Home / A függöny mögött / Interjúk / “…mert a súgónak is kell súgni, hogy tudjon aztán ő is neked jól súgni” – interjú
“…mert a súgónak is kell súgni, hogy tudjon aztán ő is neked jól súgni” – interjú

“…mert a súgónak is kell súgni, hogy tudjon aztán ő is neked jól súgni” – interjú

2019. június 20. 14:55

Az idei, 19. POSZT záró napján, a Díjkiosztó Gála előtti viselhetetlen hőségben a versenyprogram utolsó előadásának, a debreceni Csokonai Színház Idiótájának rendezőjével és Miskin hercegével, Sardar Tagirovskyval és Kiss Gergely Mátéval beszélgettünk a nem normalitásról, a rendezés megfoghatatlanságának bizonyosságáról, a végtelenségig növeszthető játéktérről, a súgónak is súgással segítő színészről, a félelmeinkről, a pusztulás gyönyörűségéről, minden létező megfoghatatlanságáról, a lélek folyosóiról és  ábécéjéről…

  • Számotokra mit jelent nem normálisnak lenni?
  • Sardar: Nagyon sokszor szeretek nem normális lenni, és bizonyos helyzetekben hatalmas örömmel tölt el, hogy egy-egy adott helyzethez képest nem viselkedem “normálisan”.
  • Gergő: Ha autópályán vezetek, mindig az a késztetésem  valamiért, hogy onnan nekem le kell jönnöm egy mellékútra. Mert nem bírok annyi ideig egyenesen haladni. Magamtól általában már sokkal hamarabb le is hajtanék, mint ahogy az szükséges lenne, ha a feleségem nem figyelmeztetne. Ha megyek egy találkozóra, olyankor is mindig a kis, poros, vasút vagy a Tisza mellett menő utakat választom, mert százszorta inkább szeretek zötykölődni a kavicsokon – egész egyszerűen azért, mert örömet okoz. Ahogy a nem normálisról is az öröm jut egyből az eszembe.

Az emberek félnek attól, hogy bizonytalanok lehetnek, hogy sebeket szerezhetnek egy szerelemben. Teljesen jogosan félnek, mert azt érzik, hogy tudniuk kell uralni az életüket – azért mondom, hogy teljesen jogosan, mert bár nem értek egyet ezzel a szemlélettel, de megértem.

  • Dosztojevszkij Idiótája, mint a nem normalitás példája, hogyan talált meg?
  • Sardar: Amikor fiatal koromban először olvastam a regényt, már akkor is éreztem, hogy nagyon tudok kapcsolódni Miskin herceghez, mintha én lennék ez a herceg. A világ lát téged valamilyennek, és te azt  érzed, hogy másmilyen törvények mentén is lehet működni, mint ahogy a világ működik. A próbafolyamatot egy kéthetes workshoppal indítottuk, és egyre jobban kezdtük  tudni, érezni, hogy milyen anyagokkal, zenékkel, színészi játékokkal szeretnénk dolgozni. Peter Brook mondja erre azt, hogy alaktalan sejtés. Még nem tudsz semmi konkrétat, de érzed, hogy valami van a levegőben… Meg szokták kérdezni tőlem,  hogyan lehet így rendezni, hogy nem tudod egészen pontosan?! Nem tudom, hogy hogy lehet, én így szoktam rendezni –  felelem ilyenkor.
  • A látszólagos bizonytalansága ellenére  ez a rendezési mód számodra miben ad biztonságot?
  • A bizonyosság miatt. Mint ahogy az, amikor álmomban beleszerettem valakibe, az a szerelem, ott az álomban,  sokkal bizonyosabb volt, mint   a valóságnak sok egyéb szelete. Ehhez az álombéli szerelemhez rengeteg dolog fel nem érhet, amely egyébként valóságosan megtörténik. Az ehhez fogható élmények, melyekről azt hiszed, hogy az elmédben születnek, közben pedig inkább valahol ott belül, a gyomrod és a tüdőd tájékán, hisz amikor hirtelen felébredsz egy ilyen álomból, akkor gyorsan  szeded a levegőt, zihálva – olyankor megérted, hogy az értelmed és az érzelmeid egy egészet alkotnak. Ha teszem azt, valakit felhívsz telefonon, akkor ezt nem az értelmed parancsolja a kezednek, inkább olyan ez, mintha a hívásoddal, mint a kezeddel, annak a valakinek utánanyúlnál. A látható világnak ezért része a láthatatlan világ is, ahogy az álom valósága mindennél erősebb, ezért meg is kérdőjelezi azt a valóságot, amiben benne élünk. Azt érzem, hogy a rendezési módszeremmel azt a valóságot szeretném közösen megkérdőjelezni az alkotótársaimmal, ami körülvesz minket.

©simarafoto

  • Ha már megkérdőjelezés: Gergő, számodra ebben a Miskin hercegben melyik az a pont, amelyik miközben megkérdőjelez valamit, fel is szabadít téged?
  • Gergő: Ez a fajta megkérdőjeleződés nem válik el attól a munkától, amit magamon végeztem. Ha Sardar Brookot említette, akkor én most Grotowski Via Negatíváját: nem  a képességek kifejlesztésére, hanem a gátak fölszámolására kell törekedni egy szerep kapcsán. Miskin elveti a felesleges dolgokat, hogy az igazság nyilvánvalóvá váljék. Emlékszem egy alkalomra, amikor bármennyire is igyekeztem, mégsem tudtam elmondani a szöveget eszköztelenül, mindenféle technika nélkül. Elkezdtem sírni azon, hogy nem tudtam megfelelni ennek az eszköztelenségnek, azt éreztem, hogy elvesztem. Ekkor Sardar azt mondta: “Ez az, most jó, most nyisd, nyisd még tovább!” Azt éreztem ekkor, hogy a fehér papír fekete betűi a lelkemre hullanak – rám, belém kerül a szöveg.
  • Vajon mi lehet emögött, ami miatt tartunk ettől a fajta bizonytalanságra, megfoghatatlanságra építő rendezői módszertől?
  • Gergő: Emlékszem, mikor egy kétszemélyes darabot kezdtünk el próbálni egy női partnerrel mindenféle előzetes koncepció nélkül, az mennyire nehezen indult. Mennyire nehéz volt az elején túllendülni azon, hogy most akkor egy nő és egy férfi egymaga lemegy egy pincébe – túllépni a szemérmességen, a gátlásokon, a szégyenérzeten- ami egy ilyen szituációról általában egy harmadiknak elsőre eszébe jut. Nehéz megtalálni azt a vékony, hártyaszerű alibit, apropót, ami mentén egy nő és egy férfi a feladatra figyelve elkezdhet felszabadultan próbálni. Megértetni magunkkal és a kívülállókkal, hogy nem a testi ösztön, a fajfenntartás végett megyünk le csak kettesben egy pincébe próbálni.

Meg kellett tanulnom a saját sérülékenységemen, sebezhetőségemen keresztül Miskinnek, a miskinségnek ezt a fajta rezonálni tudását.  Rá kellett döbbennem, hogy ez az ember el fog tűnni, libbenni ebből a darabból, ha úgy próbálom megfogalmazni, mint az eddigi szerepeimet.

  • Sardar: Az emberek félnek attól, hogy bizonytalanok lehetnek, hogy sebeket szerezhetnek egy szerelemben. Teljesen jogosan félnek, mert azt érzik, hogy tudniuk kell uralni az életüket – azért mondom, hogy teljesen jogosan, mert bár nem értek egyet ezzel a szemlélettel, de megértem. Hamvas Béla szerint: a történeti ember csak ellentétpárokban tud gondolkodni – fekete-fehér, boldog-szomorú. Míg az archaikus ember – Hamvas szerint – nem ilyen “egyik vagy másikban” gondolkodik. Az archaikus emberről, aki a történeti ember előtt élt, azt gondoljuk, hogy egyben “primitívebb” is volt, mert nem ellentéteket látott, megfigyelve a környezetét maga körül, hanem különbözőségeket vagy hasonlóságokat – nem egymást kizáró ellentéteket. Ahogy azt sem, hogy ha két dolog annyira hasonlatos egymáshoz, akkor  az a két dolog ugyanaz. A történeti ember szelektálni akar: egyik vagy másik.
  • …mert fél valamitől, nem?
  • Sardar: Pontosan.

©simarafoto

  • Tegnap elnézve Gergő Miskin hercegét, azt láttam, hogy bár sok minden elmondható róla, ám az, hogy fél, az a legkevésbé…talán csak a megfelelni nem tudástól.
  • Gergő: Meg kellett tanulnom a saját sérülékenységemen, sebezhetőségemen keresztül Miskinnek, a miskinségnek ezt a fajta rezonálni tudását.  Rá kellett döbbennem, hogy ez az ember el fog tűnni, libbenni ebből a darabból, ha úgy próbálom megfogalmazni, mint az eddigi szerepeimet.
  • Akkor talán ezért is érezni, hogy a színpad játéktere nem a rivaldánál ér véget, hanem a nézőtérre nyíló ajtóknál, vagy még ott sem, hogy a néző a színésszel együtt egyformán színésze, és hogy a nézővel együtt a színész is egyformán nézője ennek az előadásnak?
  • Sardar: Én pont e szerint  a szempont szerint szeretnék kommunikálni, ahelyett hogy hüvelykujj fel, hüvelykujj le – like, dislike, tetszik, nem tetszik, élve maradhat, kivégezzük. A szerint a szempont szerint kommunikálni, hogy lényegében minden megfoghatatlan. Ez a pohár kávé vagy a víz, amit iszunk, csak látszólag megfogható,  ez csak azon múlik, hogy mi így, ekként érzékeljük az életben. A színháznak ezzel a fajta tudással, érzékelni tudással szemben a létezésre való rákérdezés a feladata. Tudományos alapon tudjuk, hogy ezek a poharak és minden más is egyszer darabjaira, atomjaira hullik, elenyészik, molekuláris szinten minden csupán rezgés, változás – tehát semmi sem rögzített, megfogható. Ennek ellenére mégis azt hisszük, hogy meg tudjuk fogni, meg tudjuk fogalmazni a dolgokat – ebben már alapvetően ott van egy nagy tragédia.

Emlékszem egy alkalomra, amikor bármennyire is igyekeztem, mégsem tudtam elmondani a szöveget eszköztelenül, mindenféle technika nélkül. Elkezdtem sírni azon, hogy nem tudtam megfelelni ennek az eszköztelenségnek, azt éreztem, hogy elvesztem. Ekkor Sardar azt mondta: “Ez az, most jó, most nyisd, nyisd még tovább!” Azt éreztem ekkor, hogy a fehér papír fekete betűi a lelkemre hullanak – rám, belém kerül a szöveg.

  • …az igazi önbecsapás azzal kezdődik, amikor azt hisszük valamiről, hogy meg tudjuk fogni, körbe tudjuk határolni…
  • Sardar: …körbe tudjuk határolni. Miskin látja, hogy ez a pohár itt hogyan esik szét, még akkor is, ha akár ötszázezer év kell e pohárnak, hogy molekuláira essen. Miskin a képzeletén keresztül érzékeli, látja a múlandóságot – minden materiális anyagnak az elmúlását. És ez gyönyörrel tölti őt el. Nem azt érzi ennek kapcsán: juj, halál, meghalunk! Hanem azt, hogy mindent, mielőtt semmivé válna, szeretne még megérinteni, és ebben az érinteni akarásában ott van a minden elmúlásának, elpárolgásának a gyönyörűsége.

©simarafoto

  • ….és a gyönyör mellett valamiféle fölszabadultság is, nem?
  • Gergő: Sardar “technikája” számomra, hogy a dolgokat egymással szembeállítani, ütköztetni kell, majd pedig az ebből születő igazságot növeszteni, ameddig csak lehet, a végtelenségig. Nézőtérre, színpadra, folyosóra, az utcára, bármeddig, amíg csak lehet. Nőjön, nőjön, csak nőjön bármeddig. Tegnap este abban a félelemben, amit említesz, ott rejlett az is, amit például Sanyi bácsival szemben (Csikos Sándor, a darabbéli Jepancsin tábornok – a szerk.) éreztem, amikor tizenhárom évvel ezelőtt a társulathoz kerültem, és bár már rég megszűnt ez az érzés, de a miskinség magjában benne lüktet azért. A pillanatoktól való megijedése, attól, ahogy hirtelen eléje kerülnek a dolgok.
  • Sardar: Ez a mag, ez a miskinség-mag mindenkiben ott lapul, mindenkiben el van ültetve. Mi nem a világot akarjuk megváltani,  inkább azt szeretnénk megmutatni, hogy ez a miskinség igenis mindenkiben benne él. Nem akarjuk csupán maguknak vindikálni.
  • Nem “féltek” attól, hogy ez a fajta színházi látásmód, rendezői attitűd nagyon más, szembemegy azzal a rendezői, befogadói gyakorlattal, ami mifelénk elterjedt?
  • Sardar: Néha féltem ettől, és még most is előfordul időről időre. Ahogy akkor is félek, ha valamit be akarok bizonyítani.Mostanában azonban rájöttem, ha valaki  tisztában van az értékeivel, akkor nincs mitől félnie. Annak, amit alkotóként, teremtőként létrehozunk, nem lehet mércéje a szakmai félelem. Nem lehet, mert akkor már nem tudunk tisztán látni, alkotni. Ennek ellenére magam is itt élek ebben a mátrixban, és bennem is ott van a megfelelés feszítése. A kérdés az, hogy tudunk-e játszani ezzel a megfelelni akarással? Megyek színházról színházra, és azt látom, hogy van egy “közös nyelvünk”, lidércnyomásunk: a színészek szerte azt álmodják, hogy nem tudják a színpadon a szöveget- szerintem ijesztő, hogy ma itt tartunk a színházban. Ez egészen ijesztő!
  • Ezzel el is játszott az előadás: az öltönyben, nyakkendőben ott ülő súgónak súgott a színész…
  • Sardar: Igen, rá is játszunk erre és nem is… Igen, mert a súgónak is kell súgni, hogy tudjon aztán ő is neked jól súgni. Mert a nézőtől a súgón át a színészig mindnyájan egy folyosóban, egy lélek folyosóban haladunk előre – mert minden velünk való történés: folyosó. Régen szobáknak láttam a különböző események tereit, most már folyosónak érzékelem. Egy olyan folyosónak, amely szoba is lehetne, ahol szívesen pihenne az ember. Ez a folyosó közös. A terünk és az időnk is közös világ. Még akkor is, ha elszakítva létezünk egymástól. Ebben a folyosóban haladunk mindannyian. A vágy az, hogy bizonyos szobákba tudjunk érkezni…
  • Gergő: Hogy is lehetne úgy élni, alkotni, dolgozni, hogy ne a félelem mélyéből kelljen folyamatosan a vízfelszínre kerülni? Mintha nem is mernénk elképzelni: mi van akkor, ha nem félek?

©simarafoto

  • Sardar: Félsz elképzelni?
  • Tényleg, miért nem tudjuk elképzelni színészként, nézőként?
  • Gergő: Mert nem tanultuk meg, hogy hogy is lehetne másként. Nem tapasztaltunk mást, csak azt gyerekkorunk óta, hogy folyamatosan le kell küzdenünk a félelmeinket.

Én pont e szerint  a szempont szerint szeretnék kommunikálni, ahelyett hogy hüvelykujj fel, hüvelykujj le – like, dislike, tetszik, nem tetszik, élve maradhat, kivégezzük. A szerint a szempont szerint kommunikálni, hogy lényegében minden megfoghatatlan. Ez a pohár kávé vagy a víz, amit iszunk, csak látszólag megfogható,  ez csak azon múlik, hogy mi így, ekként érzékeljük az életben. A színháznak ezzel a fajta tudással, érzékelni tudással szemben a létezésre való rákérdezés a feladata.

  • Sardar: Nehéz elképzelnünk, hogy ez másképp is működhet, mert ezt tanultuk, tanuljuk meg. És nemcsak mi tanuljuk meg, hanem ez már  mindannyiunk közös “tanulásának” a jelenlegi eredménye. Egyet tehetünk: megkérdezzük magunktól: mit tanultam eddig? Mi az, amit úgy “tanultam meg”, tettem magamévá, hogy nem is tudtam róla? Itt, ennél a pontnál kezdődik a  lélek ábécéje.

Csatádi Gábor

©simarafoto

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: