek nyűg,  nekem magamnak viszont felszabadulás. Sokszor ért az a szakmai kritika, hogy egy-egy karakterem érzelmi-értelmi része nem mindig ért össze, most viszont, Miskin hercegnél ez szerencsésen összetalálkozik. Sardar az ilyen részeknél görcsösséget érzett, akkor arra biztatott, hogy ha szükséges, ismételjem el a mondatot, vagy nevessek, ha nevetni szeretnék, bátran nevessek. Azaz: teremtsek magam számára mindig ilyen “biztonságos állapotokat”! Ilyenkor jól is érzem magam, mert azt érzem, hogy ki tudom magam fejezni. Miközben Miskin fájóan kutatja a tekinteteken, hogy vajon értik-e, aközben én felszabadultságot érzek. • …miközben ő dadog, a szavait keresi, aközben te egyre jobban ellazulsz, felszabadulsz? • Igen, így van: számomra ez nem egy “elbújás”, hanem magamra találás, öröm!

Csati


 
A Secondhand után a hőségtől ájuldozván a Színház téri szökőkutak medencéiben landoltunk volna… Én biztosan. De a hőgutámnál is nagyobb volt a kispolgárságom. Nem tettem. Vajon ezért a kispolgárságért nem a POSZT a felelős, vagy ki tudja’?

Fél kilenctől a Szabadkai Népszínház Mi történt Baby Jane-nel? című előadását néztem. A Gárdos Péter rendezte előadás Jane-jének (Pesitz Mónika) alkohol- és sikerfüggősége – bár végig ott volt köztünk  ez a már szintén említett tüllszerű, rávetítésre alkalmas háló – egészen közel tudott jönni, egészen alkoholszagú kétségbeesett kapálózásában. E  whisky párlatba egyszerre bódultunk meg és ébredtünk rá önmagunk megannyi függőségének nehezen eresztő, fogva tartó hatására. Döbbenetes. Az viszont már jóval kevésbé, hogy a rendezés gondolatisága, képi világa az alakítás erejéhez képest már jóval alultervezettebb – az előadás ezen részeitől biztosan nem kapható bódulat, pedig jó lenne, valami igazi, detoxikáló után kiáltó.

©simarafoto

Ma, péntek délután háromtól egy közönségtalálkozónyi időre a Színház téren, bár Szirtes Ági nélkül, ez egyszer összefutottak Elnöknőink: Pogány Judit és Csákányi Eszter – értünk, nekünk, magukért. Mint egymás édes féltestvérei meséltek egy huszonhárom évig futó előadásról, annak erőt adó, a megunhatatlanságot eleve feltételező létezéséről. Velük, általuk létezett, ahogy a teret megtöltő hallgatóság is. Két színésznő, aki megállítja az időt azért, hogy bennük teljen tovább. Bennük telik és ezt a bennük telést úgy nyújtják át e délutánon nekünk, hogy megérteni: a színház alapvetően nem hivatás és nem is csupán egy szakma, hanem Csákányi Eszter és Pogány Judit maga.
De ha nehezen értettem volna mégis meg ezt a “magasságot”, akkor a debreceni Csokonai Színház idei, a 19. POSZT-ot záró versenyelőadása, a Sardar Tagirovsky rendezte Idióta révén egyszer és mindenkorra magamba véshettem. Igazából semmi nem történt, csak a csoda maga.

A színház színházzá lett. Pedig csak F. M. Dosztojevszkij Félkegyelműje íródott színpadra. Ám oly erővel, Kiss Gergely Máté Miskin hercegének a nézősorok között is bennünket kérdező, szent és megszállott nyitottsággal segítségért esedező tétovasága által, amit szinte emberöltőnként egyszer élhetni át. Pedig mondom, semmi különös nem történt, csupán a színpad játéktere nem ért véget a rivaldánál, hanem kinyúlt Miskin játéka által a nézőteret lezáró, folyosóra nyíló ajtókig.

©simarafoto

Finom eszelőssége, érzékeny zavarodottsága kiabál neked, melletted, a székedbe, páholyodba süppedni akarónak. Te pedig nem érted, viszolyogva idegenkedsz, hagyjon már békén ez a részeg elborultságával  téged kérlelő, önmaga állapotáért még ebbéli létállapotában is “bocsánatot kérő: idióta. Nézed, nézed, és könnyeidet tenyereddel itatva megérted: a távolság közte és a normálisnak mondott néző között fényévnyi,. Ám nem azért, mert több lenne közted és Kiss Gergely Máté Miskinje között, mint párszor tíz centi, hanem mert elidegenedtünk egymástól, holott a net áthidal közöttünk  fél világnyi földrajzi értelemben vett távolságokat.

Gyermeki idiótája, akit Svájcban kezelnek, mindenkinek nyitott, kérlelő, értésre és megértésre vágyó lényével  egy életre megtanítja neked: a te büszke normalitásod gyógyíthatatlan távolságtartásra, bizalmatlanságra kárhoztató betegség. Míg az ő “idiótasága” ez egyetlen, élhető normalitás. Olyan, mely jó lenne, ha cseppfertőzéssel terjedne, mert ez lenne az egyetlen orvosság a mi büszke, önmagába merevedő, elembertelenedő “normalitásunkra”.

©simarafoto

Hogy miért, mitől? Mert Sardar Tagirovsky a színházban, minden klasszikus színházi elem ellenére falakat bont. Avagy: a színész és a nézője egyként lesz színész és fordítva. Mert a színház nála nem művészi kultúrprogram, hanem  létszükséglet. Olyan, mint az  oxigén, mely élni segít, mert azt már magunktól, szép módszeres rigorózussággal elfelejtettünk. Csoda, amelyre kár több szó, de nem azért, mintha nem lenne, inkább azért, mert a legcizelláltabb sem mond semmi többet róla. Pont úgy, mint ahogy a szépséget sem lehet szavakkal jól körbeírni Dosztojevszkijnél. Csak megkönnyezni a felszabadultság örömével. Helmuth Plessnernek és Joachim Ritternek van egy-egy esszéje a sírásról és a nevetésről, amelyben úgy írnak e kettőről, mint határhelyzetekről, ahol elfogynak a szavak, és e kettő: a sírás és a nevetés a legadekvátabb, önmagunkkal és a másikkal összekapcsoló reakció.
A részegekhez és a bolondokhoz mindig vonzódtam, ők tudnak valamit, amit mi el akarunk feledni vagy már el is felejtettünk – szerencse, és ez egyszer most tényleg, dosztojevszkijesen “isteni” szerencse, hogy Sardar Tagirovsky a 19. POSZT süllyedésének utolsó pillanatában, mint Nietzsche őrültje, kezében lámpásával berohan a templomba, kiáltva: “Isten halott!”- ilyen “őrültek, részegek” nélkül tényleg, mint utolsók – POSZT-on innen és túl –  lekapcsolhatnánk a villanyt idehaza és másutt is.

Csatádi Gábor

Boldog vagyok! – Nem baj, majd elmúlik!” #poszt1.nap
“Hányadik században vagy? – A 21-ben!” #poszt2-3.nap</a
“ Ha negyven évig jó volt, ezután is jó lesz!”#poszt4-5.nap
“Ez színház, nem bordély!” #poszt6-7.nap
” Nincs jó döntés, mert mindig azt sajnálja az ember, ami valami miatt kimaradt” – interjú

©simarafoto